1956 üzenete a mai ifjúságnak

1956 üzenete a mai ifjúságnak

Mottó: “Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért.” – Jn.15,13

 

Nem tudom, ki hogy van közületek – elnézést a tegezésért – az ’56-os eseményekkel. Különösképpen kíváncsi lennék egy oldalunkra csak véletlenül idetévedt, demokrata-neveltetésben (csúnyábbat vagy pontosabbat nem tudnék erre mondani) fiatalra. Mondjuk nem egy olyanra, akit belülről – úgy, mint egykoron engem – a hazafiasság tüzel, mert az ő – illetve egykori önmagam – válaszát pontosan tudom.

A Te véleményedre viszont kíváncsi lennék, egyszeri magyar ifjú! Hozzád beszélek, kinek élte hétvégékről hétvégékig telik, s a “bulik” minőségét csak az elfogyasztott lányok száma után számolod. Hozzád kiabálok, neked szövegelek, téged rázogatlak, kedves barátom, ott a diszkók fényében, s a kocsmapadon ülve! Mi a Te véleményed 56-ról? Van-e egyáltalán neked véleményed, bármiről?

Kiváltképp kérdezlek Téged azért, mert már fiatalkorom óta nem értelek, nem találom Veled az összhangot. Soha, de soha nem tudtalak megérteni Téged. Bennem van a hiba, mert bár örökké boncolgatlak magamban, de nem értelek már vagy 15 éve. Nem értettem soha a közönyödet, ez a mindent elárasztó és egész létedet átölelő, életed pályáját végigfestő közönyt, hogy ez miből táplálkozik? Hogyan tudsz közönyös és flegma lenni, minden, de minden olyan dologgal szemben, amely kívül esik azon a bűvkörön, amelyet magad és ez a tetű világ rajzolt neked, hogy tovább ne láss?

De persze, a világ hiába rajzolna médiáival ecsettel hályogot szemedre, ha lenne benned bármiféle érdeklődés. Ha több lennél egy lónál, mely elé szemellenzőt tettek, akkor nem vihognál cinikusan. Akkor nem. Ha lenne benned bármiféle empátia, a másik ember iránt, akkor nem vonnál vállat, mondván; ezek a baromságok téged nem érdekelnek. Bizony nem. Mert ha lenne benned bármi, ami emberré magasztosítana, állati ösztöneid megélésének vágyán túl, akkor igyekeznél nyitott szemmel járni a világban. Én nem mondom, hogy térden csúszva kell járni őseink emléke előtt, azt sem mondom, hogy unos-untalan ezzel kell foglalkozni. Őseink nem azért haltak, hogy Te hajbókolj előttük – de nem igaz az az ócska mondás sem, hogy bizony azért éltek, hogy teneked most ne kelljen efféle dolgokkal foglalkozni. Hiába akarod levenni a terhet magadról, a férfias kiállás bizony Téged is kötelez. Ha úgy véled, hogy nem, akkor nincs helyed a felnőttek világában, akárhány éves is vagy, csak oktondi gyermek maradtál! S biza’, úgy véleményed sem mérvadó, csak egy gyermek locsi-fecsi, szófia beszéde csupán.

Mondom Néked: őseid, atyáid jó szót, emlékező gondolatot, bizony megérnek. Az utódoknak hálásnak kell lenniük. Kezdjük vitatni, vajh miért? Hát nem egyértelmű – persze, hogy nem. Akkor elmondom, röviden. De nem, inkább mégsem. Ha nem éred fel ésszel, akkor úgyis csak a falnak beszélek. Már a Szent Könyv is megmondta: tiszteld atyádat, hogy hosszú életű lehess ezen a Földön. Nem kell ezt ragozni. Meg kell érteni, fel kell fogni. Nem nehéz. De beszélgessünk még, kedves ismeretlen ismerősöm, magyar fiatal! Nem arról, fontos-e a történelem – neked biztosan nem, pláne a politika, ez olyan magasztos, és el nem érhető dimenziókban mozog, hogy azt el nem érheted, meg nem közelítheted – közelítsük hát meg mégis. Nem bulvárosan, nem holmi 56-os “sztárokon” keresztül bemutatva, hanem csak úgy egyszerűen, ne keverjünk bele számodra felfoghatatlanul misztikus idegen szavakat, fogalmakat. (Ahogy szoktuk mondani, magunkat mentegetve, s ezzel kibúvót is találván a tudat reánk nehezedő felelőssége alól – ahhoz ugyanis nem értünk. És amihez nem értünk, azzal ugyebár nem tudunk foglalkozni – meg is van a kibúvó!) Tehát, kezdjük el az alapoktól!

Adva van tehát fiatal srácok egy csoportja, akik összejárnak focizni. (Manapság már ez is ritka, de talán még megközelíthető.) A fiatal srácok közül az egyik, mondjuk, éppen Te vagy. Ezt a csoportot, klubot, baráti kört, ezt nevezzük közösségnek. Tehát a közösség az, amelyhez tartozunk. Amivel, neve adja is magát – közösséget vállalunk, amelyben osztozunk másokkal örömben, boldogságban, segítünk a másikon, ha bajba kerül – vagy legalábbis megpróbálunk. No, hát képzeld el, ifjú barátom, hogy a nemzet, a közösségek közössége, összessége, nagy bajba került. De ismered-e a baj fogalmát? Ugye, láttad a tévében a devecserieket, a nagy vörös iszapot, mely ellepte a házakat – tudom, hogy ezt is a végletekig unod már. Na, ez (is) baj. Abban pedig, hogy unod, nagy felelőssége van a médiának, amely térdig cuppog az iszapban, ahelyett, hogy mondjuk egy mélyinterjút készítettek volna az ott élő emberekkel, ott a helyszínen. Tengernyi híradás helyett – egy igaz emberi történet sokkal többet mondott volna. Talán a te szívedig is eljutott volna, kedves barátom. Mondjuk az édesapádhoz hasonló munkásemberről, akinek élete összes eddig felhalmozott munkaeszközét, egész műhelyét tönkretette a vörös áradat. Vagy mit gondolsz arról a családról, aki elvesztette a gyermekét? Ha a te testvéredet vitte volna ki a vörös ár az ablakon, te mit éreztél volna? Vagy ha mondjuk, te szorultál volna bele a kocsidba, amikor ez a hömpölygő sötét iszap megindult, s sodort el irtózatos erejével falakat, hidakat?

Kezded-e már megérteni a baj fogalmát, értelmét, jelentését? Nem az “baj” ugyanis, amikor elromlik a számítógéped, vagy nem működik az x-boxod. A baj ott van, ha egy élet elveszik. (S nagy, nagyon baj – társadalmunk baja – ha ez Téged mit sem érdekel.) Meg tudod-e érteni, meg lehet-e érteni egyáltalán gyerekfejjel, mit is jelent a halál? Amikor élünk, tervezünk, remélünk, vágyunk valamire – majd közbeszól egy irtózatos, idegen erő, és azt mondja, netovább! Amikor megfosztanak életedtől, mert gyenge voltál és kicsinyke, a baj pedig hatalmas és leküzdhetetlen. Értetlenül állunk még mi, felnőttek is ez előtt, s nem tudjuk legyőzni torkunkban a gombócot, mikor barátunk vagy rokonunk haláláról hallunk hírt. Sokszor még hónapokkal a temetés után is, ha visszagondolunk, sem könnyebb a dolgunk. Hát ez a baj, kedves magyar fiatal, kedves, ifjú magyar testvérem – ha szabad így neveznem Téged.

Mert nekem testvérem vagy akkor is, ha a szájad húzod, mikor a szépről mesélek, testvérem vagy, ha nem is kedves, ha cinikusan vállat vonsz – ilyenkor csak Téged sajnállak, mert sajnálatra való vagy, kedves testvérem, ha nincs szívedben szeretet, irgalom és ha a tükörben csak magadat látod, s nem látod magad mögött őseidet, atyádat, édesanyádat, s mindazokat, akik bizony, fogják a kezed és vezetnek akkor is, ha épp szemeiddel nem sokat látsz. Őseink közül néhányan, köztük tiszta szívűek, honfi-áldozatra készek éppúgy, mint a hozzád hasonló, flegma fiatalok, bizony fegyvert fogtak az ősi földre betört idegen rendszer ellen, éppen 1956-ban. Fegyvert ragadtak – nem volt az olyan könnyű, gyerekfejjel sem! – egy olyan eszme ellen, amely széttördelte a nemzet szolidaritását, amely hazudott egy szép jövőről, de csak börtönöket, kitelepítést, ávéhás körömletépőket hozott, zsidó és magyar haramiákat szabadított el az országban. Azt hiszed, hogy ők nem féltek? Dehogyisnem. De a vágyuk a szabadságra és egy emberhez méltó életre, olyan hatalmas energiákat szabadított fel szívükben, melyet a zsarnokok nem láttak, s melytől éppen a zsarnokok rettentek meg igazán!
Ők is fiatalok voltak, mint Te, éppen hozzád hasonlóak – igaz, a színpad kicsit más volt – de nem tudtak élni egy olyan rendszerben, ahol a szántás mélységét is ávh-s brigantik mérték, s ahol nem tudhatták, mikor viszi el apjukat, anyjukat, barátjukat, kollégájukat az a bizonyos fekete autó. Oh, te boldog ifjú, nem tudod, mi a csengőfrász, nem hallottál Recsk rettenetéről, nem tudod, kik voltak azok, akik 1945-ben idegen tankokkal a hátuk mögött – felakasztották a hazájukat e szennyes ártól mindenáron megvédeni akaró hazafiakat, hogy utána szabadon tombolhasson sötét, gonosz dühük egy egész nemzet fölött! Ó, te fiatal, igazán boldog ember lehetsz. Nem húzzák le a ruhádat hazafelé menet, nem hajtanak kényszermunkára egy ismeretlen ország ismeretlen vidékére, ahonnan a többség számára soha nem volt visszatérés! Ó, te fiatal, boldog ember vagy. Nem hallottad még soha, ezeket a szavakat, ezeket a rövidítéseket: NKVD, GULAG, transzport, Szibéria, Recsk, ÁVH, Ljubjanka. De miért van az, hogy Te ezeket hírből sem ismerheted? Miként lehetséges, hogy mindez Téged nem érdekel?

MERT VOLT NEKED IS EGY 56-OD, atyáid, rokonaid, őseid, vagy akár tőled teljesen idegen magyarok 56-a. Akármit is mondjanak az iskolai ünnepségen, amelyre fél füllel sem figyelsz, akármit is mondjon sajtó, tévé, rádió az “öregek” 56-áról – bizony, figyelj csak ide jól. Barátom, kedves ifjú testvérem! Ez a Te 56-od, ez a Te ünneped, ez a Te emléked, nem másé, nem valami idegené, kinek baja nem ér el hozzád. Ha megemlékezel róla, bizony nem másról, mint magadról emlékezel meg, azzal, hogy gyertyát gyújtasz szívedben másoknak, akkor eszedbe jut és megviláglik előtted saját léted teljessége is – vagy akár csonkasága.

Nézz hátra, tekintsd végig őseid sorát. Kezd édesapáddal, édesanyáddal. Ha élnek, akkor menj, csókold meg őket, ha már nem élnek, szívedben emlékezz egy jó szóval rájuk, akkor is, ha nem sok köszönet volt abban, amit érted tettek, mert bizony ilyen is előfordulhat. Nem mindannyian vagyunk képesek egy gyermek felnevelésére, megértésére, s atyáink is voltak bizony fiatalok, őket is érték bántások, sérelmek, fájdalmak, melyek egész életüket meghatározták. Mily messze nyúlik a sérelmek lánca, mely egy-egy emberi hiba oka… Sokszor több generációra visszamenően változtatnak rajtunk atyáink hibái – éljünk hát mi úgy, hogy minél kevesebbet kövessünk el belőlük. Szüleink után az ő szüleiknek is mondjunk köszönetet, hogy nehéz, gondterhelt időkben is vállalták a gyermeket, egy háború után, mikor nem sok jóra számíthattak, csak munkára, munkára és munkára. Ne feledjük az országot újjáépítő nagyszüleinket, s azokat sem, akik ugyan nem rokonaink, de munkájuk gyümölcsét mi élvezzük, mai felnőttek-fiatalok. ’56 kapcsán is meg kell róluk emlékezni, hálás, jó szívvel, akkor is, ha az országépítésben a kommunista idea szerint vágytak élni, de kiváltképp akkor, ha felfogták az elnyomó, emberi mivoltokra ráterpeszkedő rákdaganat-rendszer tévedését.

Tisztelet és hála illet meg mindenkit, aki ezért a népért dolgozott, még akkor is, ha tévedett. Isten végtelenül nyugtató keze ugyanis kiigazította az emberi tévedés-labirintust, ehhez csak a türelmes időre volt szüksége.

És persze, a szabad akaratra, mely harcolni is tud az Ő művéért. Ha ugyanis a szépért, jóért, harmonikusért, a természetesért harcolsz, akkor öntudatlanul is a Jó Isten munkájáért harcolsz.

1956-ban, a pesti vagányok is öntudatlanul emelték fel a fegyvert Isten országáért, a földi rendetlenség és gonoszság ellen harcolva egy harmonikus, békés társadalomért. Ezt akarták a pesti vagányok, s tudtukon kívül Isten tervét szolgálták vele. Bátorságuk, merészségük is Tőle származott – a mai nemzetiek, hazafiak tanulhatnának tőlük karakánságot, az bizonyos. /Nem semmi volt, ahogy merészen, szinte egyik pillanatról a másikra, leverték mindenhonnan a vörös csillagot, és ledöntötték Sztálin szobrát – mi csak csépeljük magunkat, már mióta azzal az egy nyavalyás Károlyival…/

Mert nekünk is üzennek az 56-osok, nemcsak az ifjúnak, ki léha aranyéletet él, nem törődvén sem múlttal, sem jövendővel. Isten nagyobb terhet rakott a te válladra, kedves olvasó, bizony, súlyosabb a kereszted, mert Te, érző szíved által vezéreltetvén magadra vetted egy egész nemzet keresztjét.

A te kötelességed, hogy érezd át a kereszt súlyát, melyet nemzetedre raktak. Hassa át egész lényedet ez a felelősség. Tudom, mennyire bánt Téged, hogy nem segítenek vinni a terhet, éppen azok, akikért cipeled, de gondolj Őrá, ki a legtöbbet szenvedett ügyünkért. Kiről, ha csak egy pillanatig is, de levetted a terhet, hogy hitvalló ügyét – közös ügyünket – felkaroltad. Gondolj őrá, kinek neve még ma is mocskolat, gúny és gyűlölet tárgya. Gondolj Őrá, kinek győztes októberéből bukása után is kinőtt egy másik. Akinek hősi harca, helytállása örök példát mutatott, számodra is, mai magyar – hogy hatalmas túlerővel szemben is lehet, sőt érdemes keresztényként, magyarként az éltedet áldozni. Mert éltedet elveszíted ugyan, ha elveidből nem engedsz egy jottányít sem, de az igazság, amelyet hirdetsz, a vezérlőelv, melyre életed tetted, győzedelmeskedik, azon egyszerű oknál fogva, hogy a fény mindig legyőzi a sötétséget. Persze, ne feledjük, hogy a nappalokat törvényszerűen követik az éjszakák, amint az erkölcsi tartás megrendül az emberekben és a nemzetben. Ha tél-éjszaka van, önnön lényünkkel hirdessünk friss, üde tavaszi napot! Őseinkért és hőseinkért…

Bajtársaim, testvérek: Ne feledjük októbereinket!

MERT E JELBEN GYŐZNI FOGSZ!

Enkidu – Kitartas.net

 

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>