A kutyatartás mint társadalmi jelenség

MOLNÁR MIKLÓS: A kutyatartás mint társadalmi jelenség

 

Az ember értékét valóságosan az szabja meg, hogy mennyire van hasznára a közösségnek az, amit cselekszik, és ahogyan él. Oltalmazó-gondoskodó közösségi lényünket csak erős és egészséges társadalomban teljesíthetnénk ki. De mert a jelenkori társadalmak egyáltalán nem ilyenek, csak nagyon kevesen létezhetnek a köz épülésére és javára. Az emberek óriási többsége meg van fosztva az értelmes élet lehetőségétől. A napnak mind a huszonnégy órájában távirányított biorobotként viselkedünk. Megélhetésünket nem közhasznú, hanem közkárú munkahelyeken szerencsétlenkedjük össze. Szabadnak hazudott időnkben kétségbeesetten unatkozunk és ténfergünk: elanyátlanodottnak, gazdátlannak, legbenső lényegünktől megfosztottnak érezzük magunkat. Kínunkban kocogunk, sportolunk, teljesítménytúrákon veszünk részt, konditerembe és szoláriumba járunk, a tömeges turizmus egyik csapdájából a másikba rohangálunk, keresztrejtvényeket fejtünk, bélyeget, képeslapot, gyufacímkét, söralátétet gyűjtünk, csütörtök esténként összejövünk a haverokkal, és ultizás címén jól berúgunk, belterjes, steril irodalmi lapocskákba belterjes, steril verseket és novellákat irkálunk, narkotikumokat fogyasztunk, szelfizünk, megszállottan főzőcskézünk, mérték nélkül zabálunk, rögeszmésen fogyózunk, kutyát, macskát, tengerimalacot, görényt, menyétet, teknőcöt, papagájt, pintyőkét tartunk, hobbikba, szurkolásba, futballhuligánkodásba, rock-koncerteken való eszetlen csápolásba menekülünk, adósságokba verjük magunkat, hogy a fogyasztási terror bamba áldozataiként haszontalan kacatokat vásárolhassunk, napestig az okostelefonunkat buzizzuk, hagyjuk, hogy a tudatipar húgyagyú idiótává szórakoztasson bennünket, a kapitalista kamukultúra termékeit – színház, koncertek, kiállítások, könyvek, folyóiratok stb. – habzsoljuk. ELVERJÜK AZ IDŐNKET. Minden módon meg van nehezítve, sőt lehetetlenné van téve, hogy a velünk született természetes felelősségvállalás jegyében a közösség jólétén munkálkodjunk. A hatalmasok jelentéktelen, helyi érték nélküli, dibdáb bábuiként vagyunk kénytelenek elfecsérelni az életünket. Csoda-e, ha rettentően gyakori köztünk a csüggedés, az idegösszeomlás, a magatehetetlen mélabú, a sokféle népbetegség, az öngyilkosság és a korai halál?

Ha a mondottak fényében a kutyatartók körmére nézünk, a kutyatartásnak is megvannak a társadalmi vonatkozásai és jelentései. A jelenlegi körülmények között („Büdös úr-szag, pénz-szag sehol így nem kábít” – Ady), amikor szinte senkinek sincs lehetősége közösségben, a közösség érdekében kibontakoztatnia valamennyi képességét, megvalósítania a teljes emberségét, és amikor majd mindenki befelé fordulva, magának él, magányosan, párosan, vagy néhány lakosú kis szigeteken, autista zárványokban, a kutyatartás is: pótcselekvés, a „civilizált”, természettől elidegenedett, gyökereiről letépett, bérrabszolgává alázott tömegember kétségbeesett kísérlete, hogy felelőtlenül kitenyésztett műállatokkal pótolja, amit (talán örökre) elveszített.

A kutyatartás ma dívó formái – illesse nagy-nagy tisztelet a kivételeket, akik fölfogják, mi történik, és nem hajlandók sodródni az árral! – össztársadalmi infantilizmusról, egyetemes szabadság- és autonómiahiányról tanúskodnak. Akiknek a figyelme legföljebb a kutyuskájuk farkcsóválásáig terjed, vagyis úgyszólván a kutyájukba temetkeznek, azoknak halvány reményük sem lehet rá, hogy megértsék, mi történik velük és körülöttük, és megsejdítsék, hogy mi vár rájuk.

Manapság, kivált Magyarországon, iparszerűen állítják elő az úgynevezett „fajtiszta” ebeket, mégpedig kizárólag üzleti megfontolások, az árutermelés tőkés logikája szerint (élőlényeket adni-venni: rabszolga-kereskedelem). Emiatt a forgalomba kerülő kutyák nagy része túltenyészett genetikai korcs, sokkal korcsabb, mint a falusi keverékek. A hivatásos ebtenyésztők sötét mesterkedéseivel a kiváló állatviselkedés-kutató, Konrad Lorenz is foglalkozik So kam der Mensch auf den Hund című, magyarra Ember és kutya címen lefordított könyvében, csakhogy az erről szóló részeket, jobban mondva a „Vádirat a tenyésztők ellen” című fejezetet a magyar fordítás 2001 előtt megjelent kiadásaiból rendre kihagyogatták, nem óhajtván megbántani az ebtenyésztők finom mimózalelkét. „Nincs egyetlen kutyafajta sem, amelynek eredendően kiváló lelki tulajdonságait ne irtották volna ki maradéktalanul, mihelyt ’divatba jött’. … A Közép-Európában divatebnek ’kinemesített’ collie-k hihetetlen mértékű elbutulás és lelki züllési folyamat áldozatai lettek. Minden divatossá modernizált fajtának, amelynek karakterét nem őrzi meg a használati célú tenyésztés, megpecsételődik a sorsa. Hiszen még a talpig tisztességes tenyésztők … sem tekintik erkölcstelennek a testileg hibátlanul gyönyörű, lelkileg viszont súlyosan sérült egyedek továbbtenyésztését. … Bátran állítom, hogy egy intelligens, hűséges, jó idegzetű, hetyke sétatéri keverékkutyában hosszú távon sokkal több örömet lelhetünk, mint egy többszörös nemzetközi bajnokban, amelyért súlyos tízezreket fizettünk” – olvashatjuk a könyv korábbi magyar kiadásaiból kihagyott fejezetben.

Nem kevésbé érdekes téma a kutyatartás pszichológiája sem.

A pet kutya, vagyis a kedvtelésből tartott eb sokkal jobban ki van szolgáltatva a gazdájának, mint a macska, hiszen a macska többnyire (hacsak nem valami lakótelepi lakómegőrző odú foglyaként kénytelen tengődni, míg föl nem dobja a talpát) jókora életteret jár be szinte naponta, és számtalan forrásból juthat hozzá táplálékhoz, vadászlehetőségekhez és a fajtájabeliekkel való találkozáshoz.

Fölvetődik a kérdés: ugyan miért van rá szükségük a kutyatartóknak, hogy élőlényeket (vagy ahogy Assisi Szent Ferenc mondaná: kutyatestvéreket) szakítsanak ki fajtatársaik közül, és tartsanak teljes függőségben és kiszolgáltatottságban, rendelkezzenek az állat élete és halála fölött, vagy éppen sterilizáltassák, ha a kényelemszeretetük azt diktálja? Milyen lelki igényük elégül ki ezáltal? Bensőleg szabad, a szabadságra megérett ember semmilyen élőlényt nem tart kalitkában /láncon/ pórázon /ketrecben/ kennelben. A kutyák sterilizáltatása gazdáik morális felelőtlenségéről, kifacsarodott gondolkodásáról és beteg lelkületéről árulkodik. Aki másoknak árt, önmagának árt.

A hétköznapok lánctalpai alatt megnyomorodott tömegembernek persze jólesik megjátszania otthonában a kaszárnyai kiképző őrmestert, a mindenható nagyfőnököt. Jólesik alfa hímet játszani egy parányi kutyafalkában, aminek a kétlábú Nagy Fehér Főnökön kívül legföljebb egy (esetleg kettő vagy három) négylábú tagja van. Hízik tőle a gazdi mája, ha fecseghet a blökijéről, és eldicsekedhet, hogy milyen engedelmes jószággá idomította. Az meg különös gyönyörűséget szerezhet neki, ha nő létére ő lehet az egy szál kankutyából álló falka vezére… Legalább ne öltöztetné! A kutyának nincs szüksége semmilyen öltözékre, hiszen a bundája télen-nyáron tökéletesen elegendő, hűti vagy fűti a testét, aszerint, mire van éppen szüksége. (A kutyaipar végtermékeire, a megélhetési tenyésztők által előállított flúgos génkorcsokra meg a mikroszkopikus méretű giccsölebekre ez persze nem vonatkozik.)

A köztereken szörnyen unalmas nőszemélyek sétáltatta rettentő kutyaparódiákról nehéz nem föltenni, hogy eredetileg gipszkutyák voltak, és valami kertitörpe-gyárból kerültek ki, de egy kaján dzsinn tréfájaként látszatéletre keltek… Nincs szánalmasabb látvány, mint vastag kötött szvetterbe erőszakolt, húsz centis pórázon vezetett kutyulik búbánatos vánszorgása. Náluk csak a torzult személyiségű, rabszolgatartó lelkületű gazdájuk szánalmasabb. Aki agyilag zokni és lelkileg toprongy, és azért vásárol ebet (a kutyabitorlók émelyítően finomkodó szóhasználatával „fiúkutyát” vagy „lánykutyát”, gyerek- és élettárspótlék gyanánt), hogy kiélje rajta a lelki nyavalyáit, jobban teszi, ha nem olvas ilyen szövegeket…

A kutyalét legnagyobb csapdája, ezzel él vissza az ebtulajdonosok óriási többsége, és emiatt sújtja az egész állatvilág mélységes megvetése a hiénánál, a sakálnál és a dögkeselyűnél is mélyebbre süllyedt, az ember rabszolgájává alázkodott kutyát: a Stockholm szindróma, vagyis az a kóros jelenség, hogy az elnyomottak megszeretik elnyomóikat.

Mennyivel különb a macska!

Éljenek a macskák, részvétem a gazdáik kénye-kedvének kiszolgáltatott kutyáknak!

Hogy puhítsam a fentiek megmondóemberi zord keménységét, ideidézem Konrád Lorenz néhány mondatát: „A kutya a legokosabb majomnál is hasonlóbb az emberhez; jelesül abban, hogy akárcsak az ember, a kutya is háziasodott lény, és akárcsak az ember, a kutya is a háziasodásnak köszönheti két döntő tulajdonságát: először is azt, hogy kiszabadult az ösztönös viselkedés merev pályáiról, s ezzel, miként az ember előtt, előtte is a cselekvés új lehetőségei tárultak föl; másodszor pedig azt, hogy tartósan fiatal marad, ami a kutyában az állandó szeretetigény gyökere, az emberben pedig azt a vonást őrzi meg, hogy ifjonti nyíltsággal tud a világ felé fordulni, és bármilyen magas kort ér is meg, mindig újjászületik.”

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>