A szomorúság feltámadása

A szomorúság feltámadása

Nagy László emlékére

2. Nagy_László_1972

 

László György

 

Csak a tündérek tornyait ismerted igazán, lámpavilág-kerekeiden magasan jártál, fönt, hol az ördögök álma még nem forr, a váratlan rádöbbent pirkadatot láttad, a mesehólyagból kibökött ingert, kísérve a valóságos föld hívó szavával. Csak azt a földet szeretted igazán, amely késed, parittyád, pásztorbotodat adta, s az is lett, s nemsoká váratva pihenőd is. Mert aszályban álltál te mindig, nyitott beretvák zengtek époszi méned levegőjében, s fekete kosarú legyek dongtak körül. Csapkodtad a férgeket, s játszva parittyáddal a Napot vetted célba, magasra másztál, felvitted könnyeidet a legmagasabb jegenye tetejére, ahová nem ér fel soha a kis szereplők olcsó ingerkedése. És láttad a Várost, képzeleted zökkenő kerekei keresztül-kasul járták, elképzelt városod kapuit kitártad a versben bujdosók előtt, kirakatüveges talpsebző országutairól az örök ostoba inkvizíciók közt elhoztad közénk a fenséges magány, közösség szeretetét.

Áldott és megpofozott vagy te az időben, a Város kezei által, mert örökös harang szavában ujjá születve bölcső lett számunkra nyitott könyved, lánglisztű kenyereid asztalunk új távú domborulatai. Látjuk a Várost: papokat, katonákat, lovas kapitányok cicomás sarkantyúit, látjuk a szíven lőtt szarvast, ahogy szekéren hanyatt fekve még tartogatja a körme közé szorult kikericset, a mezők általa utolsó üzenetét. Részeg sebészek áradata közelít feléd, rokonaid a lábadat is levágnák disznóidnak.

Áldott vagy te az időben, mert fejeden átlépett a cigány lány, míg hanyatt fekve a bárányfelhőkön járt a szemed. De áldott vagy te az időben, mert fuldokló vagy ma is, mert túl a hárs és zárdaillaton, a vágóhidak szaga is tüdődbe szúrt, nyúzott paripák, mészárosok szaga, s mert összeállt a mondat benned: Ez a világ megvénhedt.

Áldott vagy, mert elmentél héthatáron túlra, hét világon túlra, ereklyédet, azt a mén-zabolát magaddal vitted a Holdban könyöklés eshetőségére is, vértanú arabs kancád táltos repülése messzire vitt: tavaszt hívó ingereiddel egy: „Jönnie kell tavasz felé”. Táltos lovaid röpte fölött a hulló naptár levele nem födheti el ifjúságod, átváltozott lovaiddal ma is tiszta vágtára indulsz a velünk ballagó, tovatűnt virágok mezején.

Áldott vagy, mert „a mi” utunkat választottad, és azon jársz immár örökkön. De a feltámadt szomorúság belénk tép, a silányságot szaporító fenekedők miatt, s már nem vagy közöttünk, a korai havon tovaporzott táltosod Veled, valami örök fehérség felé, nem vagy közöttünk békés, nyitott szemeddel éjszakákon, drága barátom, tündérek tornyait lakó örök lakó.

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>