A tarackfa virága

A tarackfa virága

 

Anyák Napján nem tudtam kis unokáimmal együtt lenni, ezért estére videóüzenetet kaptam tőlük. Szépen felöltözve, egy csokor fehér orgona előtt ülve, meghatódottan énekelik: „Orgona ága…” aztán egy csöpp zavar, a három éves Réka kérdően néz bátyjára. Bendegúz az öt évesek komolyságával odasúgja neki: „tarackfa, te” – mire mindkét lurkó mosolyogva folytatja: „tarackfa virága….” Boróka, az alig egy évével még nem vesz részt a dalárdában, bár lelkesen figyeli a „nagyokat”. Hát, valahogy így születnek a történelmi pillanatok, hiszen nekem most már az elkövetkezendő életem során az orgona ága után mindig a tarackfa virága fog felötleni. Az is lehet, hogy ezek az apróságok többet tudnak nálunk, s hajdanán a mára már jobbára föld alá kúszó, jelentéktelen, ám annál kipusztíthatatlanabb tarack óriás faként élte napjait, amíg az ember bele nem rondított a természetbe. Az elmúlt hét végén volt Réka születésnapja. Három esztendő igazán nagy idő egy ilyen apróság életében, hiszen ez idő alatt megtanult szépen beszélni, értelmes, kerek mondatokkal kifejezni magát. Bár, ami azt illeti nem kapkodta el, de ez most már utólag nem is fontos. Majd kétesztendős volt a kis hölgy, mire rászánta magát a társalgásra, addig csak mutogatásokkal, fejrázással, meg az elmaradhatatlan „ö…ö…ö”-zéssel adta tudtára az őt kiszolgáló felnőtteknek az óhaját. A második születésnapja előtt kicsivel, amikor a szokásos hétvégi találkozónkra mentem, Réka büszkén penderült elém: „Már tudok beszélni” – közölte a maga természetességével, aztán szaladt is vissza a homokozóba, hogy tovább folytassa az igen komoly munkálatokat: ebédet kell készítenie az egész játékseregnek. – És eddig miért nem beszéltél? – tudakoltam tőle, két homokpogácsa kiszaggatása közben. Rám emelte komoly tekintetét és úgy válaszolt: „Mert nem akartam!” – ezzel részéről a téma lezáródott. Most Boróka utánozza őt, hiszen már tizenhat hónapos a leányzó, de nem igyekszik társalogni őseivel. Bendegúz még talán egy éves sem volt, amikor már szavakba foglalta gondolatait. Azóta egyfolytában gyakorolja is. Néha az ember úgy érzi, jó lenne egy kis csönd, de a következő percben már korholja is magát: hiszen ezek a gyerekek nekünk produkálják magukat. Igyekeznek mindent ellesni, elsajátítani, amit a felnőttektől látnak, s fénylő tekintettel nyugtázzák, ha érzik a sikert. A minap is, miután az összes nyílvesszőjét kilövi, s szerencsére senkit nem sebez meg velük, odaül mellém és kérdi: Jártál már Kinizsi Pál várában? – mivel előtte Tóth Kálmán Ki volt nagyobb? versét mondom el, amelynek van egy olyan strófája: „két nagy karddal verekedett, lovak hátán ivott, evett” – s ő felismeri a híres törökverőt az idézetben. Aztán, hogy meghallja: még nem jártam a Kinizsi várban, nagy bölcsen kezdi magyarázni: Be kell ülnöd az autóba („Nincs autóm. Nem baj, akkor majd én, ha nagy leszek, elviszlek!”) és Nagykanizsa felé elindulni. De nem kell egészen Nagykanizsáig elmenni, amikor ki lesz írva, hogy Kiskanizsa, akkor ott elfordulsz és már mindjárt ott is vagy Nagyvázsonyban, Kinizsi Pál várában. Ilyen egyszerű, nyugtázza, majd összeszedi az ellődözött nyílvesszőket és folytatja a harcosképzést, amit önmagának fogalmaz meg. Réka egy törékeny alvósbaba, akiről nem is gondolni, hogy hét ördög rejtőzködik. Édesapja éppen a nyári konyha tetejét javítgatja, a szerszámok ott sorakoznak a létra mellett. A homokozóban a két gyerek valamin összevitatkozik, mire Réka teljes nyugalomban felveszi a kalapácsot és nagyot húz Bendegúz fejére, (szerencsére egy kis púpon kívül nagyobb baj nem lett) majd a legbájosabb mosollyal közli apjával, hogy „Bendi sír”. Egy fertályóra múlva a szomszéd kisgyerekkel játszva – aki fél fejjel és néhány hónappal nagyobb – a két kiskakas valami miatt egymásnak ugrik. Nem komolyan, csak ahogy ez fiúgyerekeknél lenni szokott. Réka, mint egy amazon, ráveti magát a megszeppent fiúcskára, s harapja, karmolja, üti, ahol éri – a derekáig, ha felér – alig lehet lefejteni róla. A fiúk csak döbbenten nézik, majd mintha mi sem történt volna, játszanak tovább. Réka visszavonul a homokpogácsákhoz, de fél szemét le nem venné a fiúkról, s szinte ugrásra készen figyeli, kell-e segítség a bátyusnak.

A születésnapra érkező vendégsereget Bendegúz, mint egy gondos gazda, boldogan kalauzolja végig a kerten, s komoly tekintettel magyarázza, milyen fajta paradicsom, karalábé, hagyma, fokhagyma, borsó, krumpli, csicsóka került a földbe. Az nem zöldség – javítja ki egyiküket, s fejcsóválva magyarázza: Nem látod, az zeller, gyere, megmutatom, melyik a petrezselyem, s sietve húzza az oktondi rokont a másik ágyáshoz. Ha egy krumplibogarat meglát, már kapja is le a levélről, s tapossa el, a petéknek sem kegyelmezve. Árgus szemekkel lesi a gyümölcsfák ágait, a szőlőt, semmi nem kerüli el a figyelmét. Nézem ezeket a kis emberpalántákat, s közben eszembe jut a legújabb statisztikai adat: három és félmilliónyian a szegénységi küszöb alatt vagy ahhoz közel tengetik életüket. A gyermekek élelmezésére havonta húsz ezer forint sem jut. De az idősek sem dúskálhatnak a javakban. Az egy főre jutó átlag 77 ezer forint körüli, amiből egy négy tagú családot számolva 300 ezer forint bevételt írnak, sokan sóhajtanak keservesen még ezen az adaton is; bár ennyi kerülne a családi kasszába. A rezsit fizetni kell, a gyerekek szinte havonta szaggatnak el egy cipőt, a ruha is kopik, s ahol nincs semmi segítség, bizony keserves világ járja. Nézem a kis unokáimat. Ragyognak a boldogságtól, s az életkoruknak megfelelő apróbb hisztik és zökkenők ellenére is kiegyensúlyozottak. Nem kell hajnalban kirángatni az ágyból őket, s szüleik, amennyire lehet megkímélik a mérgezett, génkezelt és hormonokkal puffasztott eledelnek mondott szennyektől, bár a levegőt és a vizet nem tudják megszűrni, mégis az átlagnál egészségesebb környezetben cseperedhetnek, a körülményekhez képest. Ha ma még nincsenek is munkára fogva, örömmel lesik, miben segíthetnek, mi az, amit maguk is képesek megcsinálni. A szerszámos kamra esténként, mint egy csatatér, hiszen az örökös fúrás-faragás, „szerszámkészítés”, reparálás nyomait alig lehet eltakarítani. Ezek az apróságok azonban már, történjék bármi, az életre nevelődnek. Nincs megfelelési kényszerük, nincs agymosás – televíziójuk soha nem is volt – a természet „lágy ölén”, az ő kis külön szigetvilágukban növekedhetnek-formálódhatnak. Még a kenyeret is maguk sütik, s kis tálkában már tudnak gyúrni, lassan sütni-főzni is. Elnézem a sok-sok kis álomkóros, sápadt arcú apróságot, akiket a városba kényszerített szülők hajnalok hajnalán kirángatnak az ágyukból, mert óvodába, iskolába kell(!) menni, mert pénzt kell keresni a megélhetéshez, s azon tűnődöm, vajon nagyapáink miért tudtak nyolc-tíz, gyakran még ennél is több gyermeket egészségesen, tiszta lélekkel felnevelni úgy, hogy édesanyjuk nem rohant sem a gyárba, sem az önmegvalósító idétlen, munkahelynek nevezett karámba. Akkor az apa, ha családot alapított, valóban családfenntartóvá lett, az anya pedig édesanyja fiókáinak. Nem tették tönkre a kicsi gyermek lelkivilágát a kolhozosított intézményekben, ahol ma már azért sulykolják tele a fejüket mindenféle eszementséggel, mert a tankönyvnyomtatás jó üzlet, mert a sok kontraszelektált sógor-koma-haver gyermekeinek és unokáinak is kell az állás. Hiszen hát a közjegyzőséget is azért találták ki, mert a kétkezi munkát utálók és azok sarjai már nem találtak annyi doktori állást, hát lett a szinte semmi felelősséggel nem járó, annál jobban fizető állások garmada, ahogy a tanári kart is felhígították, az óraleadás, a reggeltől-estig iskolapadba kényszerítés nemcsak a gyermek, a felnőtt személyiségét is eltorzítja és csak kevesen veszik már észre, mi is volna fontos ahhoz, hogy az életre neveljék a rájuk bízott kis életeket.

A minap, mert az ebéd még nem készült el, Réka kitip a kertbe, kihúz néhány retket és újhagymát, s az útra leülve, jóízűen elrágcsálja azokat. Közben felfedezi a nyíló kis virágokat, megmosolyogja Mici macska legújabb kis kölykeit, s az égen elrepülő rigófüttyöt is felismeri. Hát nem ez volna a jó, az emberi? Nem így kellene élni mindenkinek? Nem agyonpolitizálni, agyonijesztgetni, belerondítani, ellopni, meggyalázni az értékeket, amelyek még az emberi lét értelmét adnák! Réka és Bendegúz még(!) azt sem tudja, mi az a politika, a pártharc, ők őszintén, mindenféle számítás és harag nélkül elintézik egymás között ügyes-bajos dolgaikat, s eszükbe nem jutna kirekeszteni Kendét, a szomszéd kisfiút, mert tegnap elcsattant egy-két pofon közöttük vagy a kisöccse nagyobbat bokszolt a kelleténél. Ha kapnak valamit, gondosan elfelezik, egy kis részrehajlás még belefér a testvéri szeretetbe, az élet még az ő kis parányi sorsukba nem tud belerondítani. Hogy mire nőnek fel? – talány. Jó volna hinni, hogy nem statisztikai számadatokká, létminimumszintet számolgatókká, szavazótömeg részévé válnak. Az élet legyen mindenkor a tanítójuk, ha már az iskola nem képes az életre nevelni a mai gyerekeket. Nem szolgákká, nem koravén kis tudósokká, alakoskodó törtetőkké, depressziós, mindenből kiábrándult, soha sikerélményben nem részesülő kis lelki toprongyokká kell torzítani a gyermek, a jövő reménységének lelkivilágát. S ez volna bizony a ma törtetőinek, a mindenki elől az életteret elorozóknak a felelőssége, mert bárhogy is pöffeszkednek, ez a kíméletlen, önző világ előbb-utóbb mindenkit elér, aki nem képes felismerni az emberi lét küldetésének célját.

 

Rozgics Mária

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>