A tettek mezeje – nyelvünk ereje

A tettek mezeje – nyelvünk ereje

MAGunk rovata

 

Előző rovatunk feladványának magfejtése: Ha tettekre, igékkel lehet buzdítani, akkor lehet, hogy ott ment félre a „Talpra, magyar!”, hogy kimaradt belőle az ige? Vagy, a magyar, a rejtett igékből is ért? Csak túl hosszasan ne kelljen magyaráznia? Vagy, a talpra kerülés részleteit bízta így a buzdító, nagyon bölcsen, mindenkinek a saját szakállára, hogy igazítanák aktuális helyzetükhöz? (Pl: Szökkenj talpra, magyar! vagy: Huppanj talpra, magyar! esetleg: Kászálódj talpra, magyar!) Vagy, egyszerűen, csak a végeredményre szerette volna felhívni a figyelmet (a magyarságot)? Mivel, ha valaki talpra kerül, akkor már ÁLL, a lábán ÁLL, de akár a sarkára is ÁLLhat, és ki is ÁLLhat magáért, sőt aki már a sarkára ÁLLt, az valószínű, hogy lépni is fog, tehát elindul végre (az úton a megoldás felé)…

Ugyanígy, szabadságot kaptunk az előző rovat végén is: teremthetünk, hozhatunk, vagy keríthetünk ige-az-ságot, de akár, össze is eszkábálhatunk egyet magunknak. És ha kész az ige-az-ság, nem kerül el az igazság sem. Mert, ahol az ige-az, aminek látszik, akkor lehet, hogy az igaz?

Nyelvünk csodáit a végtelenségig lehetne sorolni, amit rovatról rovatra meg is teszünk, de, a lényeg az lenne, ha erre, mindenki maga vetemedne! Rovatunk megkísérli felrázni a magyar agyat, hogy aztán maga fedezhesse fel a magyar nyelv végtelen csodáját. A cél tehát, mindenben az önÁLLÓság! Ahogy nyelvünk is megÁLL önÁLLÓan időben és térben. „…a magyar nyelv egyetlen darabból ÁLLó terméskő, amelyen az idők viharai karcolást sem ejtettek. Nem az idők változásától függő naptár. Nem szorul senkire, nem kölcsönöz, nem alkudozik, … a nemzeti önÁLLóság, a szellemi függetlenség legrégibb és legfényesebb emléke.” (Sir John Bowring, angol nyelvész, 1830.) Bowring, még, úgy vélte, hogy a magyar nyelv eredetisége olyan csodálatos tünemény, hogy „Aki megfejti, az isteni titkot boncoland, annak is az első tét-eLÉT. „Kezdetben vala amaz Ige, és az, az Ige, vala az Istennél, és az, az Ige, Isten vala. Ez az Ige kezdetben, az Istennél vala.”

Ezt hogyan lehetne ige-az-olni? (pONT, Eredetmese – megrendelhető a szerkesztőségben) Szóval, az önÁLLóság a cÉL! Ahol a C, ÉL. A cél visszafelé léc, amit ha elég magasra teszünk, még a magas C-t is kivágjuk végül, és élővé tesszük. És, ami a lényeg: önállóságra törekvésünkben saját anyanyelvünk lehet a pÉLdaképünk.

De tényleg, jól nézzünk szét világunkban! Lehetséges lenne, hogy a magyar rovásjelek még egy íjász ember eszközeiből és mozdulataiból is kiolvashatók? (A rovás C: egy felfelé mutató nyílvessző; a rovás É betűt formálja maga az íj; a rovás L: a toll, a vessző végén.) Így lesz az íjász, CÉL tudatos ember. Ahogy az Isten is céltudatos volt, mikor előrukkolt a világ teremtésével! Nem csoda, ha semmi nem véletlen, főleg nyelvünkkel és rovásírásunkkal kapcsolatosan.

Nagyon érdekes gondolatokkal találkozhat az a turista, aki Juhász Zsolt: A rovás jelrendszer, mint útikönyv az Élet nevű túrához – című műve alapján ered, izgalmas felfedező útra. Mindenkinek ajánlható ez az érthető, azonban, kissé rendhagyó, de alapos rováslecke. Kezdetben nagy segítsÉg! Majd menet közben, szép lassan beérik önÁLLóságunk. Na, akkor majd megÁLLhatunk!

Tehát végre, lépjünk a tettek mezejére: „Önállóságra, magyar!”

 

(Kópé)

 

 

 

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>