A vörös terror – 100. Izmusok tegnap és ma

A vörös terror

  1. Izmusok tegnap és ma

 

A vörösök által mintegy száz esztendővel ezelőtt megvalósított, félelmetes és embertelen terror-hullám tárgyalásának századik részéhez ékeztünk. Bizony, már két esztendeje rágódunk a témán, és még közel sem értünk a végére. Bizonyára van, aki már feltette a kérdést: mi végre foglalkozunk ennyit vele – elmúlt, vége lett, régen volt, kit érdekel ez az egész?

Az a rossz hírem van mindannyiunk számára, hogy korántsem ért véget. A kommunizmus eredeti célkitűzései egy részének megvalósítása gőzerővel folyik a mai napig is. Más kérdés, hogy változott a hozzá kapcsolt kommunikáció, más fogalmakat használnak mai bajnokai, más rész-célokat jelölnek meg propagandájukban, de az eredeti indíttatásuk, a társadalom totális elszakítása az ősi gyökerektől, új típusú, sokkal kezelhetőbb ember-tömegek kialakítása és felnevelése, jottányit sem változott.

Az emberek egyéni alapértékeinek feladatásához ma is a félelem generálása a leggyorsabb út. Kollektív félelmet pedig a közösségre erőltetett terroron keresztül lehet életre hívni. Senki ne essen tévedésbe: a ma tapasztalható migráns-válság és a hozzá ragasztott terror-veszély nem önmagától jött létre. Az egykori kommunista terroristák jelenkori szellemi örökösei hozzák azt a nyakunkba. Száz évvel ezelőtti, történelmi előképeiktől annyiban különböznek, hogy nem maguk hajtják végre a cselekményeket. Ahhoz kiképzett erőszaktevőket importálnak. Ez folyik a színfalak mögött – a színpadon pedig lázasan törik a fejüket, hogyan lehetne ezt a problémát orvosolni. Ördögi a játék, ugye?

A folyamatok mozgatórugóinak megértéséhez feltétlenül tisztában kell lennünk néhány eszmei áramlat tartalmával és azok egymás közötti összefüggéseivel. Ezért úgy gondoltam, ezt a kerek sorszámú részt, a társadalmi terrort eszközül használó izmusok távirati stílusú bemutatásának szentelem. Reményeim szerint ezek megismerése után minden józan gondolkodású honfitársunk átlátja majd, miért fontos kiboncolnunk az egyszer-volt rémuralom cselekvéseit. Abban is bízom, hogy a megértést követően, az igazi hazafiak nem fogják segíteni a nemzetközi terrorizmus lábra állását azzal, hogy a központi hatalmat, az önvédelmet gyengítő, ostoba, idegen érdekeket szolgáló álságos megmozdulásokat támogatnak személyes részvételükkel.

Ma minden sztrájk és tüntetés, minden belpolitikai destabilizáció irányába mutató törekvés az anarchia kialakulásának veszélyét növeli. Valakiknek ez a céljuk. Ugyanis, a pánik és a fejetlenség megfékezésének érdekében, bármilyen eszköz bevethetővé válik – teszem hozzá, jogosan. A mai nagyhangú sztrájkolók fel sem fogják, hogy e kritikus helyzetben tanúsított hőbörgésükkel az alapvető emberi szabadságjogaink megélését ássák alá. Vészesen közelít a perc, amikor nemhogy több szabadságunk lenne, még a mairól is önként lemond a többség, csak életét biztonságban tudhassa.

Nézzük hát azokat az izmusokat!

A liberalizmus bemutatásával kell kezdenem a mondókámat, mert a most vizsgálat alá vont eszmerendszerek közül ez jelent meg először. Bizonyos részletei a később kialakított kommunizmus gondolatiságába is beépült – nem kevés esetben összeütközést generálva annak belső összefüggései között is.

Az ideológia megnevezésének szótövét a latin liber (szabadság) fogalma adja, tartalmi fordítása magyarul a szabadelvűséget jelenti. Eredeti célkitűzése szerint az egyén szabadságának és a törvény előtti egyenlőségnek az elérése lett volna a feladata. A „felvilágosodás” korában született liberalizmus legfontosabb politikai céljaként az egyén szabadságának elérését jelöli meg. Hirdetői szerint ennek elérésében akadályozta őket a korábbi társadalmi berendezkedés. Fel kívánták hát számolni az uralkodók isteni felhatalmazásának, az öröklött kiváltságoknak, az államvallásnak és protekcionizmusnak addig alapvető elveit. Valahogy így közelíti meg az akadémiai fogalomalkotás ezt az ideológiát.

Nekem egy jottányit eltér ettől a véleményem. Azt gondolom, fordított a sorrend. A liberálisok fel akarták számolni az addigi uralkodó osztály hatalmát, mert új vezető réteget kívántak a helyére ültetni. Ezért kitalálták ezt a szabadelvűségi történetet. Ami önmagában végrehajthatatlan, de nagyon jó mozgósító erővel bír. A megszólított jogfosztottak közül senki sem gondolta, gondolja át, hogy a legszabadabb társadalomban is csak addig terjedhet az egyes egyén szabadsága, míg a másik egyéné el nem kezdődik. Tehát, ha felelősen, felnőtt módon alakítanánk ki az abszolút liberális társadalmat, akkor sem birtokolhatnánk lényegesen több szabadságjogot, mint amit valóban Isten adott nekünk.

Az annyira favorizált szólásszabadságuk is érdekes értelmezést kaphat, ha végiggondoljuk, hogy minden kimondott szó ugyanannyit ér – mivel nincsenek társadalmi súlyok rendelve a beszélő mögé. Ez a megközelítés már rövidtávon érthetetlen hangzavarhoz, társadalmi kakofóniához vezet. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a politikai liberalizmusban nem feltétel az állítások igazságtartalmának jelenléte. Vagyis, bárki, bármiről, bármikor hazudhat – valami groteszk módon ez is részét képezi a szólásszabadságnak. A választójoggal és szavazat-egyenlőséggel felruházott honpolgár pedig bogozza ki, ha tudja, az igazságot.

A XIX. század folyamán a liberális áramlat volt az az ideológia, mely az alkotmányosságot védelmezte az abszolutizmussal szemben – már ahol létezett egyáltalán alkotmányosság. Ahol nem volt még, ott a megvalósításért szállt síkra. Programja a modern középosztályra alapozott társadalom kialakítását hirdette meg.

Megjelenési területei tekintetében politikai, gazdasági, kulturális, szociális, stb. liberalizmusról beszélhetünk. A különböző területeken kidolgozott liberális elvek gyakran kerülnek ütközésbe egymással. A gazdasági és a szociális szabadság eszménye különösen sokszor ütközik. A megoldással mindmáig adósok a szabadelvűség hívei.

Az alkotmányosság és a modern középosztály mellett az erős nemzetállam volt az eszmei áramlat harmadik pillére a XIX. század folyamán. Ennek életre hívásához, értelemszerűen, létre kellett hozni a nacionalizmus eszmeiségét is. A középkori Európa embere elsősorban vallásából, másodsorban a felette uralkodó koronából, harmadsorban pedig közvetlen urasága személyéből vezette le saját identitását. Az abszolutizmus eltörlése iránti vágy szükségszerűvé tette, hogy e kötődés helyére teljesen új, addig nem létezett önazonosítást állítsanak a liberálisok. A nacionalizmus töltötte be ezt a szerepet.

Eredeti jelentésében a nacionalizmus azt az érzelmi kötődést jelentette, mellyel az egyén családjához, lakóközösségéhez, megyéjéhez és hazájához kapcsolódott. Tehát, alapértelmezésben patrióta kötődéseket tartalmazott. Árnyaltabb, értelmiségi felfogásában a nemzetépítést jelentette az irányzat. A kultúra egyesítésével, a nemzeti ideológia megalkotásával, érzelmi élmények kiváltásával a közös nemzeti identitás megalkotását célozta meg. A programon túl magát a végrehajtásért beindított cselekvést is magába foglalta.

A két ideológia ambivalens viszonyban állt (és áll a mai napig) egymással. Az abszolutizmus elleni harc idején jól kiegészítették egymást. Teljesen érthető ez, ha csak az Osztrák-Magyar Monarchia, mint szakrális felépítésű, abszolutisztikus állam sorsára vetünk egy pillantást. Háborúkkal nem sikerült megsemmisíteni az államalakulatot, még Napóleonnak sem. Ahogyan az első világháborúnak sem. Ekkor a szakrális berendezkedéseket elsöpörni kívánó, liberális antant elővette a nacionalista kártyát. A jobb sorsa érdemes, bár uralkodásra alkalmatlan IV. Károly, a nemzeti tanácsok alakítására felszólító uralkodói pátense kibocsátásával, gyakorlatilag felrobbantotta a nemzeti eszménytől túlfűtött Monarchiát.

Az első világháború végcélja vélhetően nem a gyarmatok újra-elosztása volt, ahogyan azt tanítják, hanem a maradék abszolutisztikus ország felszámolása. Az eredeti szerep-leosztásból egyetlen személy lóg ki, ha így vizsgáljuk meg a történéseket: II. Miklós orosz cár. Sajnos, a pánszláv eszme, vagyis egyfajta túldimenzionált nacionalizmus, oly mértékben bűvkörében tartotta, hogy Szerbia vélt érdekeinek védelmében nekitámadt azoknak az országoknak, melyekkel a dolgok természete folytán, hosszú távon érdekazonossága állt volna fenn. Ezzel jelentősen megsegítette azokat a liberális felfogású országokat, melyek rövidtávon is az Oroszországéhoz hasonló berendezkedésű társadalmak felszámolására törekedtek.

Az eredményt ismerjük: A Német Császárság, az Osztrák-Magyar Monarchia és a cári Oroszország is megszűnt addigi formájában létezni. Az abszolutizmus kiiktatásával a liberalizmus és nacionalizmus közös ellensége, ezáltal összetartó ereje is, eltűnt a történelem színpadáról. Megjelent viszont a nacionalizmus túlzó formája, mely már túllépett a nemzet építésének gondolatán: a saját közösséget a mások közössége fölé helyezte, s gyakran kirekesztő elemeket is tartalmazott. A közös érdek megszűnése után a liberálisok ezt a jelentéstartalmat kezdték túlhangsúlyozni, s a nacionalizmust ember-ellenesnek állították be, teljesen megfosztva patrióta jelentés-tartalmától. A mai napig is ezt játsszák: a legnemesebb hazafiságot is sárral fröcskölik le, undorító, szabadság-ellenes és kirekesztő törekvésnek állítva be azt.

A XIX. század közepén Marx és Engels kifejlesztett egy új eszmerendszert, a kommunizmust. Újításuk lényege abban állt, hogy az emberek együttélésre és együttműködésre ítélt halmazát újfajta szempont szerint osztották fel. Nem a vallás, nem a nemzet, hanem a társadalomban elfoglalt pozíció szerint alakították ki önkényes kategóriákat. Alapvetően két, antagonisztikus osztályra hasították a társadalmat: elnyomókra és elnyomottakra. Bizonyára tudták, hogy a liberalizmus hamarosan elpusztítja a hagyományos tagozódást, az uralkodókkal, urakkal, papokkal és katonákkal nem érdemes hát foglalkozniuk. Azt is megértették viszont, hogy az eljövendő polgári társadalomban sem lesz sokkal jobb a javak felosztása, mint a régiben, tehát az éppen kifejlődő, új uralkodó osztályt célozták meg, mint ellenséget. Követőikkel megpróbálták elhitetni, hogy az osztályharc kikerülhetetlen, mi több, az emberiség történelme az osztályharcok története. A társadalmi nyugtalanság állandósult fellépésükkel. Természetesen, a szabadság, egyenlőség, testvériség ígérete volt programjuk alapja. A liberálisokkal ellentétben azonban, ők nem az egyén szabadságát hangsúlyozták. Kollektív szabadságról álmodoztak, halmazelméleti szempontból nehezen értelmezhető módon. Úgy vélték, a szabadság egyaránt a közösség és az egyén jellemzője. Bakunyin azt mondta: „az én szabadságomhoz nélkülözhetetlen mindenki szabadsága”.

A szabadságot a kényszer kiküszöbölésével akarták megteremteni. Elnyomástól, nélkülözéstől, kizsákmányolástól mentesítő, az értelmes munkát mindenki számára lehetővé tevő szabadságot hirdettek. A termelőeszközök köztulajdonba vételével gondolták céljukat elérni. Tekintve, hogy a liberalizmus által éppen felemelni kívánt új elit volt támadásuk kereszttüzében, a győzelem eléréséhez hadat kellett üzenniük a nacionalizmusnak is, mely akkor még kéz a kézben járt a szabadelvűséggel. Megállapították hát, hogy mivel a kizsákmányolás nemzetközi, a kommunista osztályharcnak is annak kell lennie. Meghirdették az egymással testvéri egyetértésben élő, osztály nélküli társadalmak boldog jövőjét, más szóval az internacionalizmust. Ebben az eszmeiségben, minden könnyfakasztó alapelv mellett, azért teret hagytak az általuk annyira elítélt sovinizmusnak és gyarmatosításnak, s ezt a kiskaput „a nemzetek önkéntes egyesülésének” védelmezéseként fogalmazták meg. A történelemből már tudjuk, mit ér a kis nemzet önkéntessége, ha a „Nagy Testvér” nagyon akar valamit.

Az új, nevesített tulajdonos nélküli társadalom bevezetése azonban nem ment zökkenők nélkül. Ellenálltak neki – és nem csak az addigi tulajdonosok.

Ekkor állt be egy érdekes történelmi jelenség: a kényszert megszüntetni akaró kommunisták a teljes társadalmat terror alá helyezték, hogy akaratuk megvalósuljon. A terror tekintetében komoly történelmi előzmény-sort lehetne felsorolni, most elégedjünk meg az 1789-es francia forradalom ilyen jellegű intézkedéseinek megemlítésével. A lefejezés „gépesítéséig” fajult a „rendrakás”, a leszámolás kivitelezéséhez fel kellett találni a guillotine-t. Robespierre, aki a társadalmi erőszak bevezetésének buzgó híve volt, majd áldozata lett, például ezt mondta: „A terror nem más, mint gyors, szigorú és hajthatatlan igazságtétel, ezért tehát voltaképpen az erény megnyilvánulása.”  A robespierrei „erényeket” a kommunisták gátlástalanul megmutatták. Ez volt az izmusok múltja. De hol tartunk ma?

A liberálisok szakítottak a nacionalizmussal, s nemzetközivé, internacionalistává váltak.

A kommunisták elhagyták a baloldali eszményeket, s vezetőik a társadalom kizsákmányoló osztályába pozícionálták magukat, milliárdos vagyonuk mögül hirdetik a szegényekkel való szolidaritást.

Megszűnt minden egykori differencia a liberálisok és kommunisták között. Ember legyen a talpán, aki e nemzetközi haszonélvezők között különbséget talál! Összenőtt, ami mindig is összetartozott.

Pillanatnyilag ezek a politikai erők igyekeznek a „nemzetek önkéntes egyesülése” elvén multikulturális Európát összekovácsolni az eddigi helyén. Ha kell, az arctalan terror alkalmazásával is. A közösség legmélyebb szintjéig, a lakóhelyig, sőt a családok összetételéig leható módon szeretnék a különböző hagyományokat, vallásokat és nyelveket összekeverni. Talán azért, mert ez az ötvözet erősebb lesz, mint az eddigi, földrajzilag szétválasztott, többnyire békés egymás mellett élés? Aligha.

Ez, az együttélésnek álcázott, indukált népvándorlás végső soron a megosztást hivatott szolgálni. „Oszd meg és uralkodj!” – mondták a Római Birodalom korifeusai. Itt, ma, mifelénk, az egymástól folyamatosan idegenkedő emberek alighanem olyan presszió alatt fogják tartani egymást, mely mellett gyerekjáték lesz uralkodni felettük. Nem hallottam hírét, hogy az iszlám országokban nagy létszámú keresztény kolóniák fogadására készülnének. Nekik nem fontos országaik multikulturálissá tétele?

Ezek miatt fontos megértenünk a kommunisták módszertanát. Ahogy írtam, ma is élnek és rombolnak. Ahol csak tudnak.

 

Ludányi Rózsa István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>