A vörös terror – 102. Túl a Dunán… 6.

A vörös terror

102.Túl a Dunán… 6.

 

Miklós Imre A magyar vasutasság oknyomozó történelme című, Budapesten, 1937-ben megjelent könyvében a következőket közli a sopronkövesdi kettős gyilkosságról:

„Szamuely elé állították Schmidt Mátyás vasúti pénztárost, akit azzal vádoltak, hogy tűrte, és nem jelentette fel, amikor a vasútállomás közelében felszedték a síneket.

A 49 éves vasutast Szamuely rögtön kihallgatás nélkül halálra ítélte. Az álla alá egy rudazókötelet csavartak, és egy körtefára felakasztották. Minthogy lélegzeni néha-néha tudott, délelőtt fél 9-től 11 óráig kínozták, míg végre meghalt.

Előzőleg a 18 éves fiát akarták kényszeríteni, hogy akassza fel az édesapját, de az erre nem volt hajlandó, sőt felajánlotta, hogy inkább meghal az apja helyett. Erre összeszurkálták a fiút, ki fájdalmában elájult. Majd fellocsolták, és végig kellett néznie édesapja szenvedését, végül a szemben lévő fára őt is felakasztották. Ezt viszont az apjának kellett végiggyötrődni.

Ezalatt a fenevadak szalonnát tízóraiztak. Azt mondták a fiúnak, amikor az apja életéért könyörgött:

- Felakasztjuk mi az Úristent is!”

A gyilkosok nem kerültek bíróság elé. Az eset leírása a Soproni Királyi Ügyészség 1921. aug. 11én kelt, 1921. El. 1. Ά. 3. sz. jelentésében található.

 

Akóts Gyula és a farádi ifjabb Németh Gyula, kik a mosoni síkságot járták, segítséget toborozva, Bősárkányból telefonon próbált meg kapcsolatot létesíteni a szóba jöhető helységekkel. Akóts elsősorban a szakmája-beliekkel kísérelte meg az érintkezést. Felhívta hát a Szórádi-féle gőzmalmot Mosonszentjánoson.

Kérdéseire kitérő válaszokat kapott, amikből nem ellenségeskedést, inkább tájékozatlanságot olvasott ki. Áthajtottak hát Mosonszentjánosra. A malomban aztán kellemetlen meglepetésként érte őket a bizalmatlanság és hideg közöny, amivel az ottaniak viseltettek irántuk. Azt remélve, hogy barátságosabb fogadtatásban lesz részük, elindultak a helyi csendőrőrsre.

Az utcán egy személyautó hajtott szembe velük, majd megállt előttük. Egyenruhás alak szállt ki belőle – a mosonmagyaróvári vörösőrök parancsnoka. Megállásra intette őket. Eleget tettek az utasításnak. Ekkor egy újabb személy szállt ki az autóból. Szabó János lakatos-segéd, a Csornáról kerékpáron elmenekült kommunista agitátor.

– Igen, ők azok – mondta.

Akóts Gyulát és ifjabb Németh Gyulát azonnal letartóztatták a vörösök. Még delet sem harangoztak.

 

A kapuvári forradalom még egy kerek napon át sem tartotta magát. Senkinek semmi baja sem esett, mindössze megrongálták egy kicsit a vasúti síneket és a telefonvezetékeket. Szamuely érkezésének és a kópházi front összeomlásának híre délelőtt jutott el a kapuvári fehérekhez. A vörösöktől zsákmányolt fegyverrel szolgálatot teljesítők egy része már ekkor a falnak támasztotta puskáját, s egyéb elfoglaltságra hivatkozva, hazasomfordált.

Dél körül azután a vasútállomáson felismerték és elfogták a két csornai néptanítót: Bodnár Alajost és Galacz Jenőt. A kommunista tisztségviselők részletesen beszámoltak a soproni, kópházi és nagycenki történésekről. A hallottak hatására a kapuvári fehérek vezetői úgy döntöttek, önként visszahelyezik posztjukra az előző nap lefegyverzett vörösőröket. Minden teketória nélkül, hiánytalanul visszaadták nekik puskáikat, lőszereiket.

Értesítést küldtek Csornára a soproni hírekkel, s tájékoztatták az ottaniakat, hogy az elfogott két néptanítót menlevéllel hazaengedik. Számítsanak az érkezésükre.

 

Délelőtt 11 óra tájban a vésztörvényszék visszakocsikázott Sopronba, hogy a megyeszékhelyen folytassa ténykedését. A fővárosból idevezényelt vörös alakulatok tagjai megebédeltek, majd katonai parádéval a Széchenyi térre masíroztak. A demonstráció tekintélyének növelésére az Entzbruder parancsnoksága alatt álló vasútbiztosító karhatalmi osztag rezesbandája folyamatosan feszes, pattogó ütemű indulókat játszott. A megszálló katonák pontban délután 1 órakor felsorakoztak, arccal a Német Ház felé igazodva.

A Széchenyi-család egykor szebb napokat látott soproni palotájának erkélyéről Kellner Sándor intézett szónoklatot az egybegyűltekhez. Teljesen homályos, hogy milyen minőségében tette ezt, mert a soproniak szűnni nem akaró tiltakozása eredményeként már nem ő volt a teljhatalmú megyei vezető. Ennek ellenére változatlanul gyakorolta egykori hatáskörét, mintha még mindig lenne valaki.

„Elvtársak! Katonák! A soproni proletariátus nevében üdvözöllek benneteket, Budapest proletárjait! …”

Szó szerint ez hangzott el. Kellner, aki Sopronban már nem volt senki, rendezett egy gyűlést, melyre Sopronból nem hívott meg senkit. Még a garantált elvtársait sem. Persze, érthető ez: ők tudták legjobban, hogy Kellner már egy senki.

„Ellenforradalmi mozgalmak vannak Sopronban is és én, aki eddig a kormányzótanács megbízottja voltam, igyekeztem ezt az ellenforradalmat gyökerestől kiirtani…”

Ezzel a kijelentésével ő maga igazolja, hogy csak volt valaki Sopronban. De akkor mire való a kutyakomédia, amit játszik?

„Eltökéltem magamat, hogy a mai nap folyamán megkezdem az ellenforradalmi mozgalom vezetőinek börtönbe vetését, és ha ez nem lesz elég, – golyóval és akasztófával végzünk velük.

Én tehát most, itt előttetek utoljára figyelmeztetem ennek a városnak heréit és csőcselék hadát, hogy legyen vége a játéknak, mert mától kezdve golyóval és akasztófával büntetünk!”

A hatalmától megfosztott kommunista nímand halálosan megfenyegeti a város és környéke lakosságát, ráadásul úgy, hogy az érintettek véletlenül se hallhassák meg fröcsögő beszédét. Közben, valahol az ablakok mögött, a törvényesség fenntartásáért felelős népbiztos hallgatja a valószínűleg általa leváltott, hatáskör nélküli őrült tömeggyilkos fenyegetőzéseit, s nem tesz semmit. Legfeljebb vigyorog, mert hírhedt magyargyűlöletének kitombolásához önkéntes segítséget lát a másik elvetemült megnyilvánulásában. Fel lehet ép ésszel fogni ezt a kommunista tempót?

A soproni Vörös Újság másnapi számában, természetesen, mint komoly politikai sikert, tálalta a gyűlést.

„Kellner elvtárs beszédét hatalmas, percekig tartó éljenzés követte. A zenekar újra rázendített a Marseilles-re, majd a munkászászlóaljak a forradalom legszebb dalát, az Internacionálét énekelték, aztán felhangzottak a kemény vezényszavak és a budapesti munkászászlóaljak a zene hangjai mellett elvonultak a Széchenyi térről.”

 

Délután ismét vidékre kocsikáztak a fontosabb kommunista vezetők. Természetesen, ítélkezni. Úgy gondolták, Sopronkövesd az egyik fő felelőse a letört lázadásnak, s a két Schmidt kivégzésével még koránt sincs vége az ottaniak vezeklésének. Hatalmas sarcot róttak hát ki a község lakosságára, amit azoknak kékpénzben, szemes terményben, lisztben, zsírban, tojásban, sertésben és vágómarhában kellett leróniuk.

Ezután Sopronlövőre hajtottak. Ott elváltak útjaik, Szamuely hátrahagyta Kellnert ítélkezni, s maga Röjtökre ment át. A fentebb vázolt személyi és hatásköri összefüggések tükrében, valószínű, hogy Kellner alkalmi megbízással láthatta el ez irányú feladatát. Azt sem zárhatjuk ki, hogy valamiféle poszt betöltésére, ha jól végzi a dolgát.

A népbiztos tehát átutazott Röjtökre, a mellőle egy pillanatra sem tágító Entzbruder társaságában. Az Alpokalja torz hiénája nagyon jó nebulónak akart mutatkozni mestere előtt, ezért megállás nélkül szidalmazta a környék népét, érthetetlen nemzeti vonzalmukat, kommunistákkal szembeni érzelmeiket. Annyira elkapta a buzgóság, hogy a végén már Szamuely csitította, mondván, nem kell azért mindenkiben fehér ellenforradalmárt látnia.

Így érkeztek a faluba, ahol elsősorban báró Berg Miksa földbirtokost akarták letartóztatni, mivel értesüléseik szerint ő volt a szervezkedés szellemi vezetője. Berg báró viszont nem várta meg őket, még idejében Ausztriába menekült gyilkos haragjuk elől. A vörösök jobb híján megelégedtek azzal, hogy üresen álló kastélyát megtették vizsgálati központnak.

A kivizsgálás lefolytatásához ide hurcolták a kópházi frontot megjárt férfiakat. Vallatásuk közben olyan kíméletlenül ütötték-verték őket, hogy sokuknak éveken át megmaradó sérüléseket okoztak. Nyomozásuk azonban nem sok eredménnyel járt, a kínvallatásnak alávetett emberek érdemi információkkal nem szolgáltak.

Szamuely pedig lírai hangulatba keveredett. Nagyon tetszett neki a kies környezet, az ősfák alatt megbúvó kis kastély. Egyszerre csak, minden különösebb előzmény nélkül, véget vetett a tortúrának, s a lefogottakat szabadon bocsáttatta.

 

A győri vasútbiztosító különítmény délután 3 óra körül érkezett meg Kónyba. Ennek hírére két szakasz fegyveres indult Dörbe, a vasúti átjáró őrségének megerősítésére. Riha Miklós és Németh Lajos voltak a szakaszparancsnokok. Reménykedtek abban, hogy még fel tudják tartóztatni a Győr irányából támadó kommunistákat. Azt gondolták, a Vörösőrséget küldték ellenük, s tudták, hogy annak tagjai nem szeretnek a kapott parancsoknak engedelmeskedni. A bősárkányi Rábca-híd hanyag őrzése is erről tanúskodott: a felállított vörösőrök önkényesen elhagyták posztjukat – ezért juthatott át gond nélkül Akóts és ifjabb Németh Moson megyébe.

A szakaszparancsnokok nem tudtak még arról, hogy Akótsék a kommunisták fogságába estek. Azt sem tudták, hogy a győri különítmény nem vörösőrökből, hanem a legdurvább és legfékezhetetlenebb terroristákból áll.

A Kapuvárból érkezett rossz hírek hallatán a csornai fehérek vezetőinek be kellett látniuk, hogy helyzetük tarthatatlanná vált. Glaser Géza földszigeti nagybérlő, Győrből érkezve, tájékoztatta őket az ottani vörösök közeledéséről. Fivére, Glaser Ferenc, azt tanácsolta, hogy fokozatosan, higgadtan fordítsanak a dolgok állásán. Úgy vélte, ha fokról fokra enyhítik a szembenállást, a kommunisták is józanul fognak reagálni, nem kell a bosszújuktól tartani.

Megszívlelték Glaser tanácsait. A főtéren, mintegy, a megbékélés jeleként, nemzeti trikolórt tűztek az éjjel kirakott fehér zászló mellé.

Kisvártatva a vörös lobogót is kitették.

Abban bíztak, hogy a Kapuvárról hazatérő néptanítók közül a tisztességesnek ismert Bodnár Alajos segítségére és közbenjárására számíthatnak, ha a barátság jelét mutatják feléjük.

Ezért aztán hamarosan levették a fehér zászlót az inkriminált villanyoszlopról.

Később a nemzetit is bevonták.

Már csak a vörös zászló kókadozott a szélmentes légben, mintha mis sem történt volna a lassan vánszorgó nyári napban.

A járásbíróság fogdájába zárt vörösöket is szabadon bocsátották. Glaser Ferenc saját kezűleg nyitotta ki előttük a zárka ajtaját. Kérte őket, ne tápláljanak bosszút vagy haragot a szívükben, bánjanak a fehérekkel úgy, mint ahogy ők bántak velük. Azt is vegyék figyelembe, hogy nem bosszúból, hanem elővigyázatosságból tartották fogva őket – nehogy kárt tegyen bennük a népharag.

A Korona vendéglő udvarán mindeközben zajgott a tömeg. Sokan harcolni akartak a vörösök ellen, a legtöbben azonban nem. A békére hajlottak – egy olyan békére, amit nem fegyverrel kényszerítenek ki a népet halomra gyilkoló elvetemültekből. Szerencsétlenek azt gondolták, létezik egy ilyen helyzetben harc nélküli megegyezés. Vagy a történelmet nem ismerték, vagy a vörösöket.

Marton Guno Wencel cirkuszigazgató, miután kiszabadult fogságából, felpattant egy asztal tetejére, s kemény, burzsuj-ellenes szónoklatot rögtönzött.

A népgyűlés úgy döntött, parlamentert kell küldeni a Kónyban állomásozó, Csorna ellen készülő vörösökhöz. Legalkalmasabb személynek Wencelt találták erre a feladatra. Az artista azonban tudta, hogy a vasúti átjárót két szakasz fehér fegyveres biztosítja, s félt attól, hogy megölik őt, ha egyedül közelíti meg őket. Így szólt hát a gyűlés tagjaihoz:

„Egyedül nem megyek. Jöjjön velem egy burzsuj, mert ha nekem bajom esne, folyjon az ő vére is!”

 

Ludányi Rózsa István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>