A vörös terror – 103. Túl a Dunán… 7.

A vörös terror

103.Túl a Dunán… 7.

 

A csornai alkalmi népgyűlés végül, Wencel követelésének eleget téve, úgy határozott, hogy a város három leggazdagabb emberét adja mellé túszul, nehogy baj érje a vörös ügynököt a fehérek által őrzött hídfőállásban. Rehberger Mártont, Schwarz Hermant és a terménykereskedő Bergert mellé ültették hát a kocsira. A cirkuszigazgató, a maga pimasz modorában, bár tudta, hogy a követségek színe fehér, mégis vörös zászlót tűzetett a kocsilőcs mellé.

Az átjárót biztosító fehérek valóban dühösek lettek megjelenésükre, de haragjukat nem a díjbirkózó személye, hanem a kitűzött vörös zászló váltotta ki. Schwarz Herman fellépése oldotta meg a helyzetet. A „burzsuj túsz” felvilágosította az őrséget a valós helyzetet illetően, s tájékoztatta őket, hogy a város megbízásából ők éppen követségbe tartanak a győri vörösökhöz.

A parancsnokok megértették az ügyek rosszra fordulását, de csak a vörös artistát és Schwarz Hermant engedték tovább, mondván, parlamenternek ketten éppen elegendőek.

Kónyba érve a győri vörös vasútbiztosító karhatalom parancsnoka, Judt Ferenc fogadta őket. Azt azért nem mondhatnám, hogy egyformán örült nekik. Schwarzot azonnal fogolynak nyilvánította és elzáratta. Marton Guno Wencel elvtársát ehhez képest tisztelettudóan, egyfajta bizalmaskodással üdvözölte, s a vörös vezérkar asztalához ültette. A díjbirkózó fenyegető ordas-mosollyal köszönt el a csornai terménykereskedőtől:

„Schwarz úr, holnap feltétlenül találkozunk!”

 

Délután 4 és 5 között dr. Tömböl Sámuel érkezett baráti látogatásra Farádra, idősebb Németh Gyulához. Sopron felől jött, menekülve. Beszámolt a nagycenki és a kapuvári kudarcról. Úgy vélte, a kommunisták rettenetes bosszút fognak állni a sikertelen lázadás után. Idősb Némethnek sem volt efelől kétsége.

Összeszedte, s lovaskocsijára rakta a reggel Csornáról hozott fegyvereket, visszaszállítandó azokat eredeti helyükre. Nem szerette volna, ha a bosszúra szomjazó farádi vörösök kezébe kerülnek.

Csornán megerősítették neki a Tömböl doktortól hallott rossz híreket. Mire hazaért, Farádon már újra hatalomba helyezte magát az általa leváltott ottani direktórium. Már a háza körül is felbukkantak a járásbíróság fogdájából Glaser Ferenc által szabadon engedett kommunisták, a frontról hazahozott, letartóztatásukkor elrejtett lőfegyverekkel. Családja és Sopronból érkezett barátja is kérte Idősb Németh Gyulát, hogy rejtőzzék el a kommunisták haragja elől. Ő azonban hallani sem akart a szökésről – szeretteinek féltése marasztalta. Azt gondolta, ha őt nem találják, majd családtagjain állnak bosszút a pribékek. Az Akóts Gyulával mosoni küldetésbe utazott fiáról sem hallott még hírt, ez is nyugtalanította.

Végül azzal vetett véget a rimánkodásnak, hogy megígérte, reggel menekülni fog. Ha addig bármi rossz történnék vele, hát legyen meg Isten akarata!

 

Marton Guno Wencel Kónyban tájékoztatta Judt Ferenc törzskarát mindarról, amit a csornaiak felkészültségéről tudott. A haditanács rövid idő alatt határozott: a soproni vasút töltésének mindkét oldalában megindulnak Dör felé.

A kedvezőtlen hírek hallatára az átjárót biztosító fehér szakaszok tagjai elkezdtek hazaszállingózni.

Akit az őrség tagjai közül a győri vasútbiztosító alakulat katonái elfogtak, azt kíméletlenül megverték puskatussal, nyeles kézigránáttal, majd fogságba vetették.

 

Bősze István, napszámosból lett vöröskatona, Bágyog állomásról Csornára kísérte az ellenforradalmiság gyanújával letartóztatott Rácz Alfonz gazdálkodót. Útközben, ismeretlen okból, foglyát agyonlőtte. A Soproni Királyi Törvényszék 1920. július 6-án kelt, B. 891/52/919. számú ítéletében 15 év fegyházbüntetést rótt ki Bőszére.

A történet másik változata szerint Rácz Alfonz tehetős babarcsi gazdálkodó volt. Lovas fogatával részt vett a döri védekezésben. Társai megbízásából éppen Csornára tartott, híreket cserélni. Útközben vörös járőrrel találkozott. Messziről lengette fehér zsebkendőjét, jelezve, hogy ő parlamenter. A terroristákat ez cseppet sem érdekelte. Lerángatták kocsijáról, s agyba-főbe verték. Bősze István, napszámosból nőtt vörös különítményes, puskája tusával akkorát ütött Rácz Alfonz nyakszirtjére, hogy a fa tus eltörött. Az egykor-volt napszámos ettől teljesen dühbe gurult. Csőre töltötte a törött fegyvert, s fejbe lőtte vele az eszméletlen gazdálkodót. Rácz Alfonz így lett a csornai felkelés első áldozata.

 

A csornaiak ugyan használhatatlanná tették Bősárkánynál a vasúti pályát, ám ez nem akadályozta meg a mosonmagyaróvári vörösöket a járási székhely megszállásában. Rekvirált teherautókon és személygépkocsikon rontottak a városkára. Győri elvtársaikat megelőzve, este 8 körül értek oda, s megszállták a települést.

A Samu Vince és Barkovics József parancsnoksága alatt vörös különítmény a város határában, a prépostsági major előtti hídnál várta a hazatérő ellenforradalmárokat. Sorban lefegyverezték őket. Valaki felismerte a visszatérő Németh Lajos tiszthelyettest. Samu és Barkovics kiadták a parancsot: élve vagy holtan el kell fogni Némethet!

Samu a menekülő tiszthelyettes után lőtt, de nem talált. Ekkor hajtóvadászatba kezdtek a vörösök. Cser Ferenc, Bödecs János, Horváth Petri József, Csillag József és Élő Ferenc üldözte a menekülőt, folyamatosan lődözve utána. Végül Cser Ferenc vágott eléje, s lövésével mellbe találta Németh Lajost, aki azonnal összeesett. Mikor a terroristák odaértek, Bödecs János puskatussal, nagy erővel, kétszer gyomron vágta a haldokló sértettet. Az üldözött altiszt kilehelte lelkét.

Gyilkosai elvették a halott tárcáját, 1.200 korona készpénzét, ezüst óráját, láncát, fokosát és 2 db. aranygyűrűjét. A rablott pénzen megosztoztak. Négy nap múlva megjelentek az immár özvegy Németh Lajosné házánál, s elvették tőle néhai férje ruhaneműit: köpenyét, nadrágját, blúzát, kardját, cipőjét, csizmáját, ingeit. A háznál talált lószerszámot is magukkal vitték.

Soproni Királyi Törvényszék 1920. március 26-án kelt B. 965/920. számú ítélete Cser Ferencre 15 évi, Bödecs Jánosra 12 évi, Horváth Petri Józsefre 8 évi fegyházbüntetést szabott ki.

A történet más változata szerint, amikor céltalanná vált a döri átjáró őrzése, a legénységet hazaengedték. A két szakaszparancsnok, Riha Miklós és Németh Lajos maradt utolsóként az őrhelyen. A sötétedő estében, lőfegyver nélkül indultak el Csornára. Minden harci alkalmatosságuk a Németh Lajos tiszthelyettes által féltve őrzött, a világháború poklát megjárt, viharvert fokos volt.

Amikor a Győr-Sopron országút és a Pozsony-Fiume vasút kereszteződéséhez értek, emberi alakokat fedeztek fel a sötétben. Meglehetős távolságban tőlük megálltak, s rájuk köszöntek. Válasz nem érkezett. Kérdéseikre is némák maradtak az ismeretlen sziluettek. Közelebb lépegettek hát a sötétben hozzájuk. Az ismeretlenek egyszer csak tüzet nyitottak rájuk. Riha Miklós menekülőre vette a dolgot. A vörösök hiába vették üldözőbe, a prépostsági csikólegelő irányában elnyelte őt az est jótékony sötétje.

Németh Lajost mellén találta el a lövedék. Azonnal földre terítette. Élt még, amikor a vörös pribékek rárontottak. Ahányan hozzáfértek, annyian ütlegelték puskatussal a gyomrát. Amikor meghalt, ujjairól lehúzták arany karika- és pecsétgyűrűjét. Ellopták ezüst óráját, 1.200 koronáját, s a végén világháborút megjárt fokosát is magukhoz vették. Németh Lajos hivatásos tiszthelyettes volt a csornai felkelés második áldozata.

 

Az ellenforradalom vezetői, amikor azt tapasztalták, hogy az újból erőre kapott vörösök egyre agresszívebbek lettek, sorra elrejtőztek. Kivételt Glaser Ferenc képezett, akinek esze ágában sem volt menekülni. Pápai otthonába, ahol felesége és kisleánya tartózkodtak, nem térhetett vissza, a zűrzavaros viszonyok és a közlekedés szünetelése miatt. Földszigetre, a bátyjához elmehetett volna – aggódó testvére kocsit is küldött érte – de valamilyen okból nem kívánt e lehetőséggel sem élni.

Behúzódott szállodai szobájába és várt. Valószínűleg azt remélte, hogy az ellenforradalmi kísérlet békés leszerelésében játszott szerepét majd méltányolni fogják a kommunisták.

Azoknak pedig, a városka megszállása után, első dolguk volt elfoglalni a Krausz-féle szállodát, ahol berendezték pártközpontjukat a kaszinó helyiségeiben. (Valamilyen rejtélyes okból eredően, országszerte ragaszkodtak a szállodákban való ingyen tartózkodáshoz az akkori pártvezetők.) Biztonsági óvintézkedésként alaposan átkutatták az egész épületet. Ők maguk is nagyon meglepődtek, hogy keresgélésük eredményeként a lázadás egyik fő szervezőjét találták meg, aki minden ellenkezés nélkül adta magát szállodai szobájában a kezükre.

 

Este 10 órakor a győri különítményesek is ellepték a városkát. Érkezésükkel kezdetét vette a letartóztatások sora. Lefoglalták az összes magánfogatot. A város utcáin szakadatlanul dübörögtek a patkók, amikor a kommunisták ide-oda fuvaroztatták magukat, hogy a listán szereplő címekről összefogdossák a gyanúsítottakat. Judt Ferenc győri emberei mellé helyi vörösöket osztottak be, hogy az ő helyismeretükkel is növeljék az előállítások hatékonyságát.

Marton Guno Wencel pályafutásának újabb emelkedését hozta ez a szomorú este. A cirkuszigazgató-artista előléptette magát fő-letartóztatóvá. Díjbirkózó rutinjával, testi erőfölényével élve, tucatjával hurcolta fogdába a csornai rendszer-elleneseket. Társulatának hajnalban elmenekült tagjai visszatértek a jobb sorsra érdemes településre, s teljes vehemenciával álltak be főnökük mellé, a meghurcoltatásokban segédkezni. Ügybuzgóságuknak durvasággal, gúnyolódással adtak nyomatékot.

 

Rábacsanakon sötétedés után búcsúztatták a Csornára induló önkénteseket. 15 háborút megjárt veterán indult, hogy csatlakozzon a járási székhelyen harcoló nemzeti erőkhöz. Vezetőjük a sokszorosan kitüntetett tartalékos hadnagy, egykori papnövendék, Takács Ferenc volt. Telve a jó ügy iránti lelkesedéssel, bátorságuk által táplált harci kedvvel, vidáman keltek útra a rábacsanaki különítmény tagjai. A lovak trappban húzták a kocsikat, a felkelők pedig énekeltek, mintha lakodalmi menetben lennének. Mit sem tudtak arról, hogy úti céljuk már a vörösök kezén van…

Most érkeztem el a mondanivalómban odáig, hogy megemlékezhetek egy vöröskatonáról, aki ember tudott maradni, minden körülményben. A 103. részig kellett várnunk erre, de csak elérkezett…

Csorna szélén, a vasúti átjáróban, az állomás felől hallatszó lármára lettek figyelmesek az önkéntesek. A zaj irányába fordultak kocsijaikkal. Ekkor felismerte őket egy rábacsanakról származó vörösőr, földijük. Hozzájuk lépett, s mikor megtudta, mi céllal jöttek, rimánkodott nekik, hogy csendben forduljanak haza, mert halálos veszélyben forognak. Csorna már a kommunisták kezén van.

Ahogy mondtam, ember bírt maradni, nem vált lelketlen elvtárssá. Akár kiálthatott is volna, hogy felfedezésével kitüntesse magát…

A jó csanakiak nem hittek földijüknek. Azt gondolták, részeg, vagy a vereség elvette a józan eszét. Bizonyosak voltak benne, hogy az egész járásban rendben folyik a hatalom visszavétele a vörösöktől.

A lovak közé csaptak, s a Korona vendéglő felé, a meghirdetett gyülekezőhelyre folytatták útjukat. A vasútállomás előtti sötétben azonban útjukat állták ismeretlen emberek. Szelíden, halk szóval tudakolták tőlük, hogy kik ők.

„Akik ti! Fehérek! Megyünk gyülekezőre a Korona udvarára!” – kiáltották többen a kocsiról.

Végzetes tévedés volt ez a közlés. A fehéreknek nézett vörösök ördögfalkaként estek neki az önkénteseknek. Puskájukat csövénél fogva, dorongként forgatták az egykori kincstári darabokat. Számolatlanul zuhogtak az ütések a kocsin ülőkre, mire azok egyáltalán megmozdulhattak volna. Előkerültek a nyeles kézigránátok is, azokból az önkéntesek fejére záporoztak az ütések. A rábacsanakiak, mire a földre ráncigálták őket, félig már nyomorékok voltak.

Takács Ferencnek a szemére mértek a puskatussal egy ütést. Akkora erővel, hogy abba mindenképpen megvakult volna. Ám Takács hadnagy szemüveget viselt, aminek széttört lencséje a szemüregébe fúródott. Akkor is rúgták, verték, köpdösték, mikor zsebkendőjével próbálta kifolyt szemét eltakarni.

Az elfogott önkénteseket az első osztályú váróterembe hajtották. Ott addig folytatták bántalmazásukat, míg ki nem merültek a vörösök. A félholtaknak ezután át kellett csúszni-mászni a másodosztályú váróterembe, ahol a falvakból idehurcolt ellenforradalmárokat őrizték. Aki nem bírta erővel a mászást, azt átvonszolták. A fáradt terroristákat ekkor leváltották.

A mosonmagyaróvári és a győri különítményesek folytatták a foglyok kínzását…

 

Ludányi Rózsa István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>