A vörös terror – 106. Pünkösd

A vörös terror

  1. Pünkösd

 

A hét végi ünnepre való tekintettel, ennek a résznek a tartamára, megszakítom a vörösök által elkövetett rettenet tényszerű felsorolását. Helyette inkább arról beszélek, milyen lehetett volna 1919 Pünkösdje, ha az piros lehetett volna, s nem vörös.

Az elnevezés a görög Pentecostes szóból ered, mely utalás arra, hogy a Húsvét szombatját követő ötvenedik napon érkezik el az ideje. Másik megközelítésben a Húsvét utáni hetedik vasárnapot jelzi – a két meghatározás eredménye, természetesen, megegyezik. Jézus Egyházának születésnapja, a Szentlélek eljövetelének ünnepe. A Szentlélek az Atya és a Fiú kölcsönös szeretetének végpontja, kiáradása. A mi Urunk a Szentháromság részét alkotó Szentlelket hagyta hátra maga helyett, hogy az Ő útján járni szándékozóknak segítségére legyen. Lángnyelvek formájában jelent meg az isteni személy a kiválasztottak között. Ez a szimbolika azért is nagyon érdekes, mert Mózes Geneziséből tudjuk, hogy az Éden, az örök élet bejáratát kerubok őrzik, lángoló pallossal kezükben, a kitaszított, méltatlanná vált emberek előtt.

Azt gondolom, a bejutás csak a tűz erejével lehetséges oda – persze nem a pusztító, romboló, hanem a fényt adó, megvilágosító lángok erejével. Jézus maga azt mondta erről, hogy János a vízzel keresztelt, az Ő követői pedig a Szentlélekkel fognak keresztelkedni hamarosan. Vagyis a tűzzel…

Piros Pünkösd napját ezer esztendeje virággal köszönti a magyar.

Az európai hagyomány is ismeri a virággal köszöntés szokását. A kereszténységet megelőző időkben, a rómaiaknál szokás volt a tavasz eljövetelének idején Flora istennőjük előtt tisztelegniük. Ezeket az ünnepi alkalmakat nevezték ők floráliáknak. A floráliákhoz kapcsolódó szokások jó része beoldódott a pünkösdi hagyományba, a kereszténység elterjedését követően.

Magyar szokás szerint a május elsejére virradó éjjel állítottak májusfát, a megújhodás, az újjászületés tiszteletére. a legények csoportokba verődve hajtották végre e nemes feladatot, a kiszemelt leányok háza előtt. Májusfát kapni nagy megtiszteltetés volt a leánynak. Májusfává válni komoly dicsőség volt a fának – ugyanis csak a magas, sudár törzsek feleltek meg ennek a célnak. Csenevész, girbe-gurba fa szóba sem jöhetett.

A májusfa állítását évszázadok óta tiltották a hatóságok, mert a virtus részét képezte, hogy azt csak úgy ellopták az erdőből a legények. A megkárosított erdőtulajdonosok pedig, érthető okból, kérték a törvény védelmét faállományukra. Később odáig szelídült a dolog a legtöbb helyen, hogy a kiszemelt fát vásárolták, akik így akartak kedveskedni választottjuknak.

Tájegységenként változó volt, hogy a májusfa milyen módon testesült meg. Csépán például virágos ecetfa vagy fűzfa tölthette be e tisztet. Színes papírszalagokkal díszítve, kapura, esetleg kútgémre szerelték. Az 1940-es években már csokoládét és narancsot is tettek rá. A hajnal beköszöntéig őrizni illett a felállított májusfát. A két világháború közt jött szokásba a szerenád, azon az első májusi éjszakán. Az alkalmi dalárda produkcióját illett fogadni a leánynak, egy szál gyufa meggyújtásával. A szerenád végeztével a leány kiment, s borral kínálta a legényeket.

Sárkeresztesen fekete- vagy lucfenyőt állítottak, Nagykőrösön általában nyárfa töltötte be a hivatást, de állítottak orgonát, piszkét és vadkörtét is.

A Tápió mentén fekvő falvakban nyárfát vagy fűzfát használtak e célra, Ajakon szilva- alma- vagy fűzfát kötözött választottja tornácához a legény.

Általában a vőlegény vezetésével állították fel ezt az ékességet a leány háza elé.

A legtöbb helyen a közösségnek is volt saját májusfája, amit ünneplés, vigadalom és táncmulatság kíséretében bontottak el, mégpedig Pünkösd idején. A szokások jó része ugyan a Pünkösd ünnepéhez kötődik időben, ám mégsem keresztény szokás. Egy részüket kifejezetten tiltotta a klérus annak idején. 1594-ben a csetneki zsinat határozata a pünkösdi királyválasztást, a táncot és játékokat tiltotta meg.

„Eleitől fogva régi időben is mindenkor tilalma volt a sátoros ünnepeken való táncolásnak, királynéasszony ültetésnek, mely pogányoktól maradott szokás ezután is tilalmas.” – szól az 1692-ből, Csíkkozmásról ránk maradt tilalom.

Tessedik Sámuel 1770-ben beszámolt arról, hogy megtiltották a májusi fák pünkösdi templomba vitelét, mert a gazdák legszebb gyümölcsfáikat láthatták ott kivagdosva.

A májusfa „kitáncolásához” tréfás szokások kapcsolódtak. Ilyen volt a pünkösdi király intézménye is. Eredete a középkori katonai hagyományokig nyúlik vissza. A XVII. végén, a XVIII. század elején a huszár-ezredekben „májuskirályt” választottak. A jelölteknek lóversenyeken és azokhoz kapcsolódó, egyéb ügyességi versenyeken kellett bizonyítaniuk alkalmasságukat. A győztest és lovát a Dunántúlon például szomorúfűz-ágakkal és virágokkal borították el. Egy esztendeig viselhette a címet – innét ered a mondás, hogy rövid, mint a pünkösdi királyság.

A katonák „májuskirály” szokása hamar átszivárgott a civil életbe is.

„Egy évig azután őt nevezik pünkösdi királynak. Nem kell pedig hinni, hogy ez csak valami üres czím. Járnak emellé hatalmas kiváltságok. A pünkösdi király egy évig minden lakodalomba, ünnepélyre, mulatságra hivatalos, minden kocsmában ingyen rovása van, amit elfogyaszt, fizeti a község, lovát, marháját tartoznak a társai őrizni, s ha netán valami apró vétséget követne el, azért testi büntetéssel nem illetik. Ilyen nagy úr a pünkösdi király egy álló évig” – tudósít Réső Ensel 1867-ben keletkezett leírása a pünkösdi királyságról.

Pusztaszemesen a virágokkal borított győztes, 10-20 főnyi kísérettel, végigvágtatott a község főutcáján. A lovak nyakába csengettyűt kötöttek, s kanászostorral pattogtattak, kurjongattak, rikoltoztak a legények.

Salgótarjánban 5-6 kilométeres távot kellett lovagolniuk a királyi címért versengőknek, majd félig telt boros üveggel a fejükön, táncolniuk volt muszáj, úgy, hogy a teremben méterenként borosüvegek voltak akadály módjára a padlóra állítva.

Nádudvaron tekézés és bírkózás egészítette ki a lovas-versenyt.

Másutt tuskócipelés, rönkhajítás, karikába dobás, famászás képezte az ügyességi verseny feladatait.

A Pünkösdhöz kapcsolódott a legényavatás szokása is. A felnőtt-sorba lépő leventéket tréfás ceremónia kereteiben fogadták be maguk közé a már felavatott legények. Aki még nem esett át e szertartáson, az nem járhatott kocsmázni sem, udvarolni sem. Az avatás sok helyütt a felavatandó barátságos elnáspágolásával is járt.

A csallóközi Szapon minden, 18 éves ifjúnak be kellett „kereszteltetnie” magát a legények közé. Fizetett hát 5-10 liter bort az ünneplő közönségnek, s „keresztapát” választott magának. A „keresztapa” azután egy kevés borral leöntötte „keresztfia” fejét, s ezzel befogadták őt a legények helyi közösségébe. Aki nem „keresztelkedett be” a legények közé, az nem járhatott velük kocsmába.

Ám mit sem ér a király királyné nélkül – ezért pünkösdi királynét is választottak a legtöbb helyen. A Dunántúlon pünkösdi királynéjárásként, az Alföldön és Északkelet-Magyarországon pünkösdölésként emlegették a királynéhoz kötődő, házról-házra járás hagyományát. Az általában lakodalmas menetet imitáló csoportosulás ellátogatott minden falubeli portára. Az ünneplőbe öltözött fiatalok énekeltek, táncoltak, s műsorukért cserébe a házigazdák megvendégelték őket. Volt, ahol egy kis pénzt is adtak nekik, amit aztán ők testvériesen elosztottak maguk között.

„Mi van ma, mi van

ma piros pünkösd napja.

Holnap lesz, holnap lesz,

a második napja.

Királyné pálcája.

szálljon a házára,

ha nem a házára,

az úr asztalára.” – énekelték a tarnamérai fiatalok annak idején.

„Máma van, máma van

Piros pünkösd napja.

Holnap lesz, holnap lesz

A második napja.

András, bokrétás jól megfogd

Lovadnak a zabláját,

Hogy ne tapossa, hogy ne tapossa

A pünkösdi rózsát.” – szólt a dal turai változata, amikor az ünnepi szentmiséről távozó fiatalok félkörös karéjba álltak a házak előtt, s daloltak.

Észak-Bánátban egy vak koldusasszony járt körbe, alamizsnát gyűjteni, a pünkösdi énekkel.

A Dunántúlon az a szokás járta, hogy ahol szívesen fogadták a pünkösdi királynéjárás résztvevőit, a dal végeztével felkapták, s magasra emelték a királynét, mondván: „Ekkora legyen a kendtek kendere!” Volt, ahol háromszor is megemelték az ünnep úrnőjét. Ha a gazda kelletlenül fogadta őket, leguggoltatták a királynét – hogy ne nőjön meg a gazdasszony kendere.

Vas megyében is létezett a dal és a szokás. Az ottani ének, a jókívánságok szövegváltozata a következőképpen hangzott:

„Elhozta az isten, piros pünkösd napját,

Mi is meghordozzuk, királynéasszonykát,

Öreg embereknek csutora borockot,

Öreg asszonyoknak, kemence kalácsot,

Ifjú leányoknak rózsakoszorujok,

Ifjú legényeknek szegfübokrétájok,

Kisebb gyerekeknek porba való játszás.”

Pünkösd ünnepére a házakra zöldágakat tűztek ki, a legkülönbözőbb értelmezéssel. Általában a gonosz, ártó szellemek távol tartása volt az elérendő cél ezzel az aktussal. Sok helyen úgy tartották, a villámcsapástól fogja megóvni a házat a pünkösdi zöldág. A mindannyiunk számára ismerős és kedves dalocska éneklése is e hagyomány részét képezte:

„Bujj, bujj zöldág, zöld levelecske,

Nyitva van az aranykapu, hadd bujjatok rajta.

Nyisd ki rózsám kapudat, kapudat,

Hadd kerüljem váradat, váradat,

Szita, szita péntek,

Szomorú csütörtök,

Dob szerda.”

Az idő haladtával, mindenféle tiltás ellenére, mégis csak zenés, táncos, mulatós ünneppé változott a Pünkösd. hazánk néhány tájegységén három napon át tartott a báli vigalom.

Mi sem természetesebb, mint hogy a piros Pünkösdhöz párválasztó szokások is társultak. A Sárközben, Szeremlén, feldíszített evezőt adott a legény a kiszemelt leánynak. Zöld ágakkal feldíszített csónakjaikon Pünkösd másnapján hajókáztak a fiatalok – ez volt a pünkösdi ladikázás.

Topolya leányai a határban szedett pipacsból, búzavirágból fontak koszorút. Versenyeztek egymással abban, hogy ki készül el vele hamarabb, ezért volt olyan is, aki már éjjel két órakor elindult virágot szedni, hogy megelőzze a többieket. A legények feladata volt becsempészni a pünkösdi rózsát a kiválasztott leány ablakába, s ellopni onnét a leány által fonott koszorút.

Sok helyen szokás volt a mátkatál küldése. Koszorúba fonott kalácsot raktak egy borosüvegre, s kendővel takarták le. Gyermekek voltak a küldöncök, ők vitték a legény mátkatálját a kiszemelt leányhoz. Ha a hajadonnak tetszett, aki küldte, hasonló mátkatál visszaküldésével viszonozta a figyelmességet.

Nagyjából így telt a magyar emberek Pünkösdje. Teli örömmel, szeretettel és szerelemmel.

Így telt volna 1919-ben is, ha a Szentlélek lángja piroslott volna, s nem a kiontott vér vöröse, ha ünnepi szalagok és üvegek díszítették volna a fákat, nem pedig a diktatúra által bitófára küldött ártatlanok holttestei.

A mi Urunk oltalmazzon meg minket attól, hogy ez valaha is megismétlődhessék!

Áldott Pünkösdöt kívánok a lap minden Olvasójának!

 

 

Ludányi Rózsa István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>