A vörös terror – 107. Túl a Dunán… 10.

A vörös terror

  1. Túl a Dunán… 10.

 

Pünkösdvasárnap Csornára ment Tarcsai István rábapordányi segédjegyző, hogy a falujabeliek kívánságára megtudja, mi történt a járási székhelyen, mi lett a sorsuk a még haza nem ékezett férfiaknak. Csak imitt-amott látott vöröskatonákat, megnyugvással konstatálta, milyen nyugodt a város az ünnepen. Nem beszélt senkivel, őt sem szólította meg senki. A rend, a nyugalom, a békés, ünnepi hangulat látszata elzsongította.

Hazatérve lecsendesítette a helyiek aggodalmát, s ebben az ünnepi hangulatában, nyugovóra tért.

A vörös különítményesek napkelte előtt érkeztek meg Rábapordányba. Azonnal Tarcsaiék házára törtek. A segédjegyzőt ágyából verték ki, de nem a szó átvitt értelmében. Hanem szó szerint. Minden szó nélkül ütötték, verték, rúgták. Rettenetesen haragudtak rá, mert szombaton ő mutatta meg a fehéreknek a kommunisták házait. Mikor teljesen legázolták, utasították, hogy öltözzön fel, ám azt sem várták meg, hogy a cipőjét befűzze, puskatussal kilökdösték az utcára. Kezeit borjúkötéllel hátrakötözték, s feldobták egy kocsira, hogy Csornára szállítsák.

 

A rábacsanaki községházán fogva tartott Pozsgay Bálint malomtulajdonos nagygazdáért, ki nem élt a felkínált szökési lehetőséggel, reggel kilenc tájban érkeztek meg a csornai különítményesek. Köszönés helyett alaposan megverték, majd kocsira parancsolták, hogy a városba szállítsák. Útközben is végig bántalmazták, gyalázták a szerencsétlen sorsú embert.

A városba érve, puskatussal verték be az első osztályú vasúti váróterembe, ahol a politikai nyomozók végezték „vizsgálataikat”. Tettleges bántalmazásával a kihallgatás idejére sem hagytak fel. Értéktárgyait elkobozták, majd aláírattak vele egy jegyzőkönyvet, melynek, természetesen, semmi köze sem volt az elhangzottakhoz.

Dél körül végeztek vallatásával, akkor átlökdösték a harmadosztályú váróterembe.

Ott találkozott a fél szemére megvakított Takács Ferenccel.

 

Mosonmagyaróvárott, a vörösök fogdájában sem volt pünkösdi a hangulat. A rabok sem enni, sem inni nem kaptak, kínoztatásuk is csak akkor szünetelt, ha hóhéraik éppen elfáradtak egy kicsit, s pihenőt tartottak. Akóts Gyula, Laffer Lajos és ifjú Németh Gyula gyötrésének egyik ilyen szünetében, délelőtt 10 órakor érkezett a távirat, mely arra utasította az óvári vörösöket, hogy haladéktalanul szállítsák Csornára az ottani illetőségű foglyokat, mert Szamuely személyesen akar ott ítélkezni felettük.

Az igen buzgó mosoni vörösöknek komoly kihívást jelentett a parancs teljesítése. Semmiféle közúti fuvareszköz nem állt rendelkezésükre, mert az összes hadra fogható jármű szombat este óta a megszállt Csornán állomásozott. Csak a vasút maradt, mint lehetséges megoldás – ezért durva fenyegetésekkel egy hevenyészett szerelvény összeállítására kényszerítették a vasutasokat. A Bősárkánynál megrongált pályaszakaszt is ki kellett javíttatniuk, emiatt több órás késéssel tudták csak teljesíteni a főterrorista parancsát.

 

Szamuely komplett autókaravánnal érkezett meg a rettegő városba, délután 1 óra körül.

Elöl-hátul nyitott tehergépkocsi haladt, platóján állig felfegyverzett vörösökkel. (Később úgy hívták ezt a fegyvernemet, hogy gépesített lövész.) Közöttük a népbiztos által bitorolt gépkocsi, az elmaradhatatlan géppuskával felszerelve, és Kellner Sándor hivatali kocsija robogott. A vörös megszállás helyi vezetői a Korona Szálló előtt fogadták a népbiztost és kíséretét. Judt Ferenc, Marton Guno Wencel, Hollósy József csornai párttitkár, Szabó János, Kis Király Sándor, az elmaradhatatlan Kolláth vádbiztos, a Kapuvárról frissen érkezett Stieger Istvánnal képezték a bizottmány magvát. Hivatalból odarendelték Bodnár Alajos járási politikai biztost és Galacz Jenő direktóriumi vezetőt is. Ők azonban, a kapuvári borzalmakról értesülve, megpróbáltak háttérben maradni.

Szamuely elfoglalta a számára előkészített szobát, felfrissítette toalettjét – kánikulai meleg volt aznap – majd a vendéglőben asztalhoz ült. Lassan, komótosan fogyasztott, evés közben meghallgatta a helyi állapotokról előadott beszámolókat. Ezután a községházára vonultak, a főtér túloldalára. A népbiztos géppuskával szerelt autóján tette meg ezt az utat is – mániája volt nyüstölni az uralkodóházi járművet. Útközben megtudakolta, ez az a tér-e, amelyiken az ellenforradalmárok kitűzték fehér zászlót. A helybenhagyó válaszra a következő utasítást adta:

„Akkor ide kell őket felakasztani.”

A községházán tartottak még egy tanácskozást, melyen összeállították feketelistájukat a fehérek neveivel. Küldöncöt menesztettek a vasútállomásra, azzal a paranccsal, hogy az ott őrzött rábacsanaki Pozsgay Bálintot és Takács Istvánt kísérjék be a prépostsági major istállójába, a többi fogvatartott közé.

A szuronyos járőrök időközben alkalmi kijárási tilalmat léptettek életbe a városkában, mindenkit hazazavartak az utcákról.

A premontei rendház mintegy 200 méterre volt a községházától. Szamuely ezt az utat is gépkocsiján tette meg. A gazdasági udvarba hajtatott, a fedélzeti géppuskát a csikóistálló ajtajára irányoztatta. Miután a személyét biztosító különítményesek elfoglalták helyüket az udvaron és az istállóban, ő is kiszállt, s testőrei kíséretében a foglyokhoz indult. Groteszk módon nagy méretű pisztolyát a kezében szorongatva – mint általában az irodán kívüli ítélkezéseinél – lépkedett az alkalmi fogda felé.

Rémületbe akarta ejteni a rabokat, ezért fellépését azzal kezdte, hogy a felkelés fegyverviselőit külön állíttatta a többiektől, mondván, nekik úgysincs szükségük tárgyalásra, mind halállal fognak lakolni.

Ezután megszólított néhány, számára érdektelen foglyot, s azonnal el is engedte őket. Váratlanul a Glaser nevűt szólította magához, aki a vörösök lefegyverzését irányította. Gúnyolódott vele, mondván, a férfi le szerette volna győzni a vörös hadsereget, majd meghozta ítéletét: „Mars a halálba!”.

Azt még megengedték a halálra ítéltnek, hogy zakóját levesse, s Berger Lajosnak nyújtsa, a továbbítására vonatkozó kérésével. Ekkor viszont nekiestek, s nyeles gránáttal, pisztolyaggyal, boxerrel ütni-verni kezdték, így toloncolva ki az udvarra. Ott az istállóval szemközti fal elé állították.

Odabenn már Perepatits Zsigmond bősárkányi vegyeskereskedőt tuszkolták Szamuely elé. Az idős ember (a népbiztos szerint vén gazember) szenvtelenül vállalta, hogy ő volt a bősárkányiak parancsnoka. Ez a szenvtelenség bosszantotta a terrorista vezért. A kereskedőre is meghozta ítéletét: „Mars ki a halálba!”.

Az istálló fülledt, forró levegője megviselte a népvezért, ezért asztalt vitetett az udvarra, kiteregette rá iratait, s ott folytatta bíráskodását. Az elé vezetett foglyokhoz három kérdést intézett: mi a foglalkozásuk, mekkora és vagyonuk és szakszervezeti tagok-e. A szakszervezeti tagokat nem ítélte el, csak megdorgálta. Lelkükre kötötte, hogy okuljanak ballépésükből, s a jövőben legyenek odaadó hívei a proletárdiktatúrának.

Egy órán át ítélkezett, ez idő alatt 120 embert vezettek elé. Fél perc jutott egy esetre. Elmondhatjuk, hogy valóban rögtönítélő eljárást folytatott.

Magyar Ernő, Csorna jegyzője is sorra került. Ő ugyan semmi ellenforradalmi cselekményt nem hajtott végre, csak a buzgó vörösök tartóztatták le, hátha mégis rábizonyul valami. Az első kérdésnél nem jutottak tovább. Szamuelynek, döntéséhez, elég volt megtudnia a gyanúsított foglalkozását. A hivatásos katonatisztek csendőrök és papok mellett a K.u.K. tisztviselőket gyűlölte különösen. Mikor megtudta Magyar Ernő hivatását, csak a fejével intett: „Falhoz!”.

Ez még a vörösöket is megdöbbentette. Ám döntését kétségbe vonni, netán megkritizálni senki nem merte.

A félholtra vert rábacsanaki Pozsgay Bálint ítélete is hamar megvolt: „Falhoz!”.

Őutána következett Csorna közismert, népszerű csizmadiája, Visi János. Amikor kiderült, hogy szakszervezeti tag, Szamuely atyáskodó hangnemre váltott át:

“Máskor több eszed legyen, ezt elvárja tőled a néphatalom. Most hazamehetsz.”

A csizmadia azonban hamar kezdett reménykedni. A csornai kommunisták egyik legvadabbika, Cser József, vétót emelt a kegyelem ellen.

“Szamuely elvtárs, ezt el ne engedd, hiszen ő tűzte rá a fehér zászlót a villanyoszlopra! Meg azt mondta akkor, hogy máma vörös tüdőt eszek!”

A népbiztos megváltoztatta döntését, a vargát is a falhoz állíttatta.

A felismerhetetlenségig összevert, eltorzult rábacsanaki Takács Ferenc következett ezután. A vezér-hóhér érdeklődve szemlélte egy ideig az ájulás határán tántorgó, már beszélni sem tudó fiatalembert, a sokszorosan kitüntetett magyar katonát. Azután kihirdetette előre meghozott ítéletét: „Szóval te akartál pap lenni? Hát nem leszel, az már biztos. Falhoz.”

A farádi idősebb Németh Gyula esetében már szót sem vesztegetett, csak a fejével intett: „Falhoz!”.

A fiatal rábapordányi segédjegyző, Tarcsai István, még az asztalig sem ért, amikor már mozdult a népbiztos feje: „Falhoz!”. Szót csak akkor vesztegetett rá, amikor elunta hallgatni a fiatalember kegyelem iránti könyörgését.

„Kegyelemből elsőnek akasztunk fel, hogy ne lássad a többiek lógását.”

Valami okból kifolyólag annak az órának a végére elfogyott a főterrorista türelme. Délután 4 felé járt az idő, menni készült már, amikor elé vezették a Mosonmagyaróvárról vonaton átszállított foglyokat. Őt akkorra már csak Akóts és Laffer érdekelte a véresre vert, megkínzott csoportból. Hollósy József párttitkár a kérdés nyomán késedelem nélkül kiválasztotta őket a seregletből. Szamuely rájuk sem tekintett, csak elismételte kurta ítéletét: „Falhoz!”

Ifjú Németh Gyulát is halálra ítélte, amikor Bodnár Alajos figyelmeztette arra a körülményre, hogy a fiatalember édesapja már az akasztásra szántak csoportjában áll. Szamuely rövid gondolkodás után a következő döntést hirdette ki:

„Fiatal korára való tekintettel tizenöt évi fegyházat kap.”

Az ítéletet a Lenin-fiúk is értelmezték, a maguk módján. A fiúra vetették magukat, ruháit leráncigálták, csak a fehérneműjét hagyták rajta, s erős ütlegelés közepette a csikóistállóba lökdösték. Az ő felfogásuk szerint a brutális testi fenyítés a büntetés részét képezte.

Míg a vörösök dunántúli „rendrakása” folyt, Csicserin szovjet külügyi népbiztos és Kun Béla között táviratváltás folyt. Attól nem kell félni, hogy Csicserin esetleg a honfitársaikkal való kíméletes bánásmódra hívta volna fel a magyar helytartóik figyelmét. Erről szó sem volt.

A szovjet vezetőt az északi hadjárat fejleményei izgatták fel.

„Antantrádiók jelentik, hogy a magyar vöröscsapatok nem-magyar területeket szállnak meg. Nem kellene-e a szlovák önrendelkezésnek helyt adni, hogy ne szítsuk újra a cseh nacionalizmust?” – érkezett a távirat Moszkvából. Csicserin vajon honnét szerezte azon értesülését, miszerint a Felvidék nem-magyar terület? A táviratból tényszerűen kiolvasható az is, hogy a vörösök valóban nem álltak a területi integritás talaján. Magyarország tekintetében semmiképpen sem.

Kun Béla igyekezett megnyugtatni felettesét azonnali válaszával:

„A szlovák tanácsköztársaság kikiáltására minden előkészület megtörtént.

A mi nemzetiségi politikánk lenini.”

Így folytak a dolgok 1919 Pünkösd-hétfőjén hazánkban…

 

 

Ludányi Rózsa István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>