A vörös terror – 108. Túl a Dunán…11.

A vörös terror

  1. Túl a Dunán… 11.

 

Csornán is a Szamuely különvonatán szolgáló Lenin-fiúk hajtották végre az akasztásokat. A majorsági udvaron felsorakoztatott elítéltek közül, még az indulás előtt, kiszólították Perepatits Zsigmond bősárkányi vegyeskereskedőt és Magyar Ernő csornai jegyzőt. Perepatitsnak a fiára való tekintettel adtak kegyelmet. Antal nevű, 19 éves gyermeke ugyanis a győri kommunista vezetők holdudvarába tartozott, közismerten szélsőséges bolsevik hírlapíróként ténykedett a proletárdiktatúra érdekében. A jegyzőnek azért kegyelmeztek, mert ártatlanságáról végül mégis sikerült Szamuelyt meggyőzni.

A halálmenet elindult, puskatussal és szuronyheggyel ösztökélték mozgásra a félholtra vert elítélteket. Visi János még az udvaron kiájult a sorból. Hiába pofozták, hiába locsolták a dézsában talált mosdóvízzel, sehogy sem tért magához. Az udvaron hagyták, így kerülte el az akasztást.

Tarcsai István rábapordányi segédjegyzőt a templomkapu előtti első akácfa alá állították. A hóhérok áldozataik kezét-lábát összekötözték, míg társaik a közeli házakból összeszedték a kivégzésekhez szükséges székeket. Akóts Gyula, mintha siettetni kívánta volna az elkerülhetetlen, önkezével tette fel a hurkot a nyakába.

Kétségtelenül Takáts Ferenc, a sokszorosan kitüntetett frontkatona volt a helyi vörös mészárlás legszerencsétlenebb áldozata. Az akasztásához használt kötél elszakadt, s a terroristák ettől dühbe gurultak. Földre zuhant testét haragjukban összerugdalták, mintha ő tehetett volna a kötél gyengeségéről. Amikor másodszor is felhúzták, a kötélen lógó embert brutálisan ütlegelték, mindaddig, míg gyanították, hogy van benne élet.

A negyedik akácfa pontosan szemben állt Laffer Lajos vaskereskedő házával. Nem véletlen tehát, hogy éppen őt választották ki ehhez a bitófához. Eljárásuk különös kegyetlenségének része volt, hogy amennyiben lehetett, az elítélttel együtt megkínozták annak hozzátartozóit is. A Laffer-ház ablakaiból minden tisztán lehetett látni. A család tagjai ezért becsukták a spalettákat, elhúzták a sötétítő függönyöket, s fogvacogva várták, hogy véget érjen a rémálom. Az elítélt édesanyja elájult, s hiába élesztgették zokogva, csakúgy, mint Visi János, ő is aléltan feküdt tovább. A vaskereskedő levetette kaucsuk inggallérját, a terroristáknak nyújtotta. Imára kulcsolta kezét, de hóhérai szerint ez felesleges időtöltés lett volna, ezért hátracsavarták, s megkötözték kezeit.

Laffer úr szívós ember volt, sokáig vonaglott a kötélen. A Lenin-fiúk verték őt haláltusájában. Ez a megnyilvánulás gyakori volt náluk – idegesítette őket, ha áldozatuk még a kötélen függve is tiltakozott a halál ellen.

Idősb Németh Gyula, Farádról, komor méltósággal tűrte, hogy az ítéletet végrehajtsák rajta.

A rábacsanaki Pozsgay Bálint daliás termetű, magas ember volt. Feje a földön állva is elérte az ágat, amire a hurkot csomózták. Marton Guno Wencel oldotta meg az akasztás problematikáját. Összekötözte áldozata bokáit, lábát hátulról térdben megrogyasztotta, s a bokára kötött pányvát, a bitó ágán átvetve, meghúzta. Kettős hurok szorításában lehelte ki lelkét Pozsgay Bálint.

Szamuely utasítására Glaser Ferenc ítéletének végrehajtását halasztották a legvégére. Végig kellett néznie társai kivégzését. Önérzetét mindvégig megőrizve, a fizikai bántalmazásokkal nem törődve, méltósággal vált meg életétől.

Mikor ő is kiszenvedett, a cirkuszi csepürágó, Marton Guno Wencel vette át ismét a főszerepet. Végigjárta holttesteket, hogy csuklójukon kitapintsa, tényleg beállt-e a haláluk. Színpadiasan ripacskodva hajtotta végre ezt a mutatványát is – nem tudott kibújni a bőréből, semmi körülmények között.

A győri különítményesek precíz fiúk voltak, ezért a gyilkosságok után visszavitték a közeli házakba az akasztásokhoz kölcsönvett székeket. Kuti Károlyéktól három ülő-alkalmatosságot vettek igénybe. Amikor visszafelé megjelentek velük Kutiék házánál, a gazdasszony hisztérikusan sikoltozva zavarta el őket. Nem engedte, hogy otthonába vigyék székeit, amik segítségével gyilkosságaikat elkövették a vörösök.

Szamuely hóhér-karavánja 5 órakor indult vissza Kapuvárra. Utasítására a kivégzettek holttesteinek még egy órán keresztül a fákon kellett lógniuk.

Elhantolásukat Judt Ferenc, a győri különítmény talán legkegyetlenebb gyilkosa irányította. A majorsági csikóistállóban fogva tartottak közül kiválasztott nyolc férfit, s a helyi temető elhagyatott, délnyugati sarkában megásatta velük a kivégzettek közös sírját. Este 6 és 7 óra között végezték el ezt a szomorú feladatot. A másfél méternyi mélységű gödör aljára hat holttestet fektettek. A hetediket, a magas termetű Pozsgay Bálintot, a többiek lábára, keresztben helyezték el.

Így múlt el 1919 Pünkösdje a Dunántúlon.

Rákos Ferenc, Győr korábbi teljhatalmú politikai megbízottja, a következő táviratot kapta aznap este utódjától, Budapesten:

„…Rákos Ferenc elvtársnak,  Szovjetház 221. Budapest.

SSS Győr, katonai kerületi parancsnokság  531 9 8 /30 s.

Szamuely hét függvény hátrahagyásával Csornáról Sopronba visszament.

Itt mindenhol rend és nyugalom van. Fél munkás-zászlóaljat kedden délután megbeszélt  módon Hajmáskérre indítjuk. Kapuvárról és Csornáról a karhatalmunkat visszarendeltem…”

Hét derékba tört, elvesztegetett élet. A kommunista pribékeknek csak hét függvény…

Egyébként a távirat – a rájuk annyira jellemző módon – nem tartalmazta a teljes igazságot. A valóságban ugyanis nem a teljes létszámot rendelték vissza Győrbe – Judt Ferenc és különítményesei a műveleti területen maradtak, hogy megsarcolják a lázadásban részt vett falvak lakosságát.

Barbacs, Bágyogszovát, Bősárkány, Dör, Farád, Földsziget, Rábacsanak és Rábapordány népével különösen keményen bántak el. Farádon Prexval Flórián és Weisz Béla terroristák folytatták a Pünkösdöt követő kedden a helyiek sarcolását. Lankadatlannak mutatkoztak a rabló-mesterség gyakorlásában. Az előző nap Csornán kivégzett Németh Gyula házához többször is visszatértek, s minden esetben értékekkel megrakodva távoztak. Látogatásaik végére gyakorlatilag minden mozdítható eltűnt az áldozat hagyatékából, csak néhány bútor árválkodott a kifosztott otthonban.

Böjtös Sándor családja is erre a sorsra jutott. Minden szarvasmarhájukat elhajtották, 141.000 korona (kék) értékben. Házkutatásaik során 28.690 korona kékpénzt találtak. Hadisarcnak nyilvánították az összeget, s a tanácskormány nevében magukhoz vették.

Király Sándor terrorcsapata Rábacsanakon rabolt, a farádihoz hasonló módszerekkel. A razzia és a sarcolás után, mivel elfáradtak a proletárdiktatúra szolgálatában, pihenni tértek. Az előző nap, Csornán kivégzett Pozsgay Bálint házában. Megünnepelték az ellenforradalmárok felett aratott győzelmet. Lakomát szervíroztattak maguknak – a meggyilkolt házigazda feleségét és leányát kényszerítve annak elkészítésére.

 

Ugyanezen a napon, Esztergomban, 4 embert ítélt halálra a forradalmi törvényszék. Elnöke az 52 éves Győri János, bírái a 39 éves Janics Ferenc és a 38 éves Miklósi György hordár voltak. Vádbiztosként a 34 éves Fessler Ármin pincér működött közre ebben a keserű komédiában.

Varga Dezső, 20 év körüli földműves, Berniczey Aladár földműves, Izsák János és Sliz István voltak a vádlottak. A terhükre rótt cselekmény a proletárdiktatúra megdöntésére tett kísérletben való részvétel volt. A vádbiztos halálbüntetés kiszabását indítványozta mind a négy vádlottra. Fessler vádbeszéde nem volt cikornyás. Mindössze ennyit mondott:

„Szemet szemért, fogat fogért!”

A halálos ítéleteket kiszabták, de Izsák Jánosnak és Sliz Istvánnak végül megkegyelmezett az igazságügyi népbiztos. A másik két fiatalember ítéletét vörös-tengerészek hajtották végre, a városháza boltozatos kapualjában. Varga Dezsőt állították először a puskacsövek elé. Berniczey Aladárt kényszerítették, hogy végignézze, amint végeznek társával, koporsóba teszik, s a halottas kocsira emelik. Ezután bekötötték szemét a már kivégzett Varga Dezsőről leoldozott, véres zsebkendővel, s őt is agyonlőtték.

 

Mai ésszel szinte felfoghatatlan, hogy kik voltak ezek a vörös terroristák, s mit akartak parttalan brutalitásukkal elérni. Ahhoz, hogy dermedt agyunk egy kicsit is közelebb kerüljön a megfejtéshez, vetnünk kell egy pillantást az akkori kommunisták jellemrajzára. Ebben nyújt segítséget nekünk Proshászka Ottokár 1919. június 10-én kelt feljegyzése.

„Néhány nappal ezelőtt idejött egy terrorcsapat, melynek vezetője egy nem tudom miféle Szvetozár, szerb rabló, aki korábban a nezsideri fogolytáborba volt internálva, ott is haldokló társainak óráit és pénzét ellopta, s ezért külön büntetésben részesült.

Bemutatkozott az itteni rendőrkapitánynak, Zavarosnak, aki Nezsiderben táborfelügyelő tiszt volt:

- Hát maga itt van.? – kérdi Zavaros az érdekes ismerősétől.

- Igen, a pécsi különítmény élén! – hangzott a martalóc forradalmár válasza.”

Rabolni a rablók, gyilkolni a gyilkosok dolga. Úgy látszik, a vörös rémuralomnak sikerült megtalálni a megfelelő embereket ezekre a posztokra is. Mivel vezetői, parancsnoki beosztásban voltak, joggal vélelmezhetjük, hogy az ő tevékenységük fejezte ki a proletár-állam valós összefüggéseit, célkitűzéseit, akaratát.

A nekik nem tetsző emberek tönkretétele, akár életük kioltása is, olyan hétköznapi volt előttük, mint előttünk, mondjuk, egy légy agyoncsapása. Az embertelenség kódolva volt beléjük, s ezt a kódot minden alkalommal igyekezett erősíteni a vezérkaruk. Nehogy elfelejtsék. Kun Béla például a következőket mondta, június 10-én, Kassán tartott beszédében:

„Most elnyomjuk őket, elnyomjuk a burzsoáziát, kisajátítjuk a kisajátítókat.

Nekünk mindegy, hogy dolgozó proletártestvérünk minő nyelven beszél, nekünk csak egy ellenségünk van, a burzsoázia. Akármilyen nyelven beszél is.”

Az eddigi részekből elég világosan kiderült, mit értett ő azalatt, hogy „elnyomják” és kisajátítják” az ellenséget. Ezt a részét már értjük. Amit nem értünk, az a beszéde folytatása:

„Mi békességgel, szeretettel fogjuk megvalósítani. a szovjetek nemzetközi köztársaságát.”

Nos, az ő szeretetükről mélyreható ismereteket szereztek a csornaiak és a kapuváriak. Erősen kétlem viszont, hogy tetszett volna nekik, amit megtapasztaltak. Önszántukból bizonyára nem tettek volna eleget Kun Béla felszólításának:

„Ez a nemzetközi köztársaság a mi célunk, – ezt éljenezzük forradalmi lelkesedéssel!”

A korabeli kommunista sajtó, természetesen, nem vette tragikusan ezeket a tömeggyilkosságokat. Ha bárhol fel is említették, csak az elrettentés céljából tették azt. Minden körülmények között meg voltak győződve a maguk igazáról. Általában azonban inkább másról regéltek. Például a proletár-kultúra győzelméről, mint tette azt a keszthelyi Testvériség, június 10-i számában.

„Proletár Színház.

Pünkösd két napján, négyszer került színre derék proletár műkedvelőgárdánk bravúros előadásában a „Kellemetlen vőlegény” című bohózat. Mind a négy előadás a zsúfolt nézőtér zajos tapsai közt folyt le.

Különösen kitüntették magukat: a kitűnő Csajka Dezső (mint kellemetlen vőlegény), bájos és közvetlen volt Englert Bözsike (menyasszony).

A siker kivívásában nagy részük volt Németh Árpád, Szendefi Elemér, Schönauer Gyula elvtársaknak.

Minden pártfogást megérdemel a kultúra ügyét tehetséggel és buzgalommal szolgáló proletár gárda.”

Komikus. Tragikus. Tragikomikus.

Eltelt ugyan közel száz esztendő azóta, de vajon képesek leszünk-e valaha kiheverni mindazokat a veszteségeket, tudjuk-e kigyógyítani egymásból és magunkból mindazokat a bajokat, amiket a nemzetközi vörös terror magyar helytartói okoztak nekünk?

 

Ludányi Rózsa István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>