A vörös terror – 109. Szabadrablás

A vörös terror

  1. Szabadrablás

 

A proletárdiktatúra, a vezérei által tett ígérgetések, demagóg kijelentések ellenére, csak nem akarta valóra váltani a gazdasági magasabbrendűségébe vetett hitet. Tekintve, hogy a mezőgazdaság az 1919-es termés betakarítása előtt állt, azon nincs mit csodálkoznunk, hogy élelmiszerből igen szerény volt az ellátás. Csak azokat a maradék készleteket tudták el- felosztani, amit a Károlyi-kormány érthetetlen könnyelműsége nem hagyott az országot széttépő idegen rabló-hadak kezén. Nem csodálkozunk tehát azon, hogy június 11-én a következő tartalmú közleményt bocsátották ki:

„A budapesti központi forradalmi Munkás- és Katonatanács városgazdasági ügyosztálya közhírré teszi, hogy a közös élelmiszerjegy június 11-től június 20-ig esedékes (29. számú) burgonyaszelvényére egy kilogramm burgonyát kell kiszolgáltatni.”

Diétában tehát nem volt hiány. Annál érdekesebb viszont, ami az egyéb iparcikkek piacán zajlott le. Miért volt hiány azokból a cikkekből, melyek nem ciklikus, szezonális hozamokra épültek, mint az agrárium? Miért volt például kezelhetetlen hiány a cipőkből? A munkásosztály – állítólag – a hatalom birtokosaként, öntudatosan és meggyőződéssel teljesítette feladatát a gyárakban, üzemekben. Ennek ellenére a következő felszólítás látott napvilágot ugyanebben az időpontban:

„A közellátási népbiztosság II/e osztály beszerzési csoportja felszólítja mindazon nyomozó elvtársakat, akik cipőt vásároltak, – tekintve ennek jogosulatlanságát, azt haladéktalanul szolgáltassák vissza. Ellenkező esetben kénytelenek leszünk az illetők ellen kettős ellátás címén a bűnügyi vizsgálatot megindítani. A beszerzési csoport intéző bizottsága.”

Utólag visszatekintve az akkori eseményekre, az az érzésünk támad, hogy, bár a terrort alaposan megtervezték, a rendkívüli események sűrű egymásutánban követték egymást, a mindennapok normális megélésére semmiféle koncepcióval sem rendelkezett a kommunista vezérkar.

Az ellátási hiányokat persze próbálták áthidalni, de ezt nem a termelés okszerű növelésével, hanem a magántulajdon sérelmére elkövetett újabb és újabb központi intézkedésekkel, vagyis az állam nevében elkövetett rablásokkal hajtották végre. A háborúban már megszokott rekvirálás fogalma mellé, szép lassan, beszivárgott a köztudatba a hadisarc kifejezése is. Az elcsatolt országrészeken még csak-csak érthető (ha nehezen fogadható is el) ez, de igen meghökkentő vetületet mutat, ha belegondolunk, hogy a magyar kormány sarcolta abban az időben a magyar lakosságot. Ilyen idők jártak…

A dunántúli ellenforradalmi kísérlet vérbe fojtását követően Szamuely és pribékjei haladéktalanul nekifogtak a bűnösnek talált közösségek kifosztásának. Nyomós okuk volt rá – Budapest éhezett. Jogalapot az általuk oly kíméletlenül gyakorolt terrorral teremtettek maguknak a rablásaikhoz.

Bősárkány község lakosságát 50 vágómarha és 50.000 korona kék pénz beszolgáltatására kötelezték. Ezen felül személyre szabottan is kirótták a jószág-büntetéseket. Slujter Antal községi bíró 7, Németh Gusztáv 3, Mészáros Alfonz 2, Nagy Ferenc 1 szarvasmarhát volt köteles átadni nekik. . Perepatits Zsigmond vegyeskereskedőt 50.000 korona váltságdíj megfizetésére kötelezték, cserébe azért, hogy Szamuely megkímélte az életét, vasútrongáló bűncselekménye ellenére. A kereskedő erősen bízott abban, hogy kommunista hírlapíró fia érdemeire való tekintettel nem fognak ártani neki, ezért egy fillért sem volt hajlandó fizetni.

A kommunisták azonban úgy tartották, az üzletben nincs barátság, ezért letartóztatták Perepatitsot, s a győri börtönbe szállították.

Egyed községből 25 szarvasmarhát, 48 sertést és 150.000 korona kékpénzt vittek el a vörösök.

A Rábapordányra kivetett sarc értéke 90 szarvasmarha, 48 sertés, 5.000 tojás, 150.000 korona kékpénz volt. Hanz Gáspár gazdálkodó a következő kijelentést tette, a sarcoló vörösök felé: „Megálljatok, lesz még másképpen is!” Tőle további 4 szarvasmarhát koboztak el, az eljáró államhatalmi szerv megsértése miatt.

Barbacs község negyven lakosonként tartozott egy szarvasmarhát beszolgáltatni, azonnali hatállyal. A kollektív hadisarc felett, Vitéz Ferenctől 28 szarvasmarhát, Simon Andrástól és Tóth Ferenctől fejenként 4 szarvasmarhát és 10.000 korona kékpénzt koboztak el. Tóth Jánost és Túri Pált személyenként 2 szarvasmarhával rövidítették meg.

Farád kollektív büntetése 50 szarvasmarhát tett ki. Annak ellenére, hogy a kivégzett idős Németh Gyula házából minden mozdíthatót elvittek, a fiára ifjú Németh Gyulára kiegészítő büntetést szabtak ki a kommunisták. Haladéktalanul be kellett szolgáltatnia 8 sonkát, 10 pár kolbászt, 2 malacot, 100 tojást, 200 kg kukoricát, 30 kg szárazbabot. Böjtös Sándort, miután javaitól teljesen megfosztották, 15 évi fegyház-büntetésre ítélték. Marton Pál, akit 25 év fegyházbüntetéssel sújtottak, 2 borjút, 100 tojást, 170 kg kukoricát, 130 kg búzát volt köteles leadni nekik.

Csorna városának megbüntetését a Judt Ferenc által vezetett alkalmi forradalmi törvényszék bírálta el. Kollektív büntetésként 2.000.000 korona kékpénz, s az állatállomány 10 %-ának beszolgáltatását mondta ki az ítélet. Ezen felül mindenkitől koboztak el pénzt és jószágot, akit a terroristák bűnösnek találtak.

Az akasztástól szerencsés ájulása révén megmenekült Visi János csizmadiát például 15 év fegyházra ítélték, mellékbüntetésként pedig 3 szarvasmarha, 2 sertés és 5.000 korona kékpénz beszolgáltatására kötelezték. Berger Lajos ítélete is 15 évi fegyházról szólt, ám, amikor a vörös karhatalom részére beszolgáltatott 15 hízott ludat, 300 tojást, 20 kg zsírt és 80 kg lisztet, azonnal szabadon engedték. A községekre kirótt hadisarc tekintetében mértékadó, egységes elv nem létezett. A véletlen, a harag és a gyűlölet nagysága, a végrehajtók indulati hőfoka, esetenként személyi összefüggések döntötték el, hol mennyit rekviráljanak. Az elkobzott vagyonelemek mértékét, természetesen, mindenütt felfelé kerekítették.

A megyében elkövetett gyilkosságokról és rablásokról az országos híradások mélyen hallgattak. A helyi sajtó azonban nem hallgathatta el az eseteket, mert a lakosság közt híre ment azoknak. A megye egyetlen napilapja, Soproni Vörös Újság, kénytelen volt írni a pünkösdi eseményekről. Persze, nem az igazságot, hanem annak a vörösök szájíze szerinti, átpolitizált, kifacsart változatát adta közre, június 11-i számában.

„A múlt hét szerdáján nemcsak Sopronban, hanem a vármegyében is megbomlott az emberek józan esze. Titkos táviratok surrantak állomásról állomásra, ezeket a táviratokat kótyagos fejű vasutasok továbbították a falvakba, több helyen kidoboltatták a távirat szövegét és az üzenet néhány óra alatt a vármegye sok községében, de még Csornán és Kapuvárott is felborította a rendet.

A magyar nép elborult aggyal fegyverhez nyúlt a demokratikus vöröshatalom ellen. Az ostoba nép mindenütt bebukott az álhíreknek. Fegyvert fogott, fegyverbe kényszerített más, nyomorult földművelő munkásokat is, és a fehér ellenforradalom szerencsétlenjei elindultak Sopron elfoglalására. …Az ellenforradalmi nép súlyosan vétkezett, bűnéért bűnhődnie kellett. A grófi- és bárói fővezérek, a főbujtogatók, a nép évezredes nyúzói megszöktek, néhány lelketlen lázítót, a népet vágóhidra vivő becstelent mégis elfogtak, őket a rögtön ítélő forradalmi törvényszék halálra ítélte.”

Elborult agyú, ostoba, ellenforradalmi nép…

Sajátos értelmezése ez a demokráciának. Mindenki szabadon nyilváníthat véleményt, amíg egyetért velük. 2006 őszén, egy kései utódjuk, nyilvánvalóan az 1919-es elődök nyomán lépkedett, amikor lövette és vízágyúztatta a vele egyet nem értőket Budapesten. Most pedig valami „nagy durranásra” készül, a szerencsétlen, ostoba, erkölcstelen öszödi beszédének tizedik évfordulóján. Ilyen a világ. Megteheti.

A rekvirálásoknak, sarcolásoknak meglett az eredménye: Szamuely komplett vonatokat tölthetett meg a jobb sorsra érdemes néptől elrabolt javakkal. Diadalittas jelentéssel száguldhatott távirata a különvonatról a szovjetházba.

„Kun Béla népbiztos elvtársnak, Budapest.

A Sopron megyei ellenforradalmároktól szerzett zsákmány első részleteként a következőket indítottam útnak a közélelmezési népbiztosság címére: Nagycenk állomásról a 351. vonattal Szombathely – Székesfehérváron át Budapest Ferencváros pályaudvarra 16 vagonban 4 tehén, 15 ökör, 45 növendékmarha, 4 bika, 15 disznó, 35 süldő, 2 malac, 15 darab baromfi.

Németlövő állomásról 24 vagonban ugyancsak Szombathelyen át tegnap este a következőket indítottam el: 25 tehén, 14 bika és 96 tinó, 5 ökör, 39 borjú, 166 darab sertés, 3 birka, és 3 vagon baromfi, körülbelül 4000 darab.

Fertőszentmiklós állomáson a mai nap folyamán feladatott 100 darab marha.

Iván községből holnap indul útra Sopronon át 100 marha, 60 malac, 3 mázsa zsír, 1 mázsa füstölthús, 400 szárnyas.

A szállítmányt saját kísérőkkel láttuk el; úgyszintén saját kísérőt adtunk egy 25 vagonos cukorszállítmányhoz, amelyik ma indul el Budapestre. Megérkezésükről kérek értesítést. Szamuely Tibor.”

A „burzsujoktól” elkobozható vagyon gyakorlatilag elfogyott ekkorára. A másokéból atyáskodó kommunista rendszer tehetetlenül állt például a lakás-probléma előtt. Amit lehetett, elvettek, akit lehetett, betelepítettek, akire haragudtak, kitelepítették. A lakásgond azonban változatlanul égető volt. Sajátos megoldást találtak a kérdés rendezésére. Nem vettek fel újabb igényeket.

„Értesítés. Az országos lakásbiztosság közli, hogy a kerületi lakásbizottságokhoz és az országos lakásbiztossághoz beérkezett nagyszámú igénylésekre való tekintettel 14 napig sem a kerületi lakásbizottságok, sem az országos lakásbiztosság ujabb lakás- és butorkérelmet nem vesznek föl.”

A vasutas-sztrájkot sikerült ugyan megfékezniük, de a vasutasokkal szemben táplált félelmük nem oszlott el egyik napról a másikra. Valószínűleg úgy érezték, puskaporos hordón ülnek, s ég a kanóc. A vasutasok társadalmi szerepének csökkentéséhez a vasút jelentőségét kellett aláértékelniük.

Értelemszerűen csökken az ágazat közösségen belüli súlya, ha csökken az iránta támasztott kollektív igény. Az emberek utazási kedvét legegyszerűbben úgy lehet elvenni, ha felemelik az utazás költségeit. A legjobb az, ha a viselhetőség mértéke fölé teszik a tarifát…

„A Déli Vaspálya Társaság magyar vonalainak üzemi kiadásait a költségek nagy emelkedése folytán a vasút korlátolt üzleti bevételeiből még megközelítően sem lehet födözni. Ezért a Kormányzótanács az illetékes szervek meghallgatása után hozzájárult, hogy 1919. évi junius hó 15-től kezdve a Déli Vaspálya Társaság magyar vonalain jelenleg érvényes személy- és árudijszabást 200%-kal fölemeljék, a még fönnálló menetdíj- és szállítási kedvezményeket pedig hatályon kívül helyezzék…”

Kései utódaik, például az imént már megemlített öszödi megmondó-ember, vélhetően zsigereikben hordozták elődeik vasúttal szemben táplált félelmét. Egy darabig az árakat emelgették ők is, azután taktikát változtattak. Nem cifrázták a megoldást, egyszerűen felszámoltak járatokat, bezártak vonalakat, még a síneket is felszedték, ha éppen az jutott eszükbe. Azt mondják, kutyából nem lesz szalonna. Ez még akkor is igaz, ha Szántó Béla kassai beszédében véletlenül őszinte volt és igazat szólt.

„Az az út, amelyre léptünk, a proletariátus diktatúrájának útja, amely elvezet bennünket a kapitalizmusból a szocializmusba. Ez az út nagyon tövises út, nagyon sokat kell még küzdeni, harcolni. Ne gondolja senki, hogy a proletárdiktatúra mindenki számára jólétet, boldogságot hoz. A diktatúra ideje alatt nagyon sokszor szenvedéseket, nélkülözéseket kell majd kiállni…”

Teszem hozzá, csak akkor, ha hagyjuk, hogy az ő rögös útjaikra tereljenek minket még egyszer. Inflációba, deviza-csapdába, nemzeti vagyonvesztésbe…

 

Ludányi Rózsa István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>