A vörös terror – 110. Kun és Kunfi

A vörös terror

  1. Kun és Kunfi

 

„Munkások! Elvtársak!

A Magyarországi Szocialista Párt kongresszusát június 12. és 13. napjára hívjuk össze. A pártgyűlés ideiglenes napirendje:

  1. A különböző bizottságok megválasztása.
  2. Jelentések.
  3. A pártprogram módosítása.
  4. A ‘pártszervezeti szabályzat módosítása.
  5. Az ország gazdasági és politikai helyzete.
  6. A pártvezetőség és ellenőrző bizottság választása.

A vidéki küldöttek elszállásolásáról a párt-titkárság gondoskodik.

Elvtársi üdvözlettel: A pártügyek vezetésével megbízott direktórium.”

 

Szamuely és terrorista bandája el kellett, hagyja a fehér lázadás színterét, mert a tömeggyilkos személyes jelenlétére múlhatatlan szüksége volt elvtársainak Budapesten. A pártkongresszus, amit összehívtak, nem tét nélküli társalkodás volt. Az önkényuralmat gyakorló párt, mint tudjuk, a szociáldemokraták és a kommunisták összeolvadásából jött létre. Néhány alapkérdésben, úgymint a hatalom erőszakos kézben tartása és a nemzeti jellegű megnyilvánulások kíméletlen letiprása, egyetértettek ugyan, ám a közös nevezők ezzel gyakorlatilag el is fogytak. Mérhetetlen feszültség húzódott a szocialista párt két szárnya között. Ezzel együtt a félelem és bizalmatlanság is hatalmas volt. Kun Béla és tettestársai Lenin megbízásából tértek vissza Magyarországra 1918. késő őszén. 1919 nyarára Lenin és bolsevik terroristái gyakorlatilag teljesen kiirtották az oroszországi szociáldemokrata párt potentátjait. A magyar szocdemek – valószínűleg okkal – attól tartottak, hogy rájuk is ez a sors vár.

Megfélemlítésük fokozására mindennél alkalmasabb megoldás volt Szamuely és bőrkabátosai személyes jelenléte a pártkongresszuson. Nem képezte hát vita tárgyát, hogy Budapesten a helyük.

„Szamuely és Kellner elvtársak elutaztak Sopronból. Szamuely Tibor hadügyi népbiztos, aki a legutóbbi napokban, Sopronban és a megye ellenforradalmi fészkeiben, mint a rögtönítélő bíróság elnöke ítélkezett az eddig elfogott főbűnösök fölött, tegnap este különvonaton Kellner Sándor kormányzótanácsi biztossal együtt Budapestre utazott.” – adta hírül a Soproni Vörös Újság közleménye. Prohászka Ottokár ennél lakonikusabban fogalmazott feljegyzésében:

„A Samueli-kölyök különvonaton, szalonkocsiban, étkezővel és egy-két kocsi kísérettel utazik. Perverz, elfajult eszelősök.”

Kun Béla szándékában állt három döntést kierőszakolni a kongresszusi küldöttektől. Először is, a csatlakozást a III. Internacionáléhoz. Ennek hatályba lépése esetén a moszkvai bolsevik vezetés formálisan is jogot kapott volna arra, hogy a magyarországi kommunista pártot közvetlenül irányítsa – ezáltal egész Csonka-magyarország társadalma felett közvetlen vezetési jogkörre tegyen szert. Ehhez a célkitűzéshez kapcsolódott az az elképzelése is, hogy a párt nevét kommunista pártra változtassák. Úgy gondolta, a név megváltoztatásával teljes mértékben el fogják súlytalanítani a pártbeli szocdem elvtársaikat.

A hatalmi helyzet konzerválása érdekében még keményebben kívánta alkalmazni a diktatórikus módszereket. Úgy vélte, minden ingadozás a diktatúra tekintélyének csökkenését húzná maga után, s ezáltal felesleges vérveszteséget okozna a proletariátusnak – vagyis megingatná az ő személyes hatalmi pozíciójukat.

„…a forradalomnak egyetlen parancsa van: mindent a forradalom, mindent a proletariátus érdekében.” – írta az aktuális Népszava.

A szociáldemokraták is azt remélték a pártgyűléstől, hogy felülkerekedhetnek kommunista elvtársaikon, s ők vehetik kezükbe az egyesült politikai szervezet irányítását. Nagyon különös, „se veled, se nélküled” hangulat uralkodott ekkoriban a két irányból verbuválódott balosok között. Alighanem tényként kell elfogadnunk, hogy valódi, hatékony vezetése nem volt ekkor a szocialista pártnak. A Népszava is ennek adott hangot, amikor azt írta: „nagyon sok zavart és bajt elkerülhettünk volna, ha az egyesült pártok egységes vezetését is biztosítani lehetett volna a proletárdiktatúra alkalmazása után. A szervezett munkásokra szakadó nagy föladatok azonban lehetetlenné tették az egységes szervezet megteremtését. A párt a szó legszorosabb értelmében vezetés nélkül maradt a lezajlott világtörténeti jelentőségű átalakulás alkalmával és a szocialista proletárok befolyása csak a munkás- és katonatanácsok útján érvényesült.”

Ha belegondolunk, elég pikáns volt ez a helyzet. Volt egy frissen alakult párt, mely puccsot követően gyakorolta a hatalmat: osztotta a halált és a mások vagyonát, ugyanakkor legális, érdemi, elfogadott vezetőséggel, még a saját tagjai szemében sem rendelkezett. Akkor hát kinek a nevében uralkodtak az ország felett?

A „gyorstalpalós” kommunista vezetőknél politikailag jóval képzettebbek voltak a szociáldemokraták. Hamar átlátták, mire irányulnak Kun Béla elképzelései, ezért a párt elnevezése körül például gyorsan veszekedéssé fajult a tanácskozás. Hiába hangsúlyozták kifelé külsőségekben a nem létező belső egységet, hiába vontak be mindent vörös drapériával, hiába takarták el az angyalok által tartott állami címert frígiai sapkás, vörös munkás képével – a balosok között tátongó szakadék áthidalására kevés volt az a néhány rongy.

„Nagyobb vita fejlődött ki a párt elnevezésének kérdése körül. Mi nem akarjuk kéretlenül jó tanácsokkal ellátni a pártgyűlést arra vonatkozóan, hogy mi legyen a párt neve. Három javaslat, van. Kun Béla elvtárs a Kommunisták Magyarországi Pártja elnevezést ajánlotta. Kunfi Zsigmond elvtárs a Szocialisták Magyarországi Pártja elnevezést javasolta nagy melegséggel. Weltner Jakab elvtárs a Szocialisták (Kommunisták) Magyarországi Pártja elnevezésben akarja összeegyeztetni a két fölfogást.” – írta másnapi tudósításában a Népszava. A valóságban ez a nyíltszíni nagyobb vita a kulisszák mögött ordítozásig fajult.

Az ellentéteket nem volt képes elsimítani az sem, hogy Garbai Sándor, már nyitóbeszédében megpróbált közös, múltbeli ellenséget a vörös díszletekre festeni. Hiába gyalázta az ezeréves nemzeti múltat…

„Tisztelt pártgyűlés! Ebben a teremben, amelyben most vagyunk. 1918. november 3-án a történelmi Magyarország múlt ki. Ebben a teremben működött, dolgozott, ha ezt működésnek és munkának lehet nevezni, az a testület, amelyik ebben az országban az osztály- és faji- elnyomást képviselte.”

Végül, hosszas vitákat követően, átkeresztelték a pártot. Annak ellenére, hogy az ő személyes javaslatát elvetették, Kun Béla ragaszkodott hozzá, hogy az új nevet úgy terjessze a kongresszus elé, mintha köze lenne annak kitalálásához.

„Kun elvtárs záróbeszédében bejelentette, hogy a három indítványozó megegyezett abban, hogy a Szocialista-Kommunista Munkások Magyarországi Pártja elnevezést terjesztik a pártgyűlés elé. Ehhez a pártgyűlés hozzá is járult.” – tudósított a Népszava.

A párt vezetőségébe Bokányi Dezsőt, Bajáki Ferencet, Böhm Vilmost, Garbai Sándort, Kunfi Zsigmondot, Kun Bélát, Landler Jenőt, Nyisztor Györgyöt, Pór Ernőt, Rudas Lászlót, Vágó Bélát, Vántus Károlyt és Weltner Jakabot választották meg. Az ellenőrző bizottság tagjai lettek: Haubrieh József, Horovitz Gábor, Pogány József, Vanczák János és Werner Jenő.

„A pártgyűlés nevezetes és hatalmas tanulságokat hozott a magyarországi proletariátus számára. A kétnapos emelkedett színvonalú, tartalmas vita új utakat, új irányokat jelöl ki a párt számára és a pártprogram új alapokra helyezi az egész párt életét, működését, taktikáját.” – jelentette be a Népszava.

Kun Béla nem látta ilyen felhőtlenek a dolgok állását. A vezetőségválasztó szavazáson elszenvedett kommunista vereség teljesen felzaklatta őt. Böhm Vilmos igen érdekes dolgot jegyzett fel erről az esetről.

„Kun Béla sírógörcsökben vonaglott, és annyira elragadtatta magát, hogy Kunfit azzal fenyegette meg, hogy el fogja tétetni láb alól.

Már-már tettlegességre került a dolog. Nem akartam többé párnázott, zárt ajtók mögött folyó diplomáciai tárgyalásokat folytatni. Az volt az álláspontom, hogy az egész ügy – Kun fenyegetésével együtt – a kongresszus elé tartozik. Kirohantam a teremből, hogy a kongresszus elé terjesszem az egész ügyet. Landler, Bajáki és mások megfogtak, erőszakkal visszavittek az értekezlet termébe, kérleltek, hogy ne vigyük a nyilvánosság elé az ügyet, mert ebből testvérháború következik.”

Ahogyan fentebb írtam, a szocdemek és a kommunisták nagyjából abban tudtak egyetérteni, hogy Magyarországon mindent el kell pusztítani, ami nemzeti.

A valósághoz az is hozzátartozik, hogy a külügyi népbiztos felindultságát nem pusztán a pártkongresszus fejleményei váltották ki. Kun Bélának nem csak a magyarországi fejlemények miatt fájt a feje. Őt nemzetközi kiterjedésű feladattal küldte Budapestre Lenin. Feladatköre Bécsre is kiterjedt: titkos megbízatása szerint a vörös diktatúrát hazánk mellett Ausztriára is ki kellett volna terjesztenie. A pártkongresszus ideje alatt rendkívül fontos fejlemények zajlottak a Lajtától nyugatra is.

Bettelheim Ernő, a moszkovita körökhöz tartozó harcostársa, kinek jelentős szerepe volt a kommunisták itthoni hatalomátvételében is, Kun megbízottjaként, földalatti mozgalmat szervezve és irányítva, készült a bécsi hatalomátvételre. Május óta munkálkodott azon, hogy a kommunisták június 15-én kezükbe vegyék az Ausztria irányítását. Az antant ezt a napot tűzte ki ugyanis az osztrák kormány számára, hogy az feloszlassa a Népőrséget, azaz a Volkswehrt. A Népőrség a kommunisták irányítása alatt állt. Kunék arra számítottak, hogy a szervezet ellen fog állni az ottani kormány akaratának, s a feloszlatása körül kialakuló helyzet alkalmat teremt a hatalom puccsal történő megszerzésére.

Az osztrák kommunista párt vezetése azonban félénkebb volt, mintsem bele mert volna vágni ebbe az akcióba. Nem bíztak a megmozdulás sikerében. Kun Bélának minden valószínűség szerint teljes körű felhatalmazása volt a III. Internacionálétól, illetve magától Lenintől, az osztrák ügyek intézésére. Ezért, amikor látta, hogy az elgyávult ottani vezetéssel nem lesz képes az államcsínyt végrehajtani, egyszerűen leváltotta őket. Döntését Bettelheim hajtotta végre Bécsben, a III. Internacionálé nevében. Vezetőség ment, a terv maradt. Június 15-én, minden körülmények között, végre kell hajtani az államcsínyt.

Az ausztro-marxista, szocdem irányultságú osztrák kormány is értesült azonban a kommunista készülődésről. Ezért térden állva esdekeltek a győztesek előtt, hogy adjanak nekik haladékot a Volkswehr feloszlatására. Az antant, saját, jól felfogott érdekében, ezt a haladékot meg is adta nekik.

A halasztás híre 12-én jutott el Kun Bélához, Budapestre. A pártkongresszuson felmerült, kommunista szemszögből nézvést kellemetlen fejlemények mellett ez volt az a másik probléma, ami miatt magából kivetkőzve, sírógörcsökben rángatózott a külügyek rendíthetetlen népbiztosa.

Rossz hangulatát az sem oszlatta el, hogy Pogány József kevesellte az addig alkalmazott diktatúrát.

„A legtöbb kifogás, amely eddig elhangzott a Kormányzótanács vagy az eddigi kurzus működése ellen, úgy volna összefoglalható, hogy voltak, akik sokallták a diktatúrát. Ezzel szemben meg tudnám állapítani azt is és kívánatos is megállapítani, hogy a legtöbb hibának forrása, véleményem szerint, az, hogy kevés volt a diktatúra a mi módszerünkben, kezelésünkben.

Példa erre a Dunántúl, ahol ellenforradalmi jelenségek mutatkoztak és ahol az tapasztalható, hogy a kastély élete megy tovább, a maga útján. A földesurak és az intézők ott ülnek, a hátiparipák a grófi csemeték alatt ficánkolnak. Ez volt gyökere és oka a dunántúli ellenforradalomnak. Amíg’ a földesurak a helyükön maradnak, az mindig forrása lesz annak, hogy a környék népe nem akarja elhinni, hogy valóban megváltozott a világ és valóban új osztály került uralomra.”

Nekem az jutott eszembe, hogy a régi, feudális Magyarországon, minden kommunista állítással szemben, nem nagyon lehetett rémuralom. Az ilyen Pogány-félék legalábbis túlélhették, hogy aztán ész nélkül rombolhassanak…

 

Ludányi Rózsa István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>