A vörös terror – 111. Elvtársak, egymás között

A vörös terror

  1. Elvtársak, egymás között

 

A pártkongresszuson, mint írtam, ádáz viták zajlottak a névadás körül. A márciusban, koraszüléssel létrejött pártfúzió szüleményét valamilyen irányba terelgetni kellett, s nyilvánvaló volt, hogy amelyik szervezeten belüli felekezet győz a névadásban és a program-hirdetésben, az fogja az egész hatalmi öszvért irányítgatni.

A kommunisták oldalán bevetette magát a harcba Szamuely is, akitől még a koalíciós politikai partner vezetői is rettegtek. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a Lenin által kézi-vezérelt tömeggyilkos Moszkva óhaját fogja tolmácsolni a kongresszus felé. Ő a következő módon tett ennek az előzetes elvárásnak eleget:

„Van szerencsém bemutatni a III. Kommunista Internacionálé hivatalos lapját, amelynek címe is: Kommunista Internacionálé. Ebben benne van a kommunista internacionálé végzése arra vonatkozólag, hogy a magyarországi egyesült szociáldemokraták és kommunisták pártját hogyan kell elnevezni.  Nagyon rövid, ha megengedik, föl fogom olvasni a vonatkozó passzust:

„A Kommunista Internacionálé végrehajtó bizottsága véglegesen megalapozta az önök kommunista pártját, elrendeli, hogy annak határozottan kommunista programot adjanak. És megállapítja, hogy a párt köteles magát kommunista pártnak nevezni.””

A szociáldemokraták, nem meglepő módon, hevesen ellenezték a nemzetközi indítványt. Rudas László, a Vörös Újság főszerkesztője, haladéktalanul kommunista elvtársa segítségére sietett.

„Fölvilágosításul csak annyit mondok, hogy ezt a határozatot, amelyet Szamuely elvtárs fölolvasott, én, mint a III. nemzetközi iroda végrehajtó bizottságának tagja, Moszkvából hoztam magammal. Az ukránok azonban pőrére vetkőztettek és elvették a ruhámmal a nemzetközi irodának ezt a határozatát is. De ezennel bizonyítom, hogy az iroda azon gyűlésén, amelyen én, mint végrehajtó bizottsági tag jelen voltam, ezt a határozatot meghozta.”

Sokat gondolkodtam azon, hogyan lehet pőrére vetkőztetni valakit, aki már amúgy is kivetkőzött magából. Tudtak valamit azok az ukránok!

Ám, a viccet félretéve, álljunk meg egy pillanatra ennél a Komintern-motívumnál! A hatalom birtokában terpeszkedő kommunisták milyen bel- és külpolitikát folytattak akkoriban? Idegent! Mindenben alárendelték magukat annak a nemzetközi adminisztratív apparátusnak, amit ők maguk hoztak létre, annak érdekében, hogy uralmuk alá hajthassák azokat a szerencsétlen országokat, melyekben sikerült megkaparintaniuk a hatalom gyeplőjét.

Na, most dőljünk hanyatt és félig lehunyt szemekkel révedjünk el a közelmúltba! 2004 és 2010 között a kommunisták kései utódai milyen kül- és belpolitikát folytattak? Ugyanazt, mint az elődeik. De miért tehették meg ezt? Talán, mert az általuk kiszolgált transznacionális adminisztratív szervezet hasonló érdekek mentén működik, mint az 1919-es III. Internacionálé? Ha csak a legutóbbi, kényszer-betelepítéses őrületüket nézzük, meg kell állapítanunk, hogy kísérteties a hasonlóság a szervezetek és az események között. Az mára bebizonyosodott, hogy ez az Unió sem tiszteli a zászlaja alá sorakozott nemzetek önrendelkezési jogát.

A brüsszeli akaratot csicskás módjára éveken át kiszolgáló bal-liberális ál-entellektüelek nem győzik szapulni a hivatalban lévő magyar kormányt, mert az, alapvető nemzeti sorskérdésekben, ellent mer mondani a 68-as maoisták kontinenst romba döntő akaratának. Ha bárki azt gondolta volna, hogy a diktatórikus hajlamokkal bíró, nemzeteket romboló vörösök elleni harc már véget ért, hát, az a rossz hírem van számára, hogy tévedett. Az önvédelmi harc még csak most, az elmúlt egy évben váltott élesre. Nem másról szól, mint a szuverenitásunk maradékának megőrzéséről. A nemzetközi terror visszautasításáról, a belföldi biztonság, béke és nyugalom megőrzéséről.

A minden fronton vesztésre álló rózsaszínek kieszelték, hogy a terrorizmus fenyegetésének árnyékában marad esélyük a hatalmuk átmentésére. Senki ne gondolja, hogy az érzelmeket egekig korbácsoló, erőszakos migráns-áradatot nem tudták volna az első perctől feltartóztatni a határokon! Egyetlen olyan nemzetközi egyezmény sem létezik, mely megtilthatta volna Európa önvédelmét!

Ám, ha a fenyegetést beengedik a mindennapjainkba, s nem tudhatjuk, ki lesz a következő áldozat, mi magunk futunk sikoltva védelemért, oltalomért. Ad abszurdum, már az sem fog számítani, ha azok a szabadságjogaink sérülnek, melyek fővédnökeinek szerepében éppen a migráns-áradat matrjoska-babájába bújtatott terrort támogató liberálisok tetszelegnek évtizedek óta. A liberálisok tudják, hogy túllihegett szabadosságuk romboló hatása következtében Európa élhetetlenné vált. Azt is tudják viszont, hogy idiotológiájuk a radikális jobboldali pártok, a nemzeti eszmények talaján álló „rendpártok” népszerűségét növelte meg. A politikai inga erősen jobbra fog lendülni, ha nem tesznek valamit. Lapot húznak hát a 19-re, s abban reménykednek, hogy képesek lesznek elhárítani a saját maguk által előidézett bajokat, visszanyerik az emberek bizalmát, s még a szabadságjogokon is kurtíthatnak egy kicsit, hogy a korábbi állapotok visszaállításának ígéretével megnyerhessenek még néhány választási ciklust…

Nem szeretnék belemenni abba a számháborúba, ami az ellenőrizetlen migráció égisze alatti terrorista-bevándorlás mértékéről folyik. Nekem elegendő, ha csak egyetlen erőszaktevő jött be a kontinensre. Sőt, az sem vigasztal, ha egyetlen sem tapossa öreg kontinensünk földjét. Miért?

A Franciaországban most zajló futball EB kapcsán nyilvánvaló volt, hogy nincs olyan karhatalmi erő, mely képes lenne megvédeni a teljes lakosságot az esetlegesen végrehatásra kerülő terror-cselekményektől. Éppen elég erőpróba lesz, hogy a stadionokat és a sportolók, újságírók szállásait megoltalmazzák. Az is nyilvánvaló, hogy a támadók számára vonzó célpontot nyújtottak volna a szurkolók nagy tömege által látogatott, őrizetlen nyilvános helyek. A hatóságok, az emberélet védelmének elsőrendű szempontja alapján azt, az egyébként bölcs döntést hozták, hogy megtiltották a vendéglátó helyeken a mérkőzések kivetítését. Teljesen nyilvánvaló: ha nincs erő a védelemre, törölni kell a célpontot.

Ez azonban csak a látszat.

Mert, mi is történt valójában?

A liberálisok, a migránsokkal szembeni, minősíthetetlenül gyenge, megengedő politikájukkal elvetették a félelem magvait Európában, így Franciaországban is. A terror nyomása alatt tartott emberek inkább lemondanak elemi szabadságjogaik egy részéről, csak a puszta életüket biztonságban tudhassák. Ezért nincs kivetítés a nyilvános találkozóhelyeken. 66 millió francia joga lett csorbítva – ki tudja, hány beszivárgott terrorista miatt. Ugye, igazam van, ha azt mondom, nem számít, hányan vannak már közöttünk? Egy is elég – vagy sok is talán…

Így játszanak manapság a komintern kései utódai, Európa-szerte.

Ha ebből a borzalomból ki akarunk maradni, el kell mennünk, a kényszer-betelepítés elleni népszavazásra, s valóban meg kell üzennünk Brüsszelnek: nem kérünk a migráns-politikátokból! Ha ez sem segít, el kell mennünk egy következőre is, ahol már egyenesen azt kell üzennünk: nem kérünk Brüsszelből és az általa vezetett nemzetközi politikai terrorizálásból.

Az is igaz, hogy amennyiben a bal-libeseknek nem tetsző eredmény születik bármely demokratikus vélemény-nyilvánítás alkalmával, majd jönnek a hajuknál fogva előrángatott kifogásaik. Nem volt ez másképpen 1919-ben sem. A kongresszus döntéseiről Ágoston Péter népbiztos a következőképpen emlékezett meg naplójában:

„Június 13.

A pártkongresszus véget ért. Megvan a pártprogram. Megválasztották a pártvezetőséget.

A hivatalos lista a titkos szavazáskor megbukott, illetve kibuktak belőle Kun emberei, s Bokányi. A szakszervezeti emberek kerültek be.

Három kommunista lett volna Kunnal együtt a pártvezetőségben. Erre hosszas tanácskozás volt a párt régi vezetőségében, amely aztán Böhm Vilmossal azt javasoltatta a kongresszusnak, hogy formai okból, mert a szavazólapok különböző nagyságúak voltak, s azért is, mert a hadsereg itthon egységet vár s a lista kompromisszum eredménye, – semmisítse meg a választást és jelentse ki a hivatalos listát megválasztottnak.

Ez a legnagyobb esemény. S az esemény hátterében egy kis antiszemitizmus van, mert a szakszervezeti emberek antiszemiták.”

Szoktuk mondani, hogy a látszat néha csal. Az elvtársak kapcsán viszont nagy biztonsággal kijelenthetjük, hogy bármikor, bármiben csalnak, ha kell, a látszatért. Társadalmi mimikri? Lehetséges. A természettudományból azonban megtanultuk, hogy az erő, a nagyság látszatát azok a szervezetek öltik magukra, elijesztésképpen, amelyek önmagukban, enélkül, gyengék és hitványak. Úgyhogy, a nagy brüsszeli összeboruláson túl, kíváncsi lennék én a migrációs politikájuk valódi társadalmi támogatottságára. Már, ha van olyan, s nem csak egy halálra vált csótány torfúvása ez a nagy látszat-egység…

A balosoknak, bár jelszavaikban az emberek felszabadításáért küzdenek, van valami zsigeri vonzódásuk a diktatúra alkalmazását illetően. Talán azt gondolják, a hatalom megszemélyesítése, az uralom földre szállása, ha terror alatt tarthatják az állam polgárait. Nyilvánvaló, hogy attól kezdve a polgárok már vazallusai, kiszolgálói lesznek saját társadalmuknak. Elég speciálisan értékelik a népfelség elvét – mindig is így tették. Az 1919-es pártkongresszuson, a „diktatúrával vagy anélkül?” kérdésére Wojticzki Gyula a következő hozzászólást mondta el:

„Kunfi elvtárs akkor, amikor a diktatúra alkalmazását kívánja, tulajdonképpen a diktatúra reformistájaképpen szerepel. A másik oldalon, elvtársaim, meg kell emlékezni a diktatúra alkalmazásánál arról is, hogy mennyi baklövést követtek el a diktatúra alatt, de ez nem jelenti azt, hogy maga a diktatúra, mint intézmény volna rossz. Nem jelenti azt, hogy intézményes változásokat kellene csinálni, mint amilyeneket Kunfi elvtárs óhajtott. A kishitűség, a csüggedés elhintése éppen olyan ellenforradalmi tény, mint amilyen ellenforradalmi tény,ha valaki nyíltan szembehelyezkedik a diktatúrával.”

Ezek után csak az maradt az érdemi kérdés, hogy a kommunizmus mostohatestvérének, a liberalizmusnak követői vajon hogyan gondolkodnak erről a kérdéskörről, közel egy évszázad elteltével. Különösen érzékeny ez a dilemma Közép-Kelet-Európában, ahol a liberális tábor balszárnya az egykori kommunista utódpártok tagjaiból verbuválódott. Vajon feladták már elődeik diktatúrához való vonzódását, vagy titokban nosztalgiázgatnak egy keveset a régi szép időkön, s reménykednek, hogy eljön még egyszer az ő pillanatuk – s ezzel a diktatúrájuk újjáélesztésének ideje is?

Senki ne tévedjen el a politikai frázisok pufogtatását hallgatva – aki ma, a migránsválság kiteljesedése kapcsán beállt, terror-veszélyes helyzetben, idegen országok állampolgárinak jogaiért tör lándzsát saját hazájában, akár honfitársai rovására is, az sok mindent akar, de békét és általános szabadságot nem! A behurcolt terror nem kedvez a szabadság virágzásának.

Terrorra csak terror lehet a válasz. Az állam önvédelmi terrorja azonban nem feltétlenül a potenciális bűnelkövetőkre sújt le, ők, a maguk gerilla-harcmodorában, bujkálva, kiszámíthatatlanul akcióba lendülve, csak megvannak valahogy. A legsúlyosabb veszteségeket az ártatlan, éppenséggel veszélyeztetett állampolgárok szenvedik el a megelőző intézkedések alkalmazása révén. Képzeljük el, hogy kijárási tilalmat kell elrendelni! Magyarországon 10 millió embert az otthona falai közé kényszerítenek – 10, 100 vagy éppen 1.000 terrorista miatt? Ne álltassuk magunkat – a francia kivetítési tilalomtól csak egy lépés a kijárási tilalom…

Volna jó megoldás is a helyzetre, de az nem EU-konform. Az idegen állampolgárok jogaiért harcoló aktivistákat közpénzből fel kellene szerelni szabadságharcosnak, s a háború sújtotta övezetbe delegálni, ott vívják meg csatájukat, ne itthon. Ha győznek, minden menekült boldogan hazatérhet, s ők, mint a felszabadított nép nemzeti hősei, ott is maradhatnak örökre. Minden ország jól járna.

Tudom, hogy ez csak plátói elgondolás lehet ma. De túlzó-e azt elvárni, bármely, Magyarországon működő politikai vagy civil szervezet tagjától, hogy elsősorban magyar honfitársaival vállaljon sorsközösséget? Mert, mondjuk, minden egyéb megoldás nemzetárulás?

 

Ludányi Rózsa István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>