A vörös terror – 113. Felidézni a kimondhatatlant

A vörös terror

  1. Felidézni a kimondhatatlant

 

Ebben a részben nem én beszélek. A terror történéseivel egykorú írásoké a szó. Ez történt. Így látták, akik akkor éltek.

 

„A gazdasági és pénzügyi helyzetről számoltak be a tanácsok kongresszusának hétfői ülésén Varga Jenő és Lengyel Gyula népbiztos elvtársak. Sivár, szomorú örökséget vett át a proletariátus ebben az országban a kapitalizmustól. A nyersanyagot, szenet kipusztította az imperialista háború és az ántánt blokádja. A pénz elértéktelenedett. A munkanélküliség a nyersanyag- és szénhiány, a hadsereg leszerelése folytán elképzelhetetlen arányokat öltött. A legfontosabb közszükségleti cikkek, élelmiszer, ruházati anyagok – hiányzanak. A termelés borzalmas anarchiába süllyedt és a munkafegyelem meglazult. A forgalom eszközei elpusztultak, lerongyolódtak. A tőkés termelési rend rothadó, beteg, halálosan összeaszott szervezet volt, amikor végleg leütötte a proletariátus ökle. A kapitalizmus meghalt, de hullája itt rothad még közöttünk. A züllöttség, fegyelmezetlenség, spekuláció, haszonlesés, önzés, a magánérdeknek a közérdek fölé való helyezése, a mohóság, amellyel huligánok a forradalomból akarnak munkanélküli jövedelmet szerezni, mindez a kapitalizmus bomlási, rothadási terméke az új rendben.” (Népszava, 1919. 06. 17.)

 

„Például a szénbányászatnál az egyéni munkateljesítmény az év elejei állapothoz viszonyítva, 10-38% -kal csökkent, míg a béke-időhöz viszonyítva a csökkenés körülbelül 50%. A Láng-gyárban a csökkenés 30%, a Friedrich-gyárban 75%, a Ganz-gyárban 36% és a többi. Csakis azoknál az iparágaknál látjuk a munkateljesítmény kisebb csökkenését ahol a munkások tisztán a gépezet kiszolgálására szorítkoznak, mint például a vegyészeti iparban vagy a malomiparban. Ennek az oka először is a kapitalista munkafegyelem megszűnése.

A kapitalista termelésben hajcsárrendszer volt, amely a burzsoáosztály megbukásával megszűnt. A politikai osztályuralom bukásával a munkafegyelmi rendszer is megbukott és az új munkafegyelem eddig még nem alakult ki. Ugyan kialakulóban van, a javulás útján vagyunk, de még borzasztó nagyok a bajok.

… Fontos itt az is, hogy a falusi nem szocializált üzemek, kisgazdák megnyugtatására elengedtük a földadót és az ezzel összefüggő adókat. Úgy látszik, ez nem volt kellően átgondolt rendszabály. Mindenünnen a vidékről oly jelentések érkeznek, hogy maga a kisgazdalakosság nincs ezzel kibékülve, mert azt hiszi, hogy a földjét így elvehetik. A Népgazdasági Tanácsban tehát azzal az indítvánnyal foglalkoztak, hogy töröljük el az összes adókat, de csináljunk egy földértékadót a föld értéke szerint és pedig elsősorban a községi és megyei szükségletek födözésére. (Élénk helyeslés.) Mert abszurdum, hogy ott vannak a községek, direktóriumok, megyei direktóriumok és semmi fix jövedelmig nincs, nincs háztartásuk. Ezt rendezni kell. A földértékadó egy részét a községnél hagyjuk, másik részét a szegényebb községek számára, iskolákra, utakra utaljuk. Ami az államháztartás dolgát illeti, az állam nagy improduktív kiadásait, amelyeket a közigazgatásnak, a hadseregnek, a kultúra munkásainak fizetése, fönntartása igényel, természetesen az összesség munkásságának eredményéből kell födözni. Ennek a módja lesz az, hogy minden árut amit az állam ezernyi üzeme termel, nem önköltségi áron fogjuk eladni, tehát oly ártöbblettel, amelyben benne foglaltatik a tanítóság, a vörös katonák, a tisztviselők megélhetésére szolgáló tétel is.” (Varga Jenő a tanácskongresszuson, Népszava, 1919. 06. 17.)

 

„Azt mondja, hogy mi Magyarországból Zsidóországot akarunk csinálni, mert csak a keresztény vallást üldözzük, de a zsidót nem, csak a keresztény papokat bántjuk, de a zsidó paphoz nem merünk nyúlni. Hát ez nem igaz, tisztelt Névtelen. Az a „Próba – szerencse!” című cikkecske abból az alkalomból íródott, amikor a dunántúli falvak papbolondította népe megtámadta Szombathelyt, hogy agyonverje a proletárdiktatúrát. Nagyon jól tudhatja ön is, hogy ez az ellenforradalmi kísérlet nem a zsidó rabbik fészkéből, hanem a katolikus plébániák környékéről indult ki. Hát ki az a bolond, aki a kaftánt porolja ki azért, amit a reverenda csinál? Ki az az őrült, aki a zsidók ablakát veri be azért, amiért egyházi adóba elvitték a párnáját? Mi a katolikus klerikalizmus fészkelődéseire mutattunk rá akkor és csak nem írhattuk, hogy nosza, zsidó papok, fészkelődjetek ti is, hogy megmoshassuk a ti fejeteket is. Ezerszer megüzentük már, hogy nekünk minden vallás egyforma, hogy mi nem törődünk a vallással, amíg az a maga portáján marad, de ha egyszer a politika mezejére téved, ha egyszer a klerikalizmus hatalmát akarja a népbutítással megerősíteni, ha egyszer a lelki vakságot üzletszerűen tenyészti, bizony akkor a körmire kell ütnünk, akár pápista, akár zsidó. Mi azután már arról nem tehetünk, hogy ezen a téren a katolikus papsághoz többször van szerencsénk, mint a zsidóhoz.” (Népszava, 1919. 06. 15.)

 

„Az országos pártadó eddig l fillér volt, ami nevetségesen csekély összeg. A pártadót tehát így meghagyni nem lehet. A javaslat szerint a pártadó havi 1 koronában van tervezve. Eddig is többet fizettek pártadót mindenütt mert hiszen minden városban külön helyi pártadót vetettek ki. Budapesten is kénytelenek voltak a pártszervezetek helyi pártadót kivetni és magasabb összeget megállapítani, 4 fillért kizáróan a szakszervezetekben fizető párttagok fizettek.” (Farkas István pártgyűlési felszólalásából, 1919. 06. 15.)

 

„És míg ők drapériákkal, mázoló ecsettel, rendeletekkel olykor a vérünkkel takarják el a miénket, azalatt az ország szíve lüktetése csak egyre mondja, mind egybehangzóbban; fenyegetőbben mondja: Mit tettetek a mi országunkkal? A nyelvünkkel, becsületünkkel, gyermekeink tisztaságával, nagyságunk emlékével? Mindent elsikkasztottatok!

Baljóslatúan lüktet a magyar vér a levegőn át. De ők nem hallják, pedig egy vérig sértett nemzet rettentő haragja forr már a fejünk felett. Nem hallják, fosztogatnak, gyilkolnak tovább és tanácskoznak mi elrablott országunk elrabolt házában.” (Tormay Cécile Bujdosó könyvéből)

 

„A széfek és zárt letétek kinyitását Sopronban egy hattagú bizottság végzi, amelynek tagjai ez idáig több mint harmincmillió korona értékű értéktárgyakat vettek ki, amelyeket a tanácsköztársaság rendeleteiben megjelölt helyekre fognak szállítani.

Legértékesebbek Széchenyi István relikviái voltak, amelyeket két hatalmas ládában zárt letétként helyeztek el. A nagyobbik láda bámulatos ötvösmunkákat tartalmaz, remek angol műtárgyakat, masszív arany és ezüst serlegeket és egyéb nyereménytárgyakat. A kisebb ládában értékes ezüst evőeszközök és egyéb ezüsttárgyak vannak. A két láda nemesfém-értéke több százezer koronára tehető, műértéke pedig óriási.

A Széchenyi relikviákat a polgári bíróság zár alá helyezte, mert a család fiaága kihalt és nem volt megállapítva, hogy a hitbizományt ki örökölje. Ezután ezek a műkincsek a dolgozók művelődését fogják szolgálni.” (Soproni Vörös Újság, 1919. 06. 17.)

 

„Tibor júniusban, egyik útjáról visszajövet, hatalmas bőrönddel állított be. Megölelt, megcsókolt:

– Hoztam valamit, de nem játéknak. Készíts róluk pontos leltárt és vidd el a Nemzeti Bankba, helyezd el a páncélszekrénybe. Nekem nincs időm, dolgom van.

Elmondta, hogy a Lenin-fiúk kinyomozták néhány elhagyott grófi kastélyban az eldugott ékszerek rejtekhelyét.

Kinyitottam a bőröndöt. A szemem koprázni kezdett. Ennyi drágaságot még életemben nem láttam! Címeres arany cigarettatárcák tucatjával, arany dobozok, serlegek, hosszú, vastag aranyláncok, ezüsttányérok, arany- és platina órák. Régifajta kulcsos órák, fekete vagy kék zománccal, berakott briliánsokkal. Karórák, karperecek ékkövekkel: topáz, smaragd, ametiszt, gyémánt, opál. Igazgyöngy-füzérek, fülbevalók, diadémok, ékköves gyűrűk. Még lóékszerek, kardok és tőrök is voltak drágakövekkel kirakna.

Láttam: Tibor a szeme sarkából figyel. Hozzá szaladtam:

– Nem szédülök el, ne félj! Mindjárt elkezdem a munkát, de engedd meg, hogy párat felpróbáljak.

Tibor megölelt:

– Lesz itt munka elég, nekem mennem kell! – és elment. Elment! Pedig aznap születésnapom volt.

Félóra múlva pedig visszatért, hóna alatt egy nagy doboz csokoládé bonbonnal:

– A születésnapodra – mondta és megcsókolt.

– De most már tényleg itt hagylak, be kell mennem Kun Bélához, – addig csak szórakozz!

Nekifogtam a lajstromozásnak. Előbb fajtájuk, nagyságuk, hozzávetőleges értékük szerint osztályoztam a kincseket. Az érdekesebb darabokat felpróbáltam a tükör előtt. Gyönyörűek voltak – és egyszerre meggyűlöltem őket. Eszembe jutott, hány és hány embernek kellett látástól vakulásig robotolnia, hogy az uraság, a gróf, a bankár egy-egy ilyen gyönyörűséget aggathasson a feleségére vagy a szeretőjére. Csináltam a leltárt és többet nem próbáltam.” (Szamuely Tiborné Szilágyi Jolán visszaemlékezése)

 

„Hideg, alattomos emberkínzók, terheltek, vérdühben fertőzök, szadikus degeneráltak, hatalmi tébolytól püffedt arcok, félhülyék és egész gonosztevők, szinte elevenen feloszló koponyák. Mintha fegyházakból és tébolydákból jöttek volna elő.

A népbiztosok. Mit keres ezeknek a fejeknek a hátterében a magyar munkásnak a képe, melyet phrygiai sapkával, a szovjet csillaggal festettek az elnöki emelvény fölé! Ha szólni tudna az a munkás, akkor a legyilkolt dunántúli munkások halálhörgésével kellene odarivallnia a tanácskozóknak: Idegenek vagytok és megcsaltatok! Kezembe adtátok a pörölyt, hogy a hazámat összezúzzátok.” (Tormay Cécile Bujdosó könyvéből)

 

„A dunántúli ellenforradalmárok leverése egyáltalán nem volt olyan nehéz föladat, amint azt sokan gondolják, de még kevésbé volt olyan véres, amint azt különböző forrásokból regélik. Sőt, mondhatnám, hogy az egész sopron- és vasmegyei ellenforradalom hasonlatos volt egy komédiához, amelyben elbutított kisgazdák és különböző falusi söpredékek játszották a szerepet és néhány kalandor földbirtokos és volt tiszt rendezték az egész színjátékot. A budapesti vasasok és vörös őrök puszta megjelenése és katonazenével való fölvonulása elégséges volt ahhoz, hogy a síppal, dobbal és különböző rémmesékkel összecsődített parasztok eldobálják fegyvereiket és szerteszét fussanak a falvakba. A bűnösök kinyomozása és összeszedése azután már gyerekjáték volt. A kiszabott büntetésekről olyan rémmesék keringenek hogy ezekről nyilatkozni is fölöslegesnek tartom. Mindenesetre meg kell azonban cáfolnom azt a világos, átlátszó szándékkal terjesztett hazugságot, hogy harminc, illetve egyesek szerint néhány száz vasutast lövetett volna agyon a rögtönítélő törvényszék. A leghatározottabban kijelenthetem, hogy a rögtönítélő törvényszék a Dunántúlon a sztrájk miatt egyetlen egy vasutast sem lövetett agyon, még csak le sem tartóztatott egyetlen egyet sem. A napnál is világosabbnak látszik az a tendencia, hogy az ellenforradalmi rémmesékkel állandó izgalomban akarják tar-tani a Dunántúl vasutasságát. Mindenki azonban, aki vasutasok agyonlövetéséről vagy a sztrájk miatti elítéléséről, illetve letartóztatásáról beszél, egész egyszerűen hazudik és vele szemben, mint a proletariátus ellenségével, mint az ellenforradalom szitájával kell leszámolni. Ismételten kijelentem, hogy sem a rögtönítélő törvényszék, sem pedig egyetlen dunántúli törvényszék előtt sem folyik eljárás vasutasok ellen a sztrájkból kifolyóan és nem is folyhat. (Szamuely nyilatkozata, Népszava, 1919. 06. 17.)

 

„A világ proletárjaihoz!

A győzelmesen és föltartóztathatatlanul előnyomuló világforradalom újabb nagy eredménnyel gazdagítja eddigi sikereit. Az imperializmustól megtisztított szlovák földön a mai napon megalakult az önálló szlovák tanácsköztársaság. A cseh nacionalizmus igája alól fölszabadult proletariátus első önkénytelen ösztönszerű cselekedete az volt, hogy az elnyomói által fennen hirdetett, de a valóságban álnokul megcsúfolt önrendelkezési jogot valóra váltotta. Ezzel a megmozdulással a szlovák munkások,LRI_5 katonák és földproletárok tovább építették azt a forradalmi frontot melynek útjait az orosz és magyar tanácsköztársaságok egyengették, további tért nyertek a világszovjet nagy eszméje számára.”

 

„Az összeütközések helyén este 6 óra tájban kezdett szétoszlani a nép. A tömeg egyes részei a városházához vonultak, kis időt ott töltöttek, azután elszéledtek. A népőrség őrjáratait fokozatosan bevonták. Este fél 9 után a lovasőrségek is laktanyájukba vonultak. Az összeütközések fontosabb pontjain csak kisebb őrjáratok cirkáltak

Újabb jelentés szerint az Allgemeine” Krankenhausban vasárnap délután és éjszaka folyamán még négy ember halt meg azok közül, akik a véres eseményeknél megsebesültek. Így a halottak száma tizenkettőre emelkedett.

Éjszaka jelentik, hogy vasárnap este és az éj folyamán a súlyosan sebesültek közül még négyen meghaltak. Ezzel a halottak száma tizenkettőre emelkedett. Hétfőn délben jelentik hogy a halottak száma tizennégy lett, a sebesülteké nyolcvanra emelkedett.” (Tudósítás a balul sikerült bécsi zendülésről, Népszava, 1919. 06. 17.)

Ludányi Rózsa István

 

 

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>