A vörös terror – 117. A Duna-Tisza közén

A vörös terror
117. A Duna-Tisza közén

Az országban egyre szaporodó ellenforradalmi megmozdulások közül minden tekintetben kiemelkedő volt az 1919. június 18-án kirobbant Kalocsa környéki parasztlázadás. A detonációhoz a következő évre bejelentett 72 kg-os gabonafejadag szolgáltatta az egyik szikrát. Mint azt már többször megállapítottuk, a népélelmezés számos, súlyos, megoldásra váró problémát hordozott magában. Persze, az már egy külön történet, hogy az aratás küszöbén mi indokolta a gabona-fejadag ilyen drasztikus mértékű csökkentését. Kinek volt szüksége a megtakarításként jelentkező különbözetre? Talán csak nem internacionalista kötelezettségének akart eleget tenni kiszállításával a tanácskormány?
A fejadag értelmezéséhez tudni kell, hogy a megszokott fogyasztás a proletárok esetében 125 kg, a birtokos parasztság esetében pedig 200 kg feletti volt. A földművesek magasabb fogyasztása a vetőmag-szükséglet miatt alakult ki.
A Hadügyi Népbiztosság sorozási rendelete sem javította a kilátásokat – teljesen bizonytalanná tette a közelgő aratás kivitelezését, ezáltal a gazdálkodók megélhetését.
A Vörös Hadsereg keleten, a Tiszánál ugrásra készen várakozó románokkal, délen pedig a szerb hadsereggel és a Szegedet is megszállva tartó balkáni francia haderővel állt háborúban. A kommünt fenyegető katonai veszély elhárítása csak katonai erővel volt lehetséges. A Vörös Hadsereg létszámának növelése csak sorozással volt kivitelezhető. A forradalmi kormányzótanács május 31-én kiadott elvi jellegű rendelete kimondta, hogy „minden dolgozó férfi védköteles”. Az elvi állásfoglalást június elején a Hadügyi Népbiztosság úgy konkretizálta, hogy „a sorozások egyelőre csak Budapesten és az országnak a Duna bal partján levő meg nem szállt területén hajtandók végre”.
A Duna-Tisza közén élő parasztság elemi érdekeivel ütközött tehát a rendelkezés, mivel veszélyeztette a közelgő aratás végrehajtását.
A rendelet által érintett járások többségében június 18-án és 19-én kezdődtek volna a sorozások.
Dunapatajon bontakozott ki elsőként a földművesek ellenállása. Az ellenforradalmi megmozdulás olyan súlyos fiaskója lett a tanácsrendszernek, hogy később – ha már egyebet nem tehettek – eltitkolták annak Dunapatajhoz kötődő vonatkozását. Kalocsa környéki, esetleg Duna–Tisza közi ellenforradalomnak, parasztlázadásnak nevezte a történetírás évtizedeken át – még a rendszerváltás utáni időszakban is többségében így hivatkoztak rá az összefoglaló munkák, szinte teljesen kihagyva a visszaemlékezésekből Patajt és lakói szerepét.
„A pataji történelemben kétségkívül a Tanácsköztársaság és ezen belül is az 1919. június 18-23. közötti időszak az egyik legfájóbb emlék. Patajról indult ki a kommunista diktatúra ellen az említett időpontban a Duna-melléki forradalom.” – áll a nagyközség internetes honlapján.
Végül csak helyükre kerültek a történések: 2009-ben, a polgárok szavazatai alapján, Dunapataj 1919-es hőseinek vértanúsága a Magyar Örökség díj odaítélésére vált méltóvá.
Mi történt Dunapatajon és a mozgalomhoz kapcsolódó településeken 1919-ben?
A Duna-menti községet 1145-ben említik először oklevélben, ám az 1859-ben előkerült bödpusztai arany-ékszerek arról tanúskodnak, hogy már korábban is jól szervezett közösség lakhatta a helyet. A község mindig is keresztény erkölcséről, család- és hazaszeretetéről, szorgalmáról volt ismert és elismert. II. Rákóczi Ferenc fejedelem is megszállt egy alkalommal a faluban, a máig őrzött „Rákóczi fája” erre az eseményre, s a mögötte rejlő hazafiságra emlékezteti a közönséget. Kossuth Lajos megbecsülése jegyében, 1894-ben, az országban másodikként itt állítottak szobrot az 1848/49-es szabadságharc vezéralakjának.
Imri János fafaragó és Váradi István jegyző, egykori szemtanúk leírása szerint a sorozás elleni tiltakozással kezdődtek az 1919. nyári események. „Most akarnak elvinni bennünket, amikor a kukoricával ennyire hátra vagyunk, és mindjárt kezdődik az aratás?” – zúgolódtak 1919. június 18-án a patajiak. A zúgolódás azután tettekké formálódott, és a direktóriumot feloszlatták, a vörösőrséget testületileg szétzavarták.
A pataji példa megrettentette a régióban uralkodó vörösöket. A környező települések némelyikén a kommunista testület maga szorgalmazta, hogy az általa irányított falu csatlakozzék a felkelőkhöz. Mivel 1919 nyarán a vidéki Magyarország népe a Duna mentén is, másutt is, a maga elhatározásából le akarta söpörni a színről a kommunistákat és a szövetségükben álló szocialistákat, a helyi érdekeltségű diktátorok ezen kérése meghallgatásra talált.
Sorra buktak meg a direktóriumok – vérontás nélkül, fegyvertelenül győzött a nép valós akarata. A pataji felkelők az ordasi és géderi tüzéreket szerelték le június 19-én. A géderi vörösőrség már maga jelezte 21-én, hogy nem bánnák, ha az ágyúikat lovaikkal elvontatnák Patajra. A felkelés tovaterjedt, 21-ére déli irányban Érsekcsanádig, keletre a Kunszentmiklós-Szabadszállás-Akasztó-Kiskőrös-Kecel-vonalig, északon Dunavecsén és Dömsödön át Kiskunlacházáig terjedt. A Hartán állomásozó, mintegy százötven főnyi vörös-sereg gépfegyverekkel védekezett, eredménytelenül. Június 22-én elkergették őket. A mozgalom Tolna megye keleti településeire is átterjedt, annak ellenére, hogy rájuk (még) nem vonatkozott a sorozási rendelet.
Június 18. és 23. között tehát az érintett területeken a Tanácsköztársaság elbukott.
A hatalom azonban sietve visszavágott.
A Vörös Hadsereg alakulatainak és a fővárosi Lenin-fiúknak feladatává tették az ellenforradalom leverését. A hadsereg-főparancsnokság még június 20-án Szamuely Tibort bízta meg az akció vezetésével. Ők általános támadást indítottak Dunapataj ellen, amit a nagyobbrészt botokkal felfegyverzett felkelők nem tudtak megállítani. Egyes források szerint a főváros védelmére rendelt IV. hadtestet vetették be az akcióhoz.
Áldozatok nélkül nem sikerülhetett a vörös uralom visszaszorítása.
Június 21-én, délelőtt, az ellenforradalom leverésére küldött karhatalmista katonák, a Dunapataj és Harta közötti határban Nagy Gyula kispesti lakossal találkoztak. Görbe János és Rózsa Sándor vöröskatonák úgy vélték, nagy Gyula ellenforradalmár, ezért kirabolták és meggyilkolták. A Budapesti Királyi Büntető Törvényszék 1920. február 4-én kelt, Bkgy. 9028/8/919. számú ítélete 15 év fegyházat szabott ki Rózsa Sándor elkövetőre.
A zendülések megfékezésére indított csapatokat vonaton követte Szamuely Tibor és hóhérai, Kunszentmiklósig, illetve Soltig. Onnét autón közlekedve járták a vidéket, dicstelen művüket megvalósítani. Így érkeztek meg Tassra is, Ellenforradalmi tevékenység gyanújával letartóztatták és forradalmi törvényszék elé állították Vörös István tassi és Kovács István szalkszentmártoni földműveseket. Szamuely kötél általi halálra ítélte őket. Az ítélet végrehajtását Kohn Kerekes Árpád terroristára, Somogyi János vöröskatonára és társaira bízták. Somogyi János a kivégzendő Kovács István oldalába döfte szuronyát, azzal emelte fel szerencsétlent a fa alatt, ahová végül felakasztották.
A Kalocsai Királyi Ügyészség 1921. szeptember 26-án kelt jelentése csak Kohn Kerekes Árpád halálos ítéletéről számol be, Somogyi János későbbi sorsát nem említi.
Jankó Ferenc, dunaföldvári lakos, a vörösök bevonulását megnehezítendő, június 21-én délután, több társával, átment Előszállás-pusztára, hogy felszedjék a síneket. Amikor egy vörös járőrrel találkoztak, Jankó Ferenc vasvillával támadt a katonákra, „Le a vörös szalaggal!” felkiáltás kíséretében. A katonák, köztük Bajánszky József, 43 éves budapesti lakos, népzenész, vörösőr, lelőtték a dunaföldvári férfit. A Székesfehérvári Királyi Törvényszék 1920. április 7-én kelt, B. 251/920/2. számú ítélete 12 év fegyházbüntetést mért Bajánszky Józsefre.
Még ezen a napon, június 21-én, elkövettek egy különös gyilkosságot a kommunista terroristák, bár annak nem volt köze a zendüléshez. Pusztakengyelen Léderer Pál, 24 éves földbirtokos esett áldozatául a vörösök „rendfenntartásának”. Az történt, hogy Szanyi Lajosné, Lédererék volt cselédje, bepanaszolta egykori gazdáját Friez Kálmán katonai nyomozónál. A panasz nyomán Friez letartóztatta a földbirtokost, s a Blaskovich-féle kastély kertjében Jován József és Török Lajos vöröskatonákkal agyonlövette őt.
A gyilkosság után Szanyiné Budapestre utazott, ahol a Léderer-lakásban egy ideig mulatott, majd ruhákkal megrakodva eltávozott onnan.
A Szolnoki Királyi Törvényszék 1920. december 14-én kelt, 627/82/1920. számú ítélete Szanyi Lajosnéra és Friez Kálmánra halálbüntetést szabott ki. Szanyi Lajosné később kegyelmet kapott, Friezt pedig átadták a Szovjetuniónak.
Soproni Kálmánnét, született Molnár Máriát, feldebrői lakost, június 22-én, Felsődabason, vöröskatonák, ismeretlen okból agyonlőtték – derül ki a Pestvidéki Királyi Ügyészség 1920. július 12-én kelt, 1920. El. I.A. 68/181 számú jelentéséből.
Révész Ferenc földművest, dunaföldvári lakost, június 22-én este, az utcán lőtték le a vörösök, ellenforradalmi magatartás vélelmezése miatt.
A Tolna megyei Madocsán is ellenforradalom zajlott. A Szekszárdon tartózkodó Aranyos György kormányzótanácsi biztos és Tánczos Vendel vádbiztos, amint értesültek ennek híréről, azonnal megtorló különítményt állítottak össze. A zendüléssel gyanúsítható Faddon, Pakson, Dunakömlődön át Madocsára robogtak. A különítmény a község határában csatárláncba bontakozott, és támadást indított a helység ellen. A szomszédos Bölcskéről többen a madocsai zendülők segítségére siettek. Közöttük volt ifjú Tomanek József és B. Kiss József is. Őket a nyílt utcán fogták el Aranyos katonái, s a helyszínen, rögtön agyon is lőtték. B. Kiss József holttestével nem törődtek, de a szíven lőtt ifjú Tomanek József fejét puskatussal szétverték, s szemeit szuronnyal kivájták.
A madocsai vörös akciónak sok sebesültje lett, Aranyosék mintegy 150 embert tartóztattak le, ellenforradalmi magatartás vádjával. Őket fogva tartásuk ideje alatt súlyosan és folyamatosan bántalmazták.
A Szekszárdi Királyi Ügyész 1922. január 19-én kelt, 1921. El. 1. A. 49. számú jelentése tartalmazza ezt az esetet. Aranyos és Tánczos további sorsáról azt tudjuk meg, hogy ők meggyilkoltattak.
Nyilvánvalóan a vörös rémuralmat követő rendrakásban és bosszúállásban, amit a balosok előszeretettel és igen eltúlozva, fehérterrorként emlegetnek.
Június 22-én Egerben is fellázadt a nép a kommunisták hatalomgyakorlása ellen. Behatoltak a városházára, s türelmük fogytán, a kommunista szónokokat már nem voltak hajlandóak meghallgatni. Azzal fenyegetőztek, hogy az emeletre menekült tanácshatalmi elöljárókat le fogják hajigálni, ha nem teszik, amit a nép követel. A bejáratot őrző vöröskatonákat is fenyegette a tömeg. Állítólag egy őr meg is sebesült. A helyzet egyre feszültebb lett, mire dr. Bárány Kálmán, egri ügyvéd, vörösőrség-parancsnok utasítására, a katonák a tömegbe lőttek.
A sortűz négy halálos áldozatot követelt. Liszkai Ignác földműves, Balogh Antal János, Demeter István és Prókaj Erzsébet 10 éves leány, egri lakos ezen esemény során veszítette életét.
Pálok János és több ismeretlen civil személy megsebesült.
A bíróság nem találta bizonyítottnak, a 12 vádlott egybehangzó vallomása ellenére sem, hogy a sortüzet dr. Bárány rendelte el. Az Egri Királyi Törvényszék 1920. március 29-én kelt, 645/4/1920. B. számú ítéletében felmentette a vádlottakat. Az ítélet indoklásában kifejtette, hogy: „bár a tanácsrendszer jogtalan alapon nyugodott, a vádlottak azon joga, hogy a fenyegető tömeg támadásával szemben védekezzenek, el nem vitatható.”
Furcsa volt ez a szörnyűnek hírelt fehérterror.
Vagy csak én érzem így?

Ludányi Rózsa István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>