A vörös terror – 122. Ludovika 1.

A vörös terror
122. Ludovika 1.

A vörösök terrorja elleni harag nőttön nőtt az országban. Az ellenérzés elhatalmasodását a kommunista sajtó is aggályosnak találta már. A fővárosi Vörös Újság június 24-i vezércikke a következőképpen látta a kialakult helyzetet:
„Az ellenforradalmi agitáció tajtékozva rágja és őrli a proletárdiktatúra alapjait az egész tanácsköztársaságban. A templomok és a vallásos körmenetek ellenforradalmi találkahelyek Budapesten. és vidéken.
A parasztot a város, a várost a paraszt ellen uszítják, és minden úton-módon űzik az aknamunkát a proletárdiktatúra ellen.
Miért tehetik ezt?
Minden hatalom a proletariátus kezében van, hogy tud és mer megmoccanni a burzsoázia?
Hát nincs ököl, mely rá lesújtson?
Hát csak hirdetjük, hogy a dolgozóké minden hatalom, és a nagy hang mögött a semmittevés és mindent tűrés tétovázása lappang?
Statáriumot követelünk az ellenforradalom ellen!
S követeljük, hogy a statáriális intézkedések végrehajtásával azt a férfiút bízzák meg, aki erre egyedül alkalmas: Szamuely Tibor elvtársat.
Bátor és erélyes ember Szamuely Tibor.
Egyforma forradalmi kötelességgel tesz meg egy több ezer kilométeres repülőutat a forradalom szolgálatában és ver le egy ellenforradalmat, ha szükség van rá.
Minden helyen az alkalmas módszert!, – minden helyen az alkalmas embert!
Az aljas ellenforradalomnak statáriumot, az ellenforradalom leverésére Szamuely Tibort!”
Úgy látszik, a cikk írója kevesellte az ártatlanul kiontott magyar vért. Fel sem merült benne, hogy embertelen lehet az általa szolgált rendszer, melynek puszta fenntartásához ennyi – és kívánalma szerint még több – emberéletet kell kiontani. Az sem zavarta a bátor cikkírót, hogy a pribékek öldöklése mellett az öngyilkosságok is szériában szedték áldozataikat. A cikk megjelenésének napján például Henczel Albert, 31 éves vasutas szúrta mellbe magát, a Vörösmarty utca 59-ben. Már agonizált, amikor rátaláltak. Baum Ernőné, 22 megélt évével, az Angol utca 1/b. második emeletéről ugrott ki. Szörnyethalt. Zoltán Antal, 64 éves kereskedő is így vetett véget életének – ő a Murányi utca 41. számú ház második emeletéről lépett ki a semmibe.
A cikkíró templomok és vallásos körmenetek iránti fóbiáját bizonyára erősítette Herczeg Géza bankhivatalnok esete. Ő a proletárdiktatúra ellen izgató röplapot osztogatott a vasárnapi szentmisén a Szent István Bazilikában. A hívők között térdeplő, ájtatosan elmélyült Féder Márk kezébe is nyomott egyet. Nem tudta, hogy Féder a vörösök politikai nyomozója. Féder viszont a röplapból megtudta, hogy Herczeg a fehérek agitátora. Letartóztatta tehát a banktisztviselőt, s a Markó utcában székelő budapesti forradalmi törvényszék elé állította. A vésztörvényszék hétfőn ítélkezett Herczeg Géza felett. A Schreier Lajos szakácsból, Rózsa-Rosenfeld Izidor asztalossegédből, Szirmai István törvényszéki jegyzőből és dr. Trattner Árpád ügyvédjelöltből összeállított testület hétfőn ítélkezett a vádlott ügyében. Bűnösnek találták ellenforradalmi magatartás tanúsításában, s golyó általi halálra ítélték. Az ítéletet kedden reggel hajtották végre a közeli Falk Miksa tengerész-laktanyából átvezényelt terroristák.
A Budapesti Királyi Büntető Törvényszék 1920. június 7-én kelt B. 11315/7/919. számú ítéletében Szirmai Istvánt halálbüntetéssel sújtotta. Az ítéletet végrehajtották. Schreier Lajos megszökött a felelősségre vonás elől, dr. Trattner Árpádot 15 évi, Rózsa-Rosenfeld Izidort életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítélték. Rózsa-Rosenfeld büntetésének érdekessége, hogy őt pár nappal korábban, a május 3-i kivégzés elrendeléséért, már 3 év fegyházzal sújtotta a Budapesti Királyi Büntető Törvényszék, 1920. június 4-én kelt, Bkgy. 3687/6/1920. számú ítéletében.
Az állandósult élelmiszerhiány, az éhezés, a szakadatlan nélkülözés miatt a Kun Béla-féle rezsimnek már régen meg kellett volna buknia. A problémák eltussolására, a remény felcsillantására, státuszuk megmentésére, ma már viccesnek tűnő álhír terjesztését találták ki a diktatúra ezért felelős alkalmazottai. Azt kezdték el híresztelni, hogy a nélkülözésnek hamarosan vége lesz, mert a dicsőséges Szovjet-Oroszország csapatai úton vannak Magyarország felé, s több százezer disznót hajtanak maguk előtt, proletár-testvéreik megsegítésére. Lenin közvélemény-formálói ugyanezt a történetet terjesztették odaát, a magyar vörös egységek gyors megérkezéséről. Az álhírekkel mindkét országban időt tudtak nyerni a diktátorok egy darabig.
A megváltani kívánt (?) munkásság türelme, a nélkülözések okán, egyre inkább fogyott a rezsimmel szemben. Varga Jenő népbiztos-helyettes ezt érdekesen értelmezte – szerinte a dolgozók nem azért lázadoznak, mert a vörös uralom alatt nem volt mit enniük, hanem azért, mert „régebben jól tudtak zabálni”. (Később, egy másik rezsimben, a Buci Gyuri néven elhíresült kommunista vezető mondta a munkásoknak: „Nem a buci lett kisebb, a pofátok lett nagy!”. Ennyit a népjólétről, s a kétkezi dolgozók érdekeinek képviseletéről.)
Az élelmezési gondok és a katonaság kapcsolatának egy igen érdekes esete a nehezen összeállított budapesti vörös huszáralakulat története. Bányai József tényleges huszárfőhadnagy irányításával kiképeztek és lóra ültettek 300 lovas katonát. Frontra indításuk előtt parádés menetben végigjáratták velük Budapest főbb útvonalait. Bányai vezette a menetet, Steiner Jenő politikai megbízott, konflisban ülve, szivarozva zárta a sort. Amikor a József körút és a Baross utca sarkára értek, Bányai félreállt, irányt mutatott a Baross utca felé, s ügetést rendelt el. Miután elzúgott előtte az alakulat, a konflisban ülő Steinerrel együtt, leszállt lováról, egy körúti fához kötötte azt, s besétált a Deák Kávéházba. Értékes megbeszélése volt ugyanis Nagy Annával, a későbbi „Simi királynővel”.
A huszárok a Józsefvárosi Pályaudvarig ügettek, majd ott megtorpantak. Vezető nélkül teljes lett közöttük a zűrzavar. A konflison érkező Steiner azonban gyorsan feltalálta magát. Telefonált Kun Bélának, majd vele egyetértésben, az egész huszáralakulatot a soroksári úti lóvágóhídra irányította. Tette ezt azért, mint maga állította, hogy „legalább a vezető elvtársaknak legyen egy kis friss lovasított vadászkolbászuk”.
Így ért véget a budapesti huszáralakulat dicsőséges hadi pályafutása.
A kommunista vezetés, bár rá volt szorulva az egykori K.u.K. tisztek segítségére a frontok megtartásában, mégis szeretett volna tőlük mielőbb megszabadulni. Nem bízott bennük, a régi rendszer híveit látta – nem is alaptalanul – a tisztikar tagjaiban. Elhatározták tehát, hogy vörös parancsnoki képzést indítanak, új vezetői állomány kinevelésére. A tanfolyam helyszínéül a Ludovika katonai Akadémiát jelölték ki.
A Ludovika azonban, ahogyan mondani szoktuk, még őrizte a hely szellemét. Az oktatást a régi rendszerből ott maradt tisztek látták el, aminek következtében a főváros szívében kialakult egy fegyveres központ, melynek személyi állománya bármit képes volt elkövetni, hogy felszámolja Kun Béláék terrorisztikus uralmát. A helyzet súlyát fokozta, hogy a kommunista párt által oda vezényelt civil politikai megbízottak egy része hajlamosnak mutatkozott „eszméi revíziójára”. Politikai hajlékonyságukat elősegítette, hogy delegálóik, valami ismeretlen októl vezérelve, nem tartották őket teljesen megbízhatónak. Mivel a komisszárok lába alatt egyre sikamlósabbá vált a talaj, ők közeledni kezdtek a Ludovika Akadémián ténykedő nem-vörös akadémikusok, tisztek és katonák felé.
A hadsereg nemzeti érzelmű tiszti állományánál ekkorra betelt a pohár. A három hónapja tartó vörös rémuralom aktív ellenállás szervezésére és végrehajtására sarkallta őket. A megmozdulás központja a Ludovika Katonai Akadémia lett. Eszlári Károly a következőképpen emlékezett vissza erre a momentumra:
„Haubrich József hadügyi népbiztos-helyettes … azonos álláspontra jutott segédtisztjével, Lemberkovics István tényleges gyalogsági századossal. Ez utóbbi kezdeményezésére Haubrich találkozott – egy Baross-utca és a Szentkirályi-utca sarkán levő lakásban 1919 június 23-án – Bartha Lajos tényleges gyalogos alezredessel, a vörös parancsnok-képző tanfolyam parancsnokával.
E találkozás eredményeként mindketten az azonnali cselekvést: a Ludovikás ellenforradalmat határozták el – amely végülis, leveretése ellenére, a kommunizmus bukásának közvetlen belpolitikai oka volt.”
Június 24-én, az ebédidőt követően, felsorakoztatták a tiszti növendékeket. Bayer Ferenc százados, kiképzőtiszt tartott nekik eligazítást a kialakult új helyzetről.
„Fiatal bajtársaim!
Végre elérkezett az óra, amikor a hazátlan bitangok kezéből kicsavarhatjuk a tőlünk orozva elvett fegyvert, letéphetjük a gyűlölt vörös rongyot, hogy helyébe kitűzhessük szent háromszínű lobogónkat.
Ma délután 3 órakor kitör az ellenforradalom, amelyet állítólag az angolok is támogatnak.
Ennek a támpontját a Ludovika Akadémia képezi. A mi kezünkben van minden becsületes magyar ember és hőn szeretett hazánk sorsa is.
A világháborúban küzdött magyar katonák hősiességét és rendíthetetlen bátorságát az egész világ ismeri, s ellenségeink is elismerték. Mi sem lehetünk rosszabbak azoknál, akik ma névtelen és jeltelen sírjaikban pihennek. Kibontjuk tehát a nemzetiszínű zászlót, abban a biztos tudatban, hogy a világháborút túlélt magyarok alája állva, bennünket támogatni fognak.
Ezeket előrebocsátva, különösen hangsúlyozom, hogy senkit sem kényszerítek arra, hogy ebben az ellenforradalomban részt vegyen. Aki nem érez magában elég erőt és akaratot, hogy velem tartson, az most nyugodtan, minden bántódás nélkül kiléphet.
Akik velem jönnek, én azoknak szentül ígérem, hogy velük utolsó leheletemig úgy a jóban, mint a rosszban ki fogok tartani. Azonban hangsúlyozom, hogy a kilépésnek csak most van helye, ezt később már nem fogadhatom el. Aki most a helyén marad, az feltétlenül alárendeli magát minden parancsomnak. És közülük az, aki gyáván viselkedik, az úgy lakol, mint azt a gyávák megérdemlik.”

Ezen a napon, június 24-én, rekesztették be a tanácsok országos gyűlését.
Rákos Ferenc, győri megbízatásának eredményes teljesítését követően, ekkor már ismét a budapesti forradalmi törvényszék elnökeként építette a félelem országlását a fővárosban. Délután áttelefonált a közeli mentőállomásra, hogy legkésőbb 16:30-ig küldjenek át egy orvost az Országház térre, mert ott nyilvános kivégzés lesz. Ahhoz pedig orvos szükségeltetik, hogy hivatalosan, kétséget kizáróan igazolja a halál beálltát.
A mentők elutasították a felkérést: közölték Rákos elvtárssal, hogy ők nem halottkémi feladatok ellátására szakosodtak, hanem éppen ellenkezőleg: életmentésre.
Rákos dühbe gurult, visszautasította a kioktatást, majd megfenyegette az ügyeletest, hogy amennyiben nem teljesítik az által kiadott parancsot, komoly retorzióra számíthatnak.
Ilyen előjáték után érkezett meg a kívánt időre egy mentőorvos a téren. Az országos gyűlésről elszéledő tanácstagok mögött felsorakoztak a kivégző osztag tagjai, s elővezették a halálra ítéltet. A szerencsétlenül járt ember neve nem maradt fenn az utókorra. A mentőorvos feljegyzéséből a következőket tudjuk meg:
„4 óra 45 perckor a beállott halált konstatáltam. Az első sortűz után négy perc múlva az elítéltet megvizsgáltam. Még lélegzett.
A második sortűz után állt be az exitus. Halál oka: lőtt sebek.”
A kivégzés időpontjában ágyúdörgés morajlott végig Budapest felett. A Hungária körúton álló Engels Laktanya udvaráról leadott lövések jelezték az ellenforradalom kezdetét.

Ludányi Rózsa István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>