A vörös terror – 128. Vitéz Apátfalva

A vörös terror
128. Vitéz Apátfalva

A Maros partján, Makó közelében fekvő településen is vérfagyasztó események történtek június hónap végén. A horrorisztikus eseményeket ugyan nem az országot irányító kommunisták követték el (hiszen antant-megszállás alatt volt a falu), de a kor történéseinek megismeréséhez fontos tudnunk, mi történt a Csonka-Haza peremén. Arról nem is beszélve, hogy az ország önvédelmét feladó, a vörös terror számára cselekvési teret nyitó, annak előzményeként értékelhető Károlyi-féle kormányzat erősen ludas abban, hogy az idegen megszállás egyáltalán létrejöhetett Szeged-Makó-Arad térségében.
A márciusban kikiáltott diktatúra ellen igen hamar fellázadtak az ottaniak. A községben erősen éltek a 48-as hagyományok, a közvélekedésből nem kopott ki Kossuth tisztelete, a honvédek szemlélete. Felfogásukra jellemző, hogy amikor Hervay István alispánt elmozdították állásából, a község képviselő-testülete díszpolgárrá választotta. A világháborús helytállást jellemzi, hogy 173 hősi halottat veszített el a község.
1919 tavaszán nem kértek a kommunizmusból, hát szétszalasztották a helyi direktórium vezetőit. A héttagú testület vezetője Nacsa Imre, egy nagyon szegény, öreg ember volt. Szombati nap volt, mikor a helyi direktórium rekvirálni kezdte a falubéliek javait.
„Ahogy mentem a községháza irányába, a szembejövők mind mondják: Jaj, mi van a községházán! Konrád Jóskát Fercsi Ferkó bottal kergette ki.” – emlékezett vissza 1938-ban Szigeti János a diktatúra alatti eseményekre.
A katonaviselt civilek elmentek Nacsáért, aki gyengélkedése miatt nem volt benn a községházán. Az ágyból ugrasztották ki, s vitték, hogy számot adjon a szocializálásról, amibe elvtársaival belefogtak.
„Egy asszony, özvegy Sinkáné – akinek a tehenét elhajtotta – odakiáltotta neki: Hun a tehenem? Itt van nálam a kötele – felelte Nacsa; akkor még nem gondolta, mi lesz.”
Az lett, hogy megverték. Gyilkosságig nem fajult az indulatok kibukása, de a testi fenyítéssel megpróbálták elvenni a rekvirálási kedvet a jó helybéliek.
„K. Matyi, aki az előbb az ágyból húzta ki, most megmentette Nacsát, nem engedte, hogy agyonüssék.”
A vörös hadsereg egy óra múlva érkezett meg a lázadó faluba. Gépfegyverrel lövöldöztek, riogatták a népet, majd hét lakost összeszedtek, s magukkal vittek túsznak. Az összefogott túszoknak az lett a szerencséjük, hogy az antant elől menekülő vörösök, a sietség és a kapkodás okozta fejetlenségben, végül nem terjesztették elő vádiratukat.
Kun Béláék uralma május 5-ig tartott a községben. Akkor francia megszálló csapatok érkeztek a helyszínre. A megbízható gazdákból polgárőrséget szerveztek, tagjait fegyverviselésre is felhatalmazták. A viszonylag békességesnek mondható időszak mindössze május 11-ig tartott – akkor román megszállók vették át a franciák helyét. Szomorú emlékű országlásuk a következő év, 1920. április 30-ig tartott.
„Első nap a granicsár őrmester hívatta a főjegyzőt, Lukács Bélát. Az méltatlankodott, hogy őt csak úgy odacitálja az oláh őrmester. Közben beszólt Fendler kereskedőhöz, hogy az tud románul, elhívta azt is. Ez egy órakor volt, a csendőrőrmester azt mondta Lukácsnak, hogy három órára építse föl a telefont, mert a vörösök elrontották.
– Ha, nem annyiból áll ám az! –mondta a főjegyző
– Mit mond? – kérdezte az őrmester.
Fendler tolmácsolt. Erre az őrmester káromkodott egyet, és a főjegyző 18 botot kapott, a tolmács meg 25-öt. Ettől kezdve azt beszélték, hogy az oláhok 200 embert fognak összeszedni túsznak.”
A tragédia Sztajkovics román kapitány június 2-i rendeletével kezdődött.
„Mindent be kellett jelenteni, nem csak az állatokat, de a szerszámokat is… Erre ment mindenki jelenteni, mert féltek, napirenden volt a verés.”
Sztajkovics megparancsolta a gazdasági eszközök és a lábasjószágok összeírását. Az összeírást követően elvették az apátfalviaktól a megélhetésüket biztosító javaikat. Gyakorlatilag éhhalálra – jobb esetben nincstelen menekülésre – ítélték a falu népét.
„A nép nagyon unta őket, elkezdték beszélni, hogy ezek az oláh katonák nem hadsereg, a román hadsereg nem is felelős értük, ezt meg kék támadni.”
Az elrabolt javak bevagonírozása június 23-án kezdődött. A jószágok kiválogatását Jonescu százados intézte. Magyarcsanádon rendezte be székhelyét, ezért az apátfalviak önkéntes deputációja oda indult, hogy méltányosabb eljárásra hajlítsa a rablást irányító román tisztet. Meglehetősen nagy tömeg verődött össze – szinte mindenkit érintett a megszálló intézkedése.
„Amikor űk ott benn álltak az udvaron, benyitott egy ember, Csikota András, és odakiáltott Kardos Mihályhoz:
– Gyere már ide, hallod, csinálni kellene már evvel az olájjal valamit, hát mindenünket elviszik!…”
A román őrszem belelőtt a civil tömegbe, egy apátfalvi menetelő holtan maradt a helyszínen.
„Sóki Sarajkó Andrást, új házas embert, halálra sebesítették.”
Ekkor a férfiak csapata – ásóval, kapával, kaszával és néhány lőfegyverrel felszerelve – megrohamozta a román csapattestet.
„Három volt közöttük, akinek volt fegyvere, a többinél leginkább kapa, mintha dologba menne…
A 30 gyalogosból, 30 lovasból, 10 határőrből és 9 csendőrből álló román alakulat fejvesztve menekült be Makóra, erősítésért.
„A románok az állomáson az elrekvirált eszközöket rakták teherkocsikba. Az állomás mellett vagy 25 román huszár reggelizett, azok akkor gyüttek, hogy majd segítenek a rekvirálásnál. A mieink eloszlottak három csoportba. Szigeti Jóskánál volt egy német katonafegyver, avval annyira lőtt a temetőből a vasútállomásra, hogy piros lett a puskacsöve. A többi oldalról is lőttek. Militar puska, kiáltották a román csendőrök, és szétszaladtak. Azt hitték, a vörösök jöttek vissza. A 25 román huszár is szertefutott, ki lovon, ki gyalog, a lovak meg szaladtak katona nélkül, mert a nyereg szíjazata föl volt tágítva.
A magyarok is a 25 román katonából levettek kettőt, és agyonverték őket, mivel hogy azok a felkelők közé lőttek… Így vettük be a vasútállomást.”
Az ütközetben három román és két magyar vesztette életét.
Az elfutott megszállók hátrahagyott fegyvereit a felkelők magukhoz vették, s védekezésre rendezkedtek be a Száraz-ér partján.
„A vasúttól a csendőrlaktanyába mentünk. Húsz hadbavonult magyar berohant, a csendőröket – kilencen lehettek – lefegyverezték, az asszonyokat nem bántották. Innen a Maros hídfőhöz mentek. …A hídfőnél is lefegyverezték a román őröket. Közben két román huszárt ütöttek agyon a Kossuth utcában, éppen az elemi iskola előtt. Egy román katona befutott a Pikali kovács házába, és a kerteken át a Templom utcába szaladt. Ott Szabó Nyíri Péterné egy vasvillával fejbe ütötte, a román katona lebukott…”
Az erősítéssel visszatérő hódítókkal szemben este hat óráig tartották magukat.
Az utolsó töltényig.
Akkor visszavonultak.
„Akkor aztán lett olyan csönd, hogy a kutyák se ugattak.”
A falura őrjöngve rárontó románok vérfürdőt rendeztek. Gyilkos dühöngésük 38 emberéletet követelt.
„A románok elsőbb golyószórókat állítottak minden utcasarokra… Első a vót, hogy tíz embert agyonlőttek.”
A megszállók még holtukban is féltek a hőslelkű magyaroktól – a kivégzettek csontjait puskatussal törték össze. Vizsgálatot indítottak a felkelés hátterének kiderítésére. Ez azt jelentette, hogy kínvallatásnak vetették alá azt, aki a kezük ügyébe került.
„Szerdán (harmadnap) délután megengedték az asszonyoknak, hogy hozzanak enni. Addig se nem ültem, se nem aludtam, de olyan erős voltam, hogy se éhes nem voltam, se álmos. Gyüttek a románok, mindig dühösebbek, péntekig folyton vertek bennünket.”
A gyanúsított, ám azonnal ki nem végzett személyeket elszállították Békéscsabára, majd Debrecenbe, onnét szeptemberben ismét vissza, Békéscsabára. Első felindulásukban 28, később újabb 56, majd további 2 főt deportáltak szülőfalujából. Voltak, akiket kegyetlen meghurcoltatás után szabadon bocsátottak. 31 személyt november 26-án hazaengedtek. Lukács jegyzőt később mégis bűnösnek találták, s Karácsony tájékán visszavitték fogságba. A bűnösnek talált apátfalviakat Gyulafehérvárra szállították, ott ítélkeztek felettük. Négy, nyolc, tizenkét, tizenöt és húsz év büntetéseket mértek ki rájuk, s távoli börtönök mélyére vetették őket.
„Mikor az elejit hallgatták, a főbűnösöket kihallgatták, lett oszt kuruc világ, azok oszt véresen gyüttek vissza, megverték őket. Nem tudtunk aludni, féltünk, kire kerül a sor másnap. Egy nap csak hat-nyolcat hallgattak ki.”
A letartóztatásokat követően, amikor már nem kellett tartaniuk ellenállástól, három nap szabad rablást és fosztogatást rendeltek el a községben. Hogy teljes legyen a magyar lakosság megaláztatása, kihirdették a „szabad nőhasználatot”. Sok helybéli nő élete hátralévő részére belerokkant a „dicsőségesen” rabló román horda erőszakoskodásába.
A faluból négyezernél több lovat és szarvasmarhát hajtották el Romániába. 5.004 mázsa 88 kilogramm búzát, 582 mázsa 35 kilogramm árpát és 192 mázsa 65 kilogramm zabot vettek el a lakosoktól. Az akkori becslés szerint 45 millió korona kárt okoztak ezen a 3 napon, s ehhez még hozzá kell számítani a „rendes” rekvirálással okozott 35 millió koronányi, soha ki nem fizetett, meg nem térített „begyűjtést”. A románok alig egy évig tartó rémuralma tehát 40 ember életébe, 86 személy szabadságába, ismeretlen számú nő megrokkanásába és 80 millió koronányi anyagi veszteségbe került a községnek.
A trianoni békediktátum értelmében a község határából, a Maros bal partján fekvő területeit, 1.082 kataszteri hold területet, Romániához csatolták.
A megszálló románokkal szembeni bátor kiállását a közvélemény a község megnevezésében alkalmazott vitézi címmel ismerte el. A két világháború közötti időszakban csak Vitéz Apátfalvaként emlegették e sokat szenvedett települést.
Vajon normális-e az a román politikus, aki ezek után elvárná, mondjuk Apátfalva népétől, hogy ünnepelje december elsejét? Basescu úr és mindazok, akik az ő álláspontján vannak, tud-e azokról a borzalmakról, amiket az ő felmenői cselekedtek az általuk megszállt területek magyar lakosságával?
Vagy ez nem fér bele az ő történelem-szemléletükbe? Csak a hitvány hazugságaik, amikkel az antantot is traktálták annak idején?
Hát, lehet büszkén emlegetni 1919-et, amikor a szószegő román kormány, felrúgva a bukaresti békeszerződést, a már háborúban nem álló Magyarországra orvul rátámadt, s a népét a jelen történetben vázolt módon ölte, kínozta, nyomorgatta. Ha én román politikus lennék, nem emlegetném fel az ilyen kétes dicsőségű nemzeti múltamat…
Ludányi Rózsa István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>