A vörös terror – 129. Még egy hónap…

A vörös terror
129. Még egy hónap…

A kommün elhúzódó uralma a végletekig fokozta a szétszaggatott országban az ínséget, a nyomort, a kilátástalanságot. A Szegedi Napló július 6-i, vasárnapi számában a következő tudósítás látott napvilágot:
„Jószívű emberbarátok figyelmébe.
Egy rongyokba burkolt emberroncsot küldött ma a polgármester szerkesztőségünkhöz. Valaha, nem is olyan régen, ember volt, sőt katona. Azelőtt, békeidőben pláne úr volt, mészárosmester és egy háromemeletes budapesti ház tulajdonosa.
Most, több évi orosz hadifogság után a nagyváradi román internálásból került Szegedre és itt várja az engedélyt, hogy Budapestre juthasson. Bizonyára megkapja, hiszen nem sok hasznát veheti már a Vörös Hadsereg sem: a torkában csőből készült lélegző-apparátus, a gyomor táján hatalmas seb. A szerencsétlen ember, aki személyazonosságát okmányokkal igazolja, azzal a kéréssel fordul a jólelkű közönséghez, támogassák szerény adományokkal. Ha valamikor hazakerül és módjában lesz, lerója bőségesen és bajtársi érzéssel maga is támogatására siet a hozzá hasonló hadirokkantaknak.”
Történelmi tapasztalat, hogy nincs az a nyomorúság, aminek ne lenne vámszedője. A kiszolgáltatottságon, nyomorgáson, nélkülözésen élősködő uzsorások, árdrágítók, nepperek olyanok, mint a kórokozók. Behatolnak a legyengült szervezetbe, hogy élősködésükkel még tovább pusztítsák azt. Egészséges szervezettel nincs mit kezdeniük, de a kimerült, éhező – az más. Az az ő játszóterük.
A szegedi Napló idézett számában a következő tudósítás jelent meg a háború hiénáiról:
„Nem gúnyolódunk, – mostanában igazán cukorbőség van Szegeden. Éppen most, amikor a cukrászok anyaghiány miatt kénytelenek bezárni a boltot, Szegeden, a piacon árulják a cukrot és az utcasarkokon állítják meg az embert azzal a kérdéssel, nem akar-e cukrot venni?
Többnyire nagyon szegényesen öltözött torontáli szerbek teszik fel a kérdést, akik zsákszámra hurcolják magukkal a kincset, a fehér cukrot és 58-60 koronát kérnek kilójáért. Elég tisztes polgári hasznuk van rajta, amennyiben ők, mint a torontáliaktól halljuk, a nagybecskereki cukorgyártól 5 koronáért kapják a cukor kilóját.
Ennél gyalázatosabb uzsorát alig volt alkalmunk följegyezni az egész háború alatt, pedig igazán nem volt panaszunk anyaghiány felől. Egyébként még a rendőrség figyelmét sem hívjuk fel a dologra, utóvégre vagy van szabad kereskedelem, vagy nincs.
Hála istennek, úgy látjuk, van, – amit az is bizonyít, hogy az egyik Széchenyi térre nyíló utca zugkocsmája előtt mindennap látni, amint egész kocsi árurakományt pakolnak és visznek el, egy csöppet sem gyanús egzisztenciák. Egy csöppet sem gyanúsak, mert mindegyiknek az arcára van írva, hogy hivatásos árdrágító, aki, amit a mi boltjainkban összevásárolt, azt ötvenszeres árban fogja eladni otthon.
Mindez mindenki szeme láttára történik és senki se tesz róla, abban a szent hitben, hogy úgyse tehet.”
Így állt a helyzet akkor. A Magyarországtól elszakított területeken már dolgozott az ipar, kereskedelmi árumennyiséget volt képes előállítani, a halálra szánt országban viszont a szegénység hajkurászta a nyomorúságot. A vörös gróf és utódai jól megoldották a háború befejezésének kérdését.
A helyzet olyan szigorú volt, hogy a Somogyi Munkás július 6-i száma szerint még az örömlányok is dolgozni akartak. Nem a pillanatnyi szakmájukban, hanem valami rendes, konvencionális elfoglaltságban. A nyomor vámszedői ugyanis rátelepedtek a kiszolgáltatott nyomorultakra, s gyakorlatilag a jószágok sorába taszították őket. Az érintettek levelet írtak hát az újság szerkesztőségébe, hátha ott, vagy a nyilvánosság erejével másutt, találnak valami megoldást a gondjukra.
„Ma mindenütt nyílik a kommunizmus piros rózsája és mindenhová veti fényét, ragyogását. Hát miért nem ragyog mifelénk is? Miért nem csukják már be ezeket a bűnbarlangokat, ahol nekünk csak festék, cifra rongy, nyomor, züllés és végül a legocsmányabb elpusztulás jut osztályrészül. Dolgozni akarunk, becsületes munkát kérünk, ne hagyjanak elpusztulni!” …
„Utánajártunk a Vár utcai állapotoknak. Hát azok megdöbbentőek. Nem emberi odúkban, hanem állati piszokban élnek ezek a szerencsétlenek, akiket a régi rend dologtalanjai taszítottak a bűnbe. Proletárcsaládoktól elcsábított lányok, kiket azok vetettek meg és ítéltek el, akik a bűnbe taszították. Az örömtanya tulajdonosa vígan éli napjait a nyomorultak keresményéből. Elszedett tőlük minden ruhaneműt, hogy meg ne szökhessenek, mert akkor neki is dolgoznia kell.”
A diktatúra urai vagy nem látták, vagy nem akarták látni, hová süllyed az ország szekere. Ők még mindig a hagymázas, erőszakot igénylő uralom szükségszerűségéről beszéltek. Kun Béla az Engels Laktanya katonáinak a következőképpen fogalmazott a kérdésről:
„Két választás van: burzsoádiktatúra vagy proletárdiktatúra!”
Egy esetlegesen normális, közakaraton felépülő társadalmi berendezkedés lehetősége fel sem ötlött senkiben…
Erőszakos, ellentmondást nem tűrő eszközökkel folyt a rekvirálás, a kisemberek végső kisemmizése. Természetesen, a kisemberek érdekeinek érvényesítésére hivatkozva. Pest megyében, az akkor még önálló, Dabassal szomszédos Sári községben sem ment ez másképpen. Július 6-án, a szentmise által szolgáltatott alkalmat megragadva, a templom előtti téren gyülekeztek a helyiek. A kifosztásuk ellen tiltakoztak.
A községben állomásozó vörös dandár katonái a tömeg oszlatásába kezdtek. Mráz Mátyás, 22 éves földműves, helybéli lakos, ellenállt a katonai erőszaknak. Odáig jutott a dolog, hogy megragadta az őt taszigáló katona puskáját. Mészly Béni, 18 éves munkás, vöröskatona, erre lelőtte őt.
A diktatúra bukása után a Mészly Bénit 4 év fogházra ítélték, derül ki a Pestvidéki Királyi Ügyészség 1920. El. 1. A. 68/210. számú jelentéséből.
Zagyvarékason bosszúból ölt egy magát törvények felettinek gondoló vöröskatona. Básti Ferenc volt az elkövető, 31 éves, aki civilben napszámosként kereste a kenyerét. A kommün alatt azonban megmászta a ranglétrát. A Szolnokon meghozott halálos ítéletek végrehajtásában például múlhatatlan érdemeket szerzett magának.
Július 7-én, Zagyvarékason felkereste régi ismerősét, 590. Szombathy János ottani lakost, adóügyi jegyzőt. Felelősségre vonta a közhivatalnokot, amiért az állítólag nem bánt megfelelő módon az ő édesanyjával. Szombathy nem ismerte Básti karrierjének történetét, ezért úgy beszélt vele, mint régen – mint egy napszámossal. Bástit ez vérig sértette, s amikor a községházára gyalogoltak a sértett lakásáról, a nyílt utcán agyonlőtte az adóügyi jegyzőt. Holttestét azután otthagyta, ahová zuhant, s mint aki jól végezte dolgát, egyszerűen továbbállt.
A Kecskeméti Királyi Ügyészség 1920. október 6-án kelt, El. 19. számú jelentése szerint, a kommün bukása után Básti Ferencet 13 év fegyházbüntetésre ítélték.
A kommün alatti hiány mértékére talán a Soproni Vörös Újság július 8-i számában közzétett felhívás a legjellemzőbb példa.
„Azok az elvtársak, akik az ellenforradalom leverése alkalmából kabátot és derékszíjat kaptak, felkéretnek, hogy azokat haladéktalanul a pártirodában adják le.”
Persze, még ezekben a sötét időkben is akadt üdítő kivétel a trendszerű folyamatok alól. A fővárosi Népszava ugyanezen a napon kiadott számában a következő hirdetményt olvashatjuk:
„Az az elvtárs, akinek három vagy négy héttel ezelőtt Vácon vásárolt kecskéje másnap eltűnt, tudakozódjon Üteg utca 23. szám alatt (Angyalföld) Hirschl vörösőrnél, akitől kecskéjét átveheti.”
Ezekben a hirdetésekben az a legpazarabb, hogy nem egy Rejtő-regényből ollóztam azokat. Persze, az is lehet, hogy a P. Howard néven hihetetlen népszerűvé vált író e korabeli sajtóból vette ihletét néhány közismert figurája vagy regénybeli helyzete megformálásához.
A diktátorok által korábban annyira favorizált bizalmi rendszer nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A hadsereget ugyan le lehetett vele zülleszteni, de sem a világot, sem a diktatúra vissza-visszatérő problémáit nem lehetett orvosolni általa. Az oktatásban különösen szembeötlő volt, hogy ez a rendszer zsákutca. Új megoldáshoz folyamodtak hát az irányítók, s július 9-én megjelent a következő rendelet:
„A szocialista-kommunista társadalom alapja a munkafegyelem.
Már az iskolában rendszeres és fegyelmezett kötelességteljesítésre kell nevelni az ifjúságot. Az iskolákban a bizalmi fiú- és bizalmi leányrendszer igen sok helyen fegyelmezetlenséget és komoly, tanítást akadályozó zavart okozott.
A népbiztosság elrendeli tehát, hogy az iskolákban a tanulók között a bizalmi rendszer szűnjék meg.
A Közoktatásügyi Népbiztosság valamennyi iskola élére szocialista-kommunista vezetőt rendelt ki, ez elég biztosíték arra, hogy a tanulók nevelésében és jóléti ügyeiben egyformán kötelességtudás és szeretet érvényesül.
Budapest, 1919. július 9.
Közoktatásügyi Népbiztosság.”
Prohászka Ottokár oktatásügyről kifejtett véleményét már korábban ismertettem. Az idő maradéktalanul igazolta őt. A sehová nem vezető rendszertől még saját megalkotói is megrettentek. A fehérvári püspök ekkoriban igen értékes gondolatokat vetett papírra naplójában, arról, hogy az új rendben vajon ki és mit fog tanítani az embereknek.
„Jó! Döntsék a gőg, igazságtalanság, egyenlőtlenség, kapitalizmus, rendi világ, úrhatnámság, diplomácia, korrupció falait! – De ne az individuális erők, a tehetségek, a különbségek, a nemzeti egyediség falait!
Nincsenek-e emlékeink, otthonaink, történelmünk?
Hevülünk-e Heidenstamm svéd eposzáért, Reymont „Polnische Bauern” mithoszi eposzáért, a svéd, a lengyel néplélekért?
Hát az, hogy valami a mienk, a mi házunk, a mi nemzetünk, az mégis csak hatalom!
Nincs-e a népeknek is lelkük, mithoszuk, eposzuk? De hát hol a (bolsevik) programban az ethosz? A materializmus tán?
S ki teszi e csürhét emberségessé? Ki teszi őket nemesekké, jókká? Igényesekké, munka-szeretőkké? Ki nevelje fegyelemre, szeretetre, tiszteletre, jóindulatra?
Hát ezek az új emberek? Ezek a bestiális népek, akik az új eszmék komédiás kosztümjét vetik panyókájukra?
Hiszen ezek régiek, – csak új, rajtuk fityegő ruhákban! Ne legyünk komédiások. Sokan nem tudunk beleidegződni ebbe az újba.
Maradjunk őszinte régieknek, és ne röstelljük, hogy elfeledve kell meghalnunk. Az nem baj, – s aki erre kész, a nagy Istent imádja! Furcsán állana a díszmagyar Steiner Jákón, de furcsán a frígiai sapka is Károly Józsefen!”
A komédiázás azért csak folyt tovább.
A hatalom mámorában senki sem gondolkodott azon, mi végre is nyomorgatják ezt a szegény, kivéreztetett országot tovább. Az élet pedig szériában hozta a tragikomikus, valójában inkább Rejtő-ponyvába, mintsem almanachba való történeteit. A Somogyi Munkás július 10-i száma például a következő hirdetést adta a közönség tudtára:
„Eltűnt 8-án a piacon 18 pár használt harisnya egy szegény stoppoló nőtől. A szíves nyomravezető illő jutalomban részesül. Cím: Lócainger Lina, Füredi u. 5.”

Ludányi Rózsa István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>