A vörös terror 130. – Az újságok szerint

A vörös terror

  1. Az újságok szerint

 

A vörös csapatoknak, az antant nyomására, vissza kellett vonulni a felszabadított Felvidékről. Cserébe azt az ígéretet kapták, hogy a románok elhagyják a megszállt Tiszántúlt. A Népszava, július 1-i számában, a következőképpen kommentálta a meglehetősen kínos helyzetet:

„A Vörös Hadsereg minden katonájához!

A Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság Kormányzótanácsa szól hozzátok, vörös katonák! Mi szólunk hozzátok, akik fegyverbe hívtunk benneteket, amikor az első veszedelem csapott le fenyegetően a fölszabadult dolgozók uralmára: a proletárdiktatúrára. Mi szólunk hozzátok, akik a világforradalom és a Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság dolgozói nevében küldtünk benneteket a frontokra, akiknek fölhívására mentetek előre, akiknek fölszólítására költözött soraitokba a proletáröntudaton alapuló vasfegyelem.

A proletárhaza érdekei most pillanatnyilag nem azt parancsolják nektek, hogy előre menjetek és diadalt diadalra halmozzatok. A proletár haza most még nagyobb áldozatot követel tőletek: azt követeli, hogy hagyjátok el a diadalmas csatákban elfoglalt területek egy részét és menjetek át egy más területre, amelyet jelenleg a román bojárok rablócsapatai tartanak megszállva.”

A hivatalos közlemény mellé született magyarázó cikk is:

„Visszavonjuk csapatainkat arra a határra, amelyet a világon osztozkodó rablók számunkra kijelöltek. A cseh-szlovákoktól elfoglalt terület helyett viszont a proletárhaza megkapja a jóval termékenyebb, tiszta magyarlakta a területben is nagyobb Tiszántúlt, ahonnan a román bojárok rablócsordáinak az ántánt parancsára ki kell vonulniok.

A Kormányzótanács kiáltványából idézzük ezt a két nagysúlyú mondatot, amely nevezetes fordulatot jelent a Tanácsköztársaság hadügyi és külügyi helyzetében. Bizonyára nehéz és fájdalmas elhatározás volt diadalmasan küzdő vörös katonáinkat visszarendelni azokról a területekről, ahol összetörték a kapitalizmust, a dolgozók kezébe adták a hatalmat. De az egész világ imperialista rablószövetsége kényszerítette ki ezt az elhatározást.

A forradalom taktikája nem lehet más, mint amilyennel meg lehet védeni a forradalmat, meg lehet menteni a forradalmat.”

Tehát, ha valakiben felmerült volna az a kóbor gondolat, hogy valamiféle nemzeti érzés, hazafias indíttatás vezette a diktatúra urait a kétségtelenül sikeres északi hadjáratba, az láthatja, hogy tévedett. Csak és kizárólag a (világ)forradalom volt ezeknek az embereknek a vezérlő eszméje.

A vidéki ellenforradalmi megmozdulások után jónak látták megszólítani a földműveseket. Barátságos hangvételű, ám sokkolóan fenyegető cikkben elemezték ki, ugyanezen újságszámban, hogy mi fog várni a kisgazdákra az antant békéje után. (Létérdekük volt, hogy a magyar gazdák gondolataiból száműzzék a nemzetközi burzsoáziát, mint potenciális szövetségest.)

„Aratás.

Nem dicsőítő himnuszt akarok írni az aratásról.

Nem hízelegni akarok a parasztnak, a részes aratónak, hogy így-amúgy, te vagy most az ország legelső embere, a te áldott barna kezed serény munkájától függ: lesz-e mit ennünk a télen, vagy éhen veszünk-e.

Igazam volna akkor is, ha egyszerűen csak ezt mondanám. De mást akarok mondani.

Azt mondom: Földmunkás testvéreink, kisgazdák és részes munkások, meg évbéres munkások! Ti most a saját magatok sorsát döntitek el, még pedig nem is egy télre, nem is egy esztendőre, hanem hosszú, nagyon hosszú időre. Ha a ti munkátok most sikerül, ennek az a következménye, hogy magatoknak is, az egész országnak is lesz mit ennie a jövő termésig. Ha pedig a learatott termést és egyéb élelmiszereiteket becsületesen, kényszer nélkül átadjátok a városok dolgozó népének, akkor a műhelyekben és a gyárakban élet lesz és jut majd tinéktek – hacsak szegényesen is – ruha, szerszám, orvosság, könyv, újság ós miegyéb, amire szükségetek van.

Szóval, szűkösen bár, de megélünk. Ellenkező esetben ínségbe jut a város, de – és erre gondoljatok! — ínségbe juttok ti is, romlás fenyeget titeket is. …

Mi lesz teveled, te kisgazda? Ránk jön az ántánt és ránk erőszakolja rablóbékéjét, fizetünk hadisarcot jó sokat: a Németországra kirótt sarc arányát tekintve, legalább harminc milliárdot Meg kell fizetnünk a hadikölcsönöket: az is legalább húsz milliárd; ez már ötven. Ennek a hatszázalékos kamatja három milliárd, vagyis másfélszer annyi, mint a háború előtt Nagy-Magyarország egész évi kiadása volt. Nagy-Magyarország népe már akkor is roskadozott az évi két milliárd rendes teher alatt; most a megcsonkított Magyarországra, a régi Magyarország kisebbik felére akarnak évi három milliárd terhet rakni; ezenkívül lesz az állam fönntartására – meg hadirokkantak, özvegyek ós árvák eltartására – szükséges évi kiadás szintén legalább évi három milliárd. Ez hat milliárd.

Ebből a csonka Magyarország minden egyes lakójára átlagban évi 800 korona esik, tehát egy hattagú parasztcsaládra évi 4.800 korona. De a nincstelen napszámoson, a máról-holnapra élő szegény hivatalnokon ezt nem lehet behajtani; az újra hatalomra jutó földesúri érdektársaság pedig nem hagyja magán behajtani.

Kit fog tehát ez a borzalmas teher legelső sorban sújtani? Téged, főképpen téged, kisgazda testvérünk.”

Eltemették a június 24-i harcokban elesett vöröskatonákat.

„Mint hajdan a királyokat és a hadvezéreket olyan fénnyel, a gyásznak olyan pompájával temettük el vasárnap azokat az elvtársainkat, akik ifjú életüket áldozták föl a proletárállam védelmében. A legnagyobb hősök voltak Ők. Nem kitüntetésért, hiú törekvésekért ragadtak fegyvert és támadtak azokra, akik a proletárság uralma ellen merényletet kíséreltek meg, hanem meggyőződésük, elvhűségük és munkásbecsületük parancsszavára.”

A kék pénz totális begyűjtésére kormányzótanácsi rendeletet alkottak.

„A Forradalmi Kormányzótanács CXI. számú rendeletének 2. szakasza szerint az Osztrák-Magyar Bank

50, 100, 1.000 és 10.000 koronás bankjegyei folyó évi július hó 1-től kezdődően forgalomképességüket elveszítik. Aki a fölsorolt bankjegyeket ez évi július hó 1-én túl fizetésül fölhasználja, elfogadja vagy fölváltja vagy a rendeletet bármi módon kijátssza, forradalmi törvényszék elé kerül. A kiszabandó büntetésen fölül a tettes birtokában talált összes ily bankjegyek elkobzás alá esnek.

A följelentőt jutalmul az elkobzott összeg értékének fele része illeti.

A Vörös Őrség és a Tanácskormány minden hatósága éber figyelemmel fog őrködni, hogy ezeket a forgalomból kivont bankjegyeket senki ne használhassa többé és a Kormányzótanács CXL számú rendeletét a közönség semmi módon ki ne játszhassa. A forgalomból kivont bankjegyeket a Postatakarékpénztárnál vagy bármely a Tanácsköztársaság ellenőrzése alatt álló pénzintézetnél, illetően ezek bármely közvetítő helyénél ez évi augusztus hó végéig beváltás és kicserélés végett be lehet mutatni.

A kicseréléssel kapcsolatban semminemű levonásnak helye nincs, a beváltó intézet azokat teljes koronaértékben cseréli be a magyar Tanácsköztársaságban forgalomképes pénznemekre. Noha mindenkinek jogában áll az ily bankjegyeket birtokában megtartani, semmi értelme nincs e bankjegyek további gyűjtésének, mert hiszen fizető eszközül azok úgysem használhatók. Ezzel szemben a rendelet 6. szakasza szerint a forgalomból kivont bankjegyek a beváltásra kitűzött határidő alatt szocializált pénzintézeteknél betét vagy folyószámlára is elhelyezhetők és az ily követelések fölött annak birtokosa korlátlanul rendelkezhetik, sőt követelése után még négy százalék kamatra is van igénye.

A pénzintézetek vezetősége gondoskodni fog arról, hogy a bankjegyeket beváltó közönség lehetően hosszas várakozás nélkül elégíttessék ki.”

Csoda volt, hogy a kommün ideje alatt a hatóságok levelei egyáltalán eljutottak a címzettekhez.

„A hatóságok hanyagul címezik a leveleket. A postaigazgatóság a következő rendeletet adta ki:

A közhivatalok, hatóságok, különösen a katonaság és népbiztosságok leveleiket nem pontosan címezve adják postára, a címben csak Budapest rendeltetési helyet tüntetik föl, minden közelebbi címadatot (kerület, utca, házszám) mellőznek. Tekintettel arra, hogy a postai küldemények hiányos címzése a kézbesítők amúgy is terhes munkáját megnehezíti és a küldemények kézbesítését késlelteti, fölhívom a hivatalt, hogy a fölvételnél a föladásra kerülő levelezést a fönti szempontból vizsgálja meg és amennyiben a címzés hiányos volna, a föladókat a cím kiegészítésére kérje föl.”

A hivatkozott lap július 2-i számában az árdrágítókat találta első számú közellenségnek. Vagy ki tudja, kiket?

„Uzsorások, árdrágítók, hiénák, komisz emberek, akik öt esztendőn át a legkegyetlenebbül kizsákmányolták a főváros proletariátusát, akik mérhetetlen nyomorúságnak, éhezésnek, tengernyi szenvedésnek, koplalásnak az okozói voltak, a Tanácsköztársaság rendje ellen való áskálódásnak új módját eszelték ki.

Az írógépes papírosokon való rágalmazás, hazudozás, bujtogatás esetleg a forradalmi törvényszék proletárbíráival való találkozást jelentheti, jelenthet néhány évi börtönt, vakmerőbben jelentkező ellenforradalmi rágalmazás és bujtogatás jelentheti esetleg a fejjel való játszást is, amire a legutóbbi napokban ugyancsak volt példa.

Most raffináltabb, sokkal kevesebb kockázattal járó módot eszeltek ki azok a burzsoák – uzsorások és árdrágítók -, akiknek a Tanácsköztársaság berendezkedése és rendje nem tetszik, mert az eddig haszontalanul élvezett előnyeiktől fosztotta meg őket. …

A volt tisztek, ludovikások, papok és tőkepénzesek aljas zsoldosserege a férfiak frontján néhány óra alatt csúfosan elvesztette a csatát.

Kezdődik, folytatódik az ellenforradalmi harc az asszonyok frontján. Több levél, több elvtárs élőszóval hívja föl a figyelmünket arra, hogy mind többször adódik alkalom, hogy a család ellátásáért az időjárás viszontagságát, esőt, forró napot, fáradságot szenvedő asszonyok soraiba befurakodnak esetleg rongyos ruhát öltött férfiak és nők, mintha ugyancsat élelmicikkre várakoznának, szaporabeszédűséggel hamarosan ismeretséget kötnek az álldogálásban szomszédjukkal és várván-várják, hogy elhangozzék az első panaszszó az élet nehézségeiről, az ácsorgás kínjairól, az áruhiány, az aprópénznehézség, a villamosmizéria miatt.

Az első panaszszót — ha nem éppen ők kezdik — megértően ragadják meg és megindul ajkukról az új panaszoknak hömpölygő áradata, fűszerezve hazugságokkal, bővítve új, rettenetes panaszokkal, kicirkalmazva rágalmakkal, ferdítésektől hemzsegő történetekkel, amelyek erről-arról a népbiztosról, erről-arról az agitátorról szólanak.

És kinek nincsen panasza a mai világban, amelynek a nagy nyomorúságaiba az imperialista őrület, a kizsákmányolók és árdrágítók kergettek bele bennünket!”

Első ránézésre fejetlennek tűnt, ami akkoriban az országban történt. A következő hirdetményből azonban kiolvashatjuk, hogy a fejek a helyükön találtattak – kalapból viszont hiány mutatkozott.

„Szünetel a kalapkiutalás.

A ruházati hivatal kalaposztálya értesíti a közönséget, hogy tekintettel a fölhalmozódott igénylésekre, július 4-ig minden igénylés és kiutalás szünetel, miért is fölhívjuk a közönséget, hogy ezidő alatt semminemű ügyben az osztályhoz ne forduljanak.

A ruházati hivatal kalaposztálya nyomatékosan fölszólítja az összes kalapiparral foglalkozó volt cégeket, üzleteket és kalapkellékek eladásával foglalkozó üzleteket hogy a még birtokukban lévő összes készkalapokat, félkészárukat, kellékeket és anyagokat e fölhívás megjelenésétől számított 48 órán belül a központi anyagraktárba elismervény ellenében szállítsák be.

E rendelkezés be nem tartása az idevonatkozó intézkedéseket vonja maga után.”

 

Ludányi Rózsa István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>