A vörös terror 131. – Jászberény

A vörös terror

  1. Jászberény

 

Július hónapra a kapkodás és a rögtönzés jellemezte a tanács-kormány intézkedéseit.

Kun Bélának nem sikerült elérnie, hogy a nagyhatalmak tárgyaló partnerként fogadják a béketárgyalásokon, s ezzel legitimálják a hivatalát, s vele együtt a működését is. Hiába ürítették ki a felszabadított(?) Felvidéket, a románok nem óhajtották átadni cserébe a Tiszántúlt. Július 12-én általános mozgósításról adtak hírt a budapesti lapok – elkészült a tiszai áttörés hadműveleti terve is. Ugyan a következő napon már az antant képviselőinek asztalán, s a támadás megkezdése előtt 24 órával a román hadvezetés kezében volt – de erről a népbiztosok mit sem tudtak.

Megpróbálták egyszerre megvívni harcukat a nagyon is valóságos külső és a bűnbaknak kiváló belső ellenséggel szemben.

„Bitangabb a legelvetemültebb fehérgárdistánál az a munkás, aki akár a pusztán, akár a gyárban, akár a szak-, vagy pártszervezeti életben nem teljesíti kötelességét….

Tisztítani! Tisztítani!

És kiirtani a gazt, a gyomot, a dudvát mindenünnen. Akik velünk vannak, dolgozzanak velünk.

Aki nem ilyen, az szabotál. Aki szabotál, az ellenségünk. Az ellenségeink pedig velünk egy táborban nem lehetnek.” – írta a Nógrádi Népszava, 1919. július 13-i számában.

A Jászságban soha nem állt erős lábakon a vörös diktatúra. Fennállása idejét végig a példa statuálására kihegyezett ítélkezés, a rettegés keltése, fenntartása jellemezte. Április 14-én például Egresy Kálmán joghallgatót, tartalékos hadnagyot ítélték izgatásért 1 hónapi fogházra. A népi köztudatban ő volt a vörös uralom első halálos áldozata, mivel május 2-án, a börtönben, őt találta szíven a Fecske Jánosnak szánt golyó.

Május 7-én Majch Ferenc volt törvényszéki díjnokot, vöröskatonát, katonatársai előtt lőtték agyon. A forradalmi törvényszék golyó általi halálra ítélte, mert vöröskatonaként olyan kijelentést tett, miszerint az előző kormányforma különb volt, a kommunista diktatúránál.

Pataki Béla vöröskatonát ugyanekkor 6 évi fegyházra ítélték, mert „lóháton lovagolva terjesztette, hogy jönnek a románok és éltette a királyt.”

Simonyi Gyula gimnáziumi tanárt 5 év fegyházra és hivatala elvesztésére ítélték, mert a rendszerrel szemben érzett gyűlöletét többek előtt kifejezte, s állítólag ellenforradalmat készített elő.

Fabó Lajost hasonló vád alapján – ellenforradalmi mozgalom szervezéséért – 15 évi, fegyházban letöltendő kényszermunkára ítélték.

Az a furcsa helyzet állt elő, hogy a helyi hatalom próbálta terrorizálni a lakosokat, mégis ők maguk éltek állandó félelemben és rettegésben. Nehéz helyzetben voltak, ugyanis a lakosság hajdani tehetősebb része a kommunista rendszerben burzsujnak minősült. Így aztán, az életterüktől megfosztott, üldözött módjára élő gazdálkodókra, akik korábban békeidőben és a háború alatt is biztos támaszai voltak a hatalomnak, a legégetőbb közellátási problémák megoldásában sem számíthattak.

A vasárnap délelőtti népgyűlések állandó résztvevői, a proletárok, sem voltak nagyon stabil pillérei az új rendszernek. Meghallgatták ugyan a főtéren a papokat és a burzsujokat szidalmazó szónokot, helyeseltek is nekik, egészen a Nagytemplom harangjának kondulásáig. Az Úrfelmutatás kezdetét jelezte a harang szava – hívására a tömeg nagy része hátat fordított a szónoknak, s kalapját levéve, a templom felé fordult.

Az új hatalomtól sokat reméltek a nincstelenek, a proletárok – ám nem tapasztaltak szinte semmi kedvezőt. Látniuk kellett viszont az elkövetett törvényszegéseket, a helyi hatalom tagjainak dorbézolását. Sokkoló erővel hatott rájuk az élelmiszer- és áruhiány, az elemi szükségleteket sem biztosító jegyrendszer, a szesztilalom. A szigorú büntetések, ítélkezések, a nincstelenekre is rendre lesújtottak.

A szegény asszonyok , édesanyák, még kukorica-kenyérrel sem tudták jóllakatni éhező gyermekeiket.  Segítségért, segélyért hiába folyamodtak, semmit nem kaptak. Ez vezetett oda, hogy július 4-én, délelőtt, csoportokba verődve felkeresték a Városházán székelő direktóriumot. Kérték, majd követelték a régóta éhezett kenyeret. A Városházán elutasították őket, mert „a nincsből nem tudnak adni”.

Erre a lázongó asszonyok megtámadták a közöttük járkáló népbiztost. A lázadás félelmet szült a direktórium tagokban, s arra a rossz következtetésre vezette őket, hogy ismét megmutassák a népnek fegyverek által garantált hatalmukat.

Forró volt a hangulat a Jászságban – de a kommunistáknak nem sok választásuk maradt. A kényszersorozás megszavazását ki kellett kényszeríteniük a jászberényi népből. Ha ez némi lövöldözés árán sikerül, annál jobb – gondolták a vörös vezetők. Annál nagyobb lesz a csend és a rend, ami a halálhörgések után marad…

Hatalmasra álmodott népgyűlést szerveztek ezen a napon Jászberényben. Vezérszónokként Bokányi Dezsőt, a kommunisták legtehetségesebbnek tartott szóvivőjét léptette fel a tanácshatalom. Abban reménykedtek, hogy beszédfordulataival meg tudja majd enyhíteni a mezővárosban egyre sűrűsödő ellenforradalmi légkört.

A vörös-ellenes hangulatot jellemzi, hogy a népgyűlés biztosítására 300 főnyi vörösőrséget vezényeltek ki, csőre töltött fegyverrel. A színhelyül szolgáló teret géppuskával is őrizték, amit Jászvidéki Takarékpénztár emeleti ablakában állítottak fel. Magát a hallgatóságot is fegyveresekkel terelték a gyűlés színhelyére. Lázár Henrik direktóriumi elnök, Vitéz Sándor politikai megbízott és Paczauer Gábor direktóriumi tag adott utasítást erre a megoldásra.

A diktátorok aggodalmait leigazolta a népgyűlés. A kelletlen jászságiak kezdettől fogva lázongtak a kényszerítés miatt, a szónok beszédét elejétől fogva kritikus, nem-tetszést kinyilvánító bekiabálásaik tarkították. Bokányi, rutinos előadóként, nem vett ezekről tudomást. Úgy tett, mintha nem is hallaná az ellenvéleményeket. A hallgatóság pedig mind hangosabban szidalmazta a rendszert, és magát a szónokot is. Odáig fajult a helyzet, hogy a tömeg moraja végül Bokányiba fojtotta a szót.

Kiderítetlen okból és módon, puskalövés dördült a téren. A karhatalom kürtöse erre riadót fújt. A kürtszóra kelepelni kezdett az emeleti ablakba állított géppuska. Kobsánszky Arnold, kit a fegyver kezelésére utasítottak, nem a tömegbe, hanem az emberek feje fölött, a levegőbe lövetett. A lövedékek a Nagytemplom tornya mellett süvítettek el, sérülést nem okoztak.

A vörösőrök eszeveszett tüzelésbe kezdtek a géppuska hangjára. Számolatlanul ontották gyilkos lövedékeiket a térre kényszerített emberek tömegébe. A jászságiak – már, aki megtehette – pánikszerűen menekültek a helyszínről.

Tizenegy halottat és a hivatalos jelentések szerint 36 súlyos sebesültet követelt a kierőszakolt népgyűlés. A sebesültek közé csak a téren maradt, járóképtelen sérülteket számolták be. A valós számuk ennél sokkal nagyobb lehetett – a térről elmenekült, meglőtt emberek ugyanis, a megtorlástól való félelmükben, nem mertek később ellátásért jelentkezni.

A halálos áldozatok közül tízen napszámosok voltak: Cseh József 51 éves, Gugi István 36 éves, Herczeg András 20 éves, Kiss Frigyes 22 éves, Kolcza Béla 20 éves, Kovács Mihály 42 éves, Mészáros József 43 éves, Rácz János 44 éves, Szabó Mihály 61 éves, Urbán István 23 éves, mindannyian jászberényi lakosok.

A tizenegyedik áldozat, a véletlen nyomán, Kondor József 15 éves tanuló volt. Dr. Kondor Jenő vádbiztos fia. A vérfürdő végelszámolását nyilván nem így tervezte az apja sem…

Kilencen azonnal belehaltak sérüléseikbe, ketten másnap, a kórházban hunytak el.

A gyilkos lövések leadásában Bede Ferencet, Bede Istvánt, Baranyó Istvánt, Sípos Ferencet és vöröskatona társaikat találta elkövetőként felelősnek később az ügyészség.

A jászberényi ferences rendház Historia Domusát Kubusz István Leontin elöljáró vezette 1911 és 1922 között. Ő a következőképpen emlékezett a júliusi vérfürdőre:

„Július 13-án a direktórium által előkészített szörnyű vérfürdő volt a városban. A mai napra ugyanis a jászberényi direktórium nagy népgyűlést hirdetett, melyre a burzsoá gazdákat is meghívták. A Budapestről érkezett Bokányi Dezső volt a főszónok, állítólag a kényszersorozást akarta volna megszavaztatni. A szószék, nem mint máskor, a piactér közepén, hanem a városház kapuja mellett volt felállítva. Rengeteg néptömeg gyűlt össze, de a szónokokat lehurrogták, abcugolták, nem akarták meghallgatni, mire Bokányi zsebkendő-lobogtatására megszólaltak a gépfegyverek. A tömeg eszeveszetten rohant szét, nagyobbrészt a városháza mellé, a Casino utcába. Ezekre a városháza udvarából, oldalról lőttek. Tizenkét halott volt és körülbelül 50-60 sebesült. A gépfegyvereket a direktórium már jó előre elhelyeztette, mert mindenáron lövetni akarta a tömeget. A direktórium vezetője Lázár Henrik.”

A Váry Albert által közölt adatoktól eltérő, tizenkettedik áldozatot Kolcza N. zilahi menekült személyében azonosította a Historia Domus.

A népgyűlés idején mise zajlott a Nagytemplomban. Az újmisés pap éppen áldást osztott, amikor a torony felett elsüvítettek a gépfegyver-lövedékek. A rémült hívek a plébánia udvarába menekültek. A népgyűlésről szétfutók, fegyveres terroristákkal a nyomukban, a templomba tódultak. A szentelt helytől reméltek menedéket, ám a terroristák oda is követték őket, „sapkával a fejükön, pisztollyal és kézigránáttal a kezükben a templom padjaira ugráltak fel és így kergették ki a népet a templomból”.

A diktatúra vezetői is érezték, hogy a jászsági népgyűlés véres berekesztésével túllőttek a célon. Lázár Henriket és Patzauer Gábort, a direktórium addigi vezetőit, felfüggesztették, a vezetést másokra bízták. Az új vezetés azzal kezdte működését, hogy be akarta bizonyítani, a népgyűlésen jelenlévő burzsujok és gazdák felelősségét a lövöldözés kirobbanásában. Az eset vizsgálatára panaszfelvételi irodát hoztak létre, Gyetvai János vezetésével. (Az iroda július 31-én, a direktórium tagjainak szökése után, szűnt meg.)

Július 17-én Jászberénybe küldték Vágó Bélát, a keleti hadsereg parancsnokát, hogy kivizsgálja a 13-i vérfürdő okait, megállapítsa a személyre szóló felelősséget az ügyben. Teljesen világos és egyértelmű volt, hogy nem a valóságot fogja feltárni ez a vizsgálat (sem).

Vágó Béla, a tőle elvárt módon, megállapította, hogy a vérengzés ellenforradalmi puccs következménye volt. Büntetésből 3.000.000 korona hadisarcot vetett ki a város polgáraira. A behajtással Heiszer Károly városparancsnokot bízta meg. Heiszer az összeget néhány nap alatt, erélyes fellépéssel behajtotta, mondván: „pénzt vagy életet!”.

A terrorra, a városban uralkodó félelemre jellemző, hogy akinek magának nem is volt éppen pénze, egy-két nap alatt ismerőseitől kölcsönbe vette, vagy ingóságai eladásából előteremtette, hogy a megtorlást kikerülje. A vagyonosabb polgárok rovására ruharazziát is folytattak a vörösök, mely akciójuk során nem csak ruhát, hanem más egyéb, értékes ingóságokat is összeharácsoltak.

Egyetlen, szegényebb sorú jászberényi akadt, aki az ijesztgetés ellenére sem kerített pénzt, s nem fizette be a rá kirótt összeget. Ellenszegülése miatt végül semmi megtorlás nem érte – a 3 millió nélküle is befolyt.

A vörös diktatúra bukása után Vitéz Sándor 15 év, Lázár Henrik 11 év, Paczauer Gábor 12 év, Bede Ferenc, Bede István, Baranyó István 8 – 8év, Sípos Ferenc és Molnár István 5 – 5 évi fegyházban letöltendő szabadságvesztésre ítéltetett – derül ki a Szolnoki Királyi Törvényszék 1920. május 30-án kelt, B. 888/40/920. számú ítéletéből. Az eset körülményeiről a Szolnoki Királyi Ügyészség 1921. november 12-én kelt, 1920. El. 1. A. 60/103/8 számú jelentése tartalmaz további részleteket.

 

Ludányi Rózsa István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>