A vörös terror 135. – Csendőrtisztek 3.

A vörös terror

  1. Csendőrtisztek 3.

 

Cserny József – meglehetősen meglepő módon – azzal védekezett a bíróságon, hogy neki nem állt szándékában a csendőrtisztek kivégzése, mi több, a kedvező alkalmat várta, hogy szabadon bocsáthassa őket. Elég meseszerűnek tűnik ez a védekezés, de talán nem lesz haszontalan, ha utánanézünk a július közepi-végi külső-belső körülményeknek.

Cserny terror-alakulatának történetéből ismerjük, hogy májusban egyszer már feloszlatták őket. Akkori leszerelésükre azért került sor, mert a diktatúra szociáldemokrata vezetői tudomást szereztek áprilisi gyilkosságaikról. (Dobsa Miklós zászlóst április 20-án a Batthyány-palota pincéjében, id. és ifj. Hollán Sándor volt államtitkárokat április 23-án éjjel, a Lánchídon ölték meg a Cserny-csapat tagjai. Návay Lajos volt képviselőházi elnököt, Návay Iván földbirtokost és dr. Kiss Béla szentesi városi főjegyzőt Kiskunfélegyházán, a pályaudvaron végeztek ki a terroristák. Vannak források, melyek Návay Ivánt Návay Lajos fiaként azonosítják. A tévedések elkerülése végett megjegyzem: Návay Iván 1865-ben született, Návay Zoltán és Bíró Aranka gyermekeként. Návay Lajos 1870. szeptember 18-án látta meg a napvilágot, Návay Lajos és Eötvös Ilona fiaként. Következésképpen szülő-gyermek viszony nem állhatott fenn közöttük, csak unokafivéri rokonság.)

Cserny tehát pontosan tudta, hogy terror-cselekmények végrehajtásával csak nehezíti egysége fennmaradását, a szocdemek, akik meglehetősen féltek a terroristáktól, feltehetően ki fogják használni az újabb rémtetteket arra, hogy ismételten likvidálják a csoportot.

Ezt messzemenően igazolni látszik az a körülmény, hogy a pártvezetés július 16-án tartott értekezletén és a Forradalmi Kormányzótanács másnapi, július 17-i ülésén döntés született arról, hogy „a Cserny-csoport helyett biztosító csapatként a Fabik-csoport szervezendő meg”.

A döntés az antant-missziók és a szocdemek nyomására született meg. A kormányzótanácsi ülésen ennél meglepőbb és messzebb mutató határozatot is hoztak. Szamuely Tibort kötelezték arra, hogy jelentést tegyen a Kalocsa környéki ellenforradalom elfojtásakor kivetett hadisarcokról. Ez példátlan dolog volt a diktatúra addigi menetében, s arról tanúskodott, hogy a terroristák pozíciója meggyengült az államhatalmi gépezeten belül.

Tekintve, hogy a döntések meghozatalánál Kun Béla is jelen volt, Cserny nem reménykedhetett legfőbb patrónusuk érdemi közbenjárásában. Tudnia kellett, hogy a helyzetük több, mint kényes, s a legkisebb hibájuk is végzetes lehet a jövőjükre nézve.

Azt azért nem kell gondolnunk, hogy valamiféle magasabb rendű eszmeiség motiválhatta Csernyt vagy bármelyik terrorista-társát az alakulatért való aggódásban. Mint arra a bírósági ítélet rámutatott, egészen másfajta szempontok szerint végezték a kommünt éltető ténykedésüket.

„…a kommunizmus tanait nem elvből és meggyőződésből követték, hanem azért, mert ez számukra eddigi életükben páratlan hatalmat és eddig soha nem ismert jólétet biztosított.”

A Mozdony utcai laktanyában történt hármas gyilkosság körülményeinek vizsgálatánál érdemes visszatérnünk Effinov Grigory és Jukelsohn Isay ukrán tisztek meggyilkolásának ügyére. A júniusi események tárgyalásánál, igazodva Váry Albert forrásához, már ismertettem az esetet. Más források szerint viszont pontosan egy hónappal később történt a kettős gyilkosság, összefüggésben a belpolitikai fejleményekkel, s némiképp segít megérteni a csendőrtisztek ügyében exponálódott főszereplők indíttatását.

A radikális, szélsőbalos kommunisták és a mérsékeltebb szociáldemokraták közötti, színfalak mögötti harc soha nem lanyhult. A szélsőbalosok megpróbálták belső puccs kivitelezéséhez felhasználni a júniusban Budapestre érkezett ukrán tiszteket. Különvonatot bocsátottak a rendelkezésükre, hogy járhassák az országot, vöröskatonákat toborozni az orosz hadifoglyokból. A valóságban azonban egészen máson munkálkodtak. Kun Bélát és a kormány mérsékelt tagjait kívánták megbuktatni, s Szamuely Tibor vezető pozícióba emelésével egy minden addiginál nagyobb terrorhullámot akartak az ország, elsősorban Budapest fejére hozni. Ideológiájuk szerint Magyarországon nem volt proletárdiktatúra. Burzsoá-diktatúra volt, amit haladéktalanul fel kellett volna számolni, a dolgozó tömegek végső felszabadítása érdekében. A burzsoáziát (visszatérő motívumuk szerint) ki kellett volna irtani.

Céljuk elérése érdekében július 21-re Szent Bertalan-éjt szerveztek a fővárosba. Úgy tervezték, mindenekelőtt elfogják Weltner Jakabot, Kunfi Zsigmondot, s Böhm Vilmost, mert ők az akadályai a valódi proletáruralom kiépítésének. Elfogásuk után, természetesen, azonnal lemészárlandók lettek volna. Ezután lemondatták volna Kun Bélát, s a helyére Szamuely Tibort nevezték volna ki. Miután ezzel végeztek, a „felszabadult erők” végrehajtják a gyilkosság-sorozatot, likvidálják a fővárosi polgárságot.

Vannak források, melyek szerint valószínűsíthető, hogy Chlepkó Hantos Ede, ki a csendőrtisztek elleni atrocitásban meglehetősen exponálta magát, szintén tagja volt e radikális csoportosulásnak.

A radikálisok július 20-ra virradó éjjel tartották utolsó nagy gyűlésüket az Országházban, melyen mintegy 150-en vettek részt. A csoport szerette volna sorai között tudni Cserny Józsefet is. Cserny, bár szimpatizált velük, mégsem állt közéjük.

Amikor tudomást szerzett puccskísérletük tervéről, haladéktalanul értesítette Korvin-Klein Ottót a szervezkedésről. A politikai főnyomozó pontosította értesülését, s részletesen beszámolt Kun Bélának a készülődésről. (Más forrás szerint Cserny közvetlenül Kun Bélának számolt be a fenyegető veszélyről – ám ez, a végkifejlet szempontjából szinte mellékes körülmény.)

Ami nem mellékes: Cserny július 18-án lojális volt a külügyi népbiztoshoz, s osztagával elfoglalta az ukránok vonatát.

A gyűlésező radikálisokat kellemetlen meglepetés érte: Kun Béla parancsára Szamuely Tibor letartóztatta a főkolomposnak értékelhető ukrán tiszteket. Egyes források szerint a helyszínen felkoncolták őket, más források, Váry Albert kigyűjtésével összhangban, arról szólnak, hogy a Duna-partra kísérték őket, s csendben, lövések nélkül, a vízbe fojtották a két szervezkedőt.

Gerencsér József közlése szerint Cserny részt vett a kihallgatásukon, s Kun Béla utasítására hajtotta végre a fent ismertetett módon a kettős gyilkosságot.

„Követ a nyakukra és dobjátok a Dunába őket!”

Nem tudni, mi az igazság ebben a tárgykörben – ami biztos, Cserny és társainak perében nem került elő az eset.

Chlepkó Hantos Ede, a meghiúsult puccskísérlet után erősen neheztelt Csernyre, mert a terrorista parancsnok elárulta szervezkedésüket. Ez az érzése kiegészült Kun Béla iránti sértettségével. A külügyi népbiztos azzal vívta ki Chlepkó ellenszenvét, hogy nem őt, hanem dr. Vajda Zoltánt nevezte ki a Vörös Őrség országos parancsnokává. Bizonyára ez a mellőzés jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a szervezkedő radikálisok táborába sodródott Chlepkó.

A csendőrtisztek kivégzését Kun és Cserny ellehetetlenítésére tervelhette ki a félreállított politikai biztos. Tudta, hogy egy újabb terrorcselekmény, amit ráadásul magas rangú és beosztású tisztek ellen követnek el, akár Kun Béla bukását is okozhatja az antant-missziók előtt. Nem mellékesen, a helyette felavanzsált dr. Vajda Zoltánt is szalonképtelenné tudja tenni. Mégpedig úgy, hogy az éppen betegeskedő országos parancsnok aláírás-bélyegzőjét használja a kivégzésbe torkolló ügyekben.

Ez meg is történt. Az aktán sehol nem találták dr. Vajda Zoltán kézjegyét, csak a gumibélyegzője lenyomatát. Hogy ki nyomta a papírra, nem lehet tudni. Mindössze annyi bizonyos – szavahihető bírósági tanúk elmondása lapján, hogy a tragikus események időpontjában dr. Vajda a szolgálati helye közelében sem tartózkodott. Járóképtelen beteg volt, el sem hagyta lakását. Aláírás-bélyegzője viszont nem volt elzárva, mások, belső emberek számára hozzáférhető helyen volt tárolva. A bíróság ezen bizonyítékok alapján a Vörös Őrség egykori parancsnokát fel is mentette a vele szemben állított vád alól.

Bizonyos, hogy a hierarchiában magasan felette álló Chlepkó akarata ellenére, szabályszerűen, nem tehetett semmit Cserny. Hogy a szabályzatot megszegve, szándékában állt-e a csendőrtisztek szabadon engedése, vagy esetleges megszöktetése, nem tudhatjuk. Ezért meseszerű a védekezésében előadott állítás ezen része. Július közepe után, a belharcoktól is szabdalt párt- és állami vezetés mellett működve, bizonyára érezhette, hogy a proletárdiktatúra napjai meg vannak számlálva. Elképzelhető, hogy kacérkodott a gondolattal, mi szerint a csendőrtisztek megmentésével jó pontot szerez az antant képviselői és a kommunisták ellenzéke előtt. Nem zárható ki, hogy a Chlepkó által halálra szánt emberek megszöktetése után maga is meg akart szökni. Az, ahogyan az ügyet húzta, arra utal, hogy valamit valóban forgatott a fejében.

De ezek csak feltételezések.

A tények viszont makacs dolgok. Azok szerint pedig asszisztált a magas rangú csendőrtisztek meggyilkolásához.

Személyes felelősségét az sem nagyon kisebbíti, hogy „vérebe”, Bonyháti nyomozó volt az, aki Chlepkóhoz rohangálva sürgette a kivégzéseket. Bonyháti azért érdekes figura ebben a történetben, mert semmiféle információval vagy utalással nem rendelkezünk a motivációját illetően. Egyszerűen nem tudjuk, miért kívánta ennyire a tisztek halálát. Ennélfogva tulajdonképpen érthetetlen a viselkedése.

Meglepő az a tény is, hogy amikor a hozzátartozók panaszára, Romanelli ezredes közbenjárására, a Hadügyi Népbiztosság Csernynél érdeklődött a csendőrtisztek ügye iránt, ő kitérő választ adott. Majd hagyta, hogy meggyilkolják őket.

Bonyháti azt vallotta, hogy július 21-én nyomozótársával, a másik „vérebbel”, felkereste Csernyt a szobájában. A terrorista parancsnok nem aludt, az ágyában ült és dohányzott. A nyomozók kérdésére azt válaszolta, a tiszteket „haza kell küldeni”.

A „vérebek”, saját zsargonjukban, ezt úgy értelmezték, hogy ki kell oltani az életüket. Cserny védekezésének az a része, mi szerint ő valóban a szabadon bocsátásukat értette ez alatt, nem tűnik nagyon valószínűnek. Bonyháti vallomásából a megtudhatjuk, hogy „…a kivégzés előtt Radányival együtt fent járt Cserny József és Papp Sándor szobájában. Az ő jelenlétében mondta Radányi ezeknek, hogy a kivégzésre az előkészületek megtétettek és hallotta úgy Cserny Józsefnek, mint Papp Sándornak beleegyező és biztató nyilatkozatát.”

Ennek tükrében meglehetősen erélytelennek látszik Cserny védekezésének az a fordulata, mi szerint ő szigorúan meghagyta, hogy ébresszék fel, ha (nyilván Chlepkó parancsára) a kivégzések kerülnének sorra. Állítása szerint ezt azért parancsolta, mert meg akarta menteni a három tisztet. Ártatlannak vallotta magát, mivel utasítását megszegve, nem ébresztették fel, tehát intézkedni sem tudott. A két állítás kizárja egymást, egyik bizonyosan nem lehet igaz.

Ugyanakkor Cserny beismerte, hogy már az elfogatásuk elrendelésekor tisztában volt azzal, hogy Chlepkót gyilkos szándék vezeti a csendőrtisztekkel szemben. Azt is beismerte, hogy valami nagyobb ellenforradalmi készülődés felgöngyölítésének reményében ő maga ajánlotta a két „vérebet” a politikai megbízottnak.

A körülmények ismeretében megállapíthatjuk, hogy az országban akkor regnáló proletárdiktatúra kisebb-nagyobb beosztású vezetői között dúló hatalmi harc, a személyes becsvágy, az egymás iránt felgyülemlett negatív érzések elszabadulása következtében három értékes ember: Ferry Oszkár altábornagy, Menkina János alezredes és Borhy Sándor alezredes, csendőrtisztek életét oltották ki oktalanul a Mozdony utcai laktanyában.

 

Ludányi Rózsa István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>