A vörös terror 136. – Csendőrtisztek 4.

A vörös terror

  1. Csendőrtisztek 4.

 

Fery Oszkár 1860. január 10-én született, Rimaszécsen. Édesapja intéző volt egy nemesi családnál. Szándékában állt fiából katonát nevelni, így elérte nála, hogy önkéntesnek jelentkezzen, egy év időtartamra. Ez az esztendő kihatott Fery Oszkár későbbi pályafutására is.

Jogot tanult, s miután egyetemi éveit elvégezte, a bécsi és berlini egyetemeken folytatott tanulmányokat. Emellett családja származását próbálta tisztázni külföldi tartózkodása alatt. Fényt kívánt deríteni a Fery-család vicomte eredetére.

Figyelme a katonai pályáról a csendőrség felé terelődött, olyannyira, hogy felvételét kérvényezte annak állományába. A csendőrtiszti vizsga abszolválása után főhadnagy lett. Számos kerületben teljesített szolgálatot, így Szombathelyen, Ungváron és Zilahon is. A sportot nagyon fontos „békebeli” elfoglaltságnak tartotta, ezért a Magyar Athletikai Club (MAC) tagjaként a vívást művelte rendszeresen. Dobogós helyeket ért el az országos versenyeken.

1894-ben másodszor ment külföldre, ezúttal Franciaországban is járt. Utazása célja volt részint, hogy felvegye a kapcsolatot elszakadt családjával, részint pedig vicomte származásának megújítása. Ezen útja alkalmával ismerte meg Laky Szerénát, kivel házasságot kötött.

1902-ben Székesfehérvárott szolgált őrnagyi rangban, hat év múlva pedig Kolozsváron már ezredes volt. A csendőri szolgálat megreformálásának gondolatával ekkoriban foglalkozott. Úgy vélte, az idő-, a terep- és az éghajlati viszonyoknak fontos szerepe van a szolgálat-teljesítés hatékonyságában. Következésképpen a beosztásnak alkalmazkodnia kell ezekhez, az eltérések figyelembe vételével kellene elkészíteni.

Kemény kézzel lépett fel a román nacionalista törekvésék ellen. Hajthatatlansága és a magyar állameszméhez való ragaszkodása miatt a helyi politikusok többször is kifogást emeltek ellene. Kenessey Béla, kolozsvári református püspök ezeket mondta, miután őt a városból elvezényelték: „Ha Fery Oszkár látná, hogy távozása után mit merészelnek az oláhok…, fájdalommal látná, hogy a magyarság ismét vissza van szorítva, s szabad tér nyílik az oláh aspirációknak.”

Az első világháború kitörésének időpontjában éppen Görögországban járt. Emiatt hazatérése nem is volt teljesen zökkenőmentes. 1915-ben érte el tábornoki rangját. 1916-ban Szerbia kormányzói posztját ajánlották fel a számára, ám ezt ő nem fogadta el. A kormányzói tisztség betöltéséhez el kellett volna hagynia csendőrség kötelékét, az pedig neki egyáltalán nem állt szándékában.

Amikor a román seregek megtámadták Erdélyt, a kitelepítést irányította a rábízott műveleti területen. Mind az emberek, mind azok vagyonkájának mentésére gondja volt. A háború alatt, a csendőrség fejlesztésén folytatott munkálkodása, meghozott intézkedései nyomán, 1917-ben, tízezer kiképzett katonát sikerült átvezényelnie a hadseregből a csendőrséghez. Egyéb, a Haza megmentése szempontjából fontos és hasznos tervei is voltak, ám a világháborút követő rebelliók keresztülhúzták azokat.

1918–19-ben az akkori kormányok és a szövetségükbe szegődött sajtóorgánumok csendőrség-ellenes nézeteket hangoztattak. Nem volt ez véletlen – a hangadók közé állt, korábban a csendőrök által üldözött katonaszökevények bosszúvágya korbácsolta magasra ezt az ostoba, alpári hangulatot. A felfegyverzett bandák fizikailag is bosszút akartak állni az őket egykor elfogó csendőrökön, előszeretettel gyilkolták a rend fenntartásáért felelős kakastollasokat. Az egyre sűrűbben felbukkanó bandák ellen a kisszámú, szétszórtan ténykedő csendőr-alakulatoknak kellett volna felvenni eredményesen a harcot – ami, ugye, szinte fogalmilag kizárt. Fery Oszkár ekkor vetette fel az összpontosítás gondolatát. Kettős haszna lett volna az intézkedésnek: egyrészt elhárította volna az orvtámadás veszélyét, másrészt komoly cselekvési szabadságot biztosított volna a csendőrségnek.

Az akkoriban még csak a határokon (ezeréves) gyülekező, betörésre készülő románok ellen ő javasolta megszervezni a védősereget. Az akkori miniszterelnökkel, belügy- és hadügyminiszterekkel fontos megbeszéléseket folytatott ez ügyben. Nemzetmentő javaslatai azonban süket fülekre találtak – mint tudjuk, Károlyi Mihály egyáltalán nem érezte megát érdekeltnek a Haza megmentésében. Mindezek ellenére, az első védőosztagot sikerült felállítania.

A magyarellenes kormányzat azonban minden magyar védelmi megmozdulásban militáns kormány-ellenes megmozdulást vélt felfedezni, s kíméletlen szigorral elfojtotta azt. (Nem úgy, mint az idegen betöréseket.) Fery tábornok ekkor azt gondolta, a maradék, erkölcsileg fel nem lazult személyi állomány összpontosításával megpróbálja Budapesten és az ország nagyobb városaiban helyreállítani a törvényes rendet. A nemzetáruló kormány reakciója erre az volt, hogy az összes magas rangú tisztet nyugdíjba küldte december 1-én, így fosztva meg őket az érdemi intézkedések meghozatalának lehetőségétől. (Ezzel együtt az ország védelmének utolsó lehetőségét is törölték, de ez nem zavarta őket.)

 

Fery Oszkár ily módon 1918 decemberében nyugállományba vonult, s visszavonultan élt, 1919. július 18-i, második letartóztatásáig. Látta a csendőrség elzüllését, széthullását, s a következőképpen nyilvánította ki erről alkotott véleményét: „Ha arra gondolok, hogy ez is lehetséges, szeretném elfelejteni, hogy csendőrtiszt voltam!”

Margit leányát 1919. július 5-én küldte nyaralni. Búcsúzáskor elmondott szavaiból már érezni lehetett: tudta, hogy készül ellene valami: „Kis leányom, érzem, hogy többé nem látlak, de… tisztán és nyugodtan halok meg, mert amit csak ember megtehetett a hazáért, azt nyugodt lelkiismerettel elmondhatom, hogy megtettem. Ezzel a tudattal halok meg.”

Amikor július 15-én nagyobbik fia Feldbachra távozott, s kérte édesapját, tartson vele, ő így válaszolt neki: „Katona vagyok, s nem szököm!”

Kötelességének tartotta, hogy egy anarchia előállása esetén, mint magas rangú tiszt, megtehesse azokat az intézkedéseket, amelyek a felborult napokban a szökéseket, rablásokat, fosztogatásokat, egyéb, jellemző bűncselekményeket megakadályozzák.

A történet másik (negatív) főszereplője éppen nem mondhatja el, hogy holtig kitartott elvei mellett.

Cserni József asztalos és Tuniák Paula gyermekeként, 1892. május 18-án látta meg a napvilágot, Budapesten. Az elemi iskola öt osztályát végezte el, majd cipészsegéd lett. A világháború idején a haditengerészetnél szolgált, ahonnét 1918-ban Szovjet-Oroszországba szökött, s az ottani magyar kommunisták csoportjába állt. Elvtársai annyira becsülték, hogy, bár a magyarországi pártjuk alapításakor, 1918. november 24-én nem volt jelen, mégis alapító tagként tekintettek, tekintenek rá.

A proletárdiktatúra alatti ténykedésével, a csoportja által elkövetett rémtettekkel már eleget foglalkoztunk e cikksorozatban, így most arra koncentrálok inkább, hogyan fejezte be földi pályafutását.

A korábbi részben leírtam, hogyan próbálta a csendőrtisztek, mi több, a teljes budapesti polgárság protektorának feltüntetni magát. Emellett mást is megtett, hogy forradalmi cselekedeteinek sírba húzó erejét valahogy ellensúlyozza. Egyszerűen szólva: elárulta addigi elvtársait. Ezen túlmenően, olyan embereket is besározott kihallgatásai, szembesítései alkalmával, akiknek semmi, vagy éppen nagyon kevés közük volt csak az ő terrorcsapatának ámokfutásaihoz.

Lengyel József, kommunista író így emlékezett a terrorista parancsnok életének végső szakaszára:

„Csak később, a börtönben, mikor Cserny előtt minden elhomályosodott, tudták sima szavakkal megkeríteni ezt a szegény óriási és mégis gyönge jellemű matrózt. Cserny vallott, és sorra mutogatta, kik voltak a társai. Azt gondolta, árulása megmentheti. Csak a bitófa alatt értette meg újra, hogy a burzsoáziánál nincs kegyelem.

Nyomorult és szomorú szerepet játszott Cserny Jóska a börtönben. Vajon nem lett volna-e más Cserny Jóska és a különítménye, ha kellő politikai iskolázás és ellenőrzés alá került volna?

Cserny felett az ellenforradalom ítélkezett. Ha mi ítélhettünk volna felette, akkor róla is úgy szólna a nóta, mint a kuruc harcok Csernyjéről:

Kár, kár, kár vala Ocskay Lászlónak

Ekkora vitéznek, lenni árulónak.

De nem kár, kár, kár fekete hollónak

Szemeit kivájni hitvány árulónak…”

Az író, Prenn Ferenc hányatott élete című regényének 21. fejezetében a következőképpen mondta el Cserny fogságának és árulásának ide illő részletét:

„A rendőrtiszt helyet mutatott, megkínálta cigarettával, tüzet adott, pontosan úgy, mint mikor utoljára volt itt, a körmeit nézegette, és csak aztán szólalt meg.

- Nézze, Cserny. Most kimegyünk a folyosóra. Ott áll már vagy száz ember. Maga végigmegy, és megmutatja, hogy ki az, akit ismer.

- Adjon át, tanácsos úr, a különítménynek. Nincs hozzá kedvem.

- Azt is megtehetem. – Mintha csak most látta volna meg, hogy Cserny új ruhában van, végigmérte. – Azt hiszi, evvel segít rajtuk? Először is: maga nélkül is ismerjük őket. A leghíresebbeket, a maga legjobb barátait kétségtelenül. A fejeseket pedig úgysem tudja megmutatni. Azok megszöktek. Érti, Cserny? Megszöktek. S magukat itt hagyták a slamasztikában! A válogatás legfeljebb néhány szerencsétlenen segít, aki véletlenül került ide.

Cserny tudta, hogy ez csalás, tudta, hogy áruló lesz. Nehezen lélegzett.

- Gyerünk – mondta mégis, rekedten, szinte felhördülve.

A hosszú sor valóban ott állt a folyosón. Az első, akit Cserny megismert, Berdon Miklós volt, a sofőr.

- Na – mondta Cserny és kezet fogott vele – többet mi már nem autózunk.

A sofőr csodálkozva nézett rá.

Aztán egy Kovács Lajos nevű matróznál állt meg. A hatalmas termetű legény nyugodtan nézett egyenesen Cserny szemébe.

- Ez akasztott? – kérdezte a rendőrtiszt.

Cserny nem felelt, csak állt.

- Nem is tagadom – mondta hetykén a matróz. – De nem loptam. Ez hazugság!

- Nem lopott – erősítette meg Cserny. – A “Viribus Unitis”-en szolgáltál, ugye?

- Ott.

- Nagyon igyekvő volt – mondta gúnyosan Cserny. – Díszőrségbe őt szerették küldeni, merthogy olyan stramm.

És mentek tovább.

Grok Antal előtt állt meg. – Tíz évet szolgált – kezdte Cserny, mosolygást erőltetve.

De tovább nem jutott, Grok Antal ökölcsapása érte a torkát. A váratlan ütéstől megtántorodott.

- A tizenegyedik évet nálad – mondta Grok – és a Fényesnél.

A rendőrök, akik a sor mögött álltak, visszarántották Grok Antalt.

Cserny gyorsan magához tért az ütéstől.

- Mit tüzelsz, koma – szólt Grok után, akit kicsavart karral vonszoltak kifelé a rendőrök.

Továbblépett. A torka fájt még. Nyelt. Már messziről látta, hogy a következő Gölöncsér Imre. Odaért, megállt a feszesen, kidüllesztett mellel álló Gölöncsér előtt.

- Hej Imre, a fejesek. A fejesek vízben hagytak minket.

- Eriggy tovább, Cserny – mondta Gölöncsér komoran.

A rendőrtiszt megfogta Cserny karját, és cipelte tovább. De most már Cserny maga állt meg.

- Ni, a Kakas Ferenc – mondta és tovább lépett.

- Neumayer Géza – mondta néhány lépés után.

- Kohn-Kerekes. Te Cattaróban még Horthyt szolgáltad, jófiú.

- Most meg te szolgálod – felelt a matróz.

Cserny továbbment.

- Ez – mutatott egy idősebb munkásra.

- Gombos – egészítette ki a rendőrtiszt.

Cserny bólintott.

- No, Sturz – lépett tovább Cserny -, a feleséged csak nem akar visszajönni hozzád?

A sovány ember lesütötte a szemét.

- Óbudai sváb. Nem volt matróz.

- Mi volt maga, Sturz? – kérdezte a rendőrtanácsos mosolyogva.

- Egyes honvéd.

- Hadifogság?

- Igen. 14 november 15-én Galíciában estem fogságba.

- No persze – és a rendőrtiszt tovább vezette Csernyt.

Küvir Lajoshoz értek.

Cserny lesütötte a szemét: – A fejesek nincsenek… Elpárologtak.

- Korvin itt van – szólt csendesen Küvir.

- Semmi beszéd! – lépett közbe a rendőrtiszt.

- Sajnállak, Cserny – mondta csendesen Küvir.

Közeledtek a sor végéhez.

Cserny már nem ismert fel senkit. Dühében és szégyenében egy idegen ember előtt állt meg, akit sohasem látott.

- Ez – mondta, és mellbe lökte mutatóujjával az ismeretlent.

Nyugodtságot színlelve ment ki a hosszú folyosó végén.”

Úgy látszik, éppen nem az elveiért kellett meghalnia, mint az áldozatául esett csendőrtiszteknek…

 

Ludányi Rózsa István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>