A vörös terror 137. – Propaganda…

A vörös terror

  1. Propaganda…

 

Több, mint 30 évvel ezelőtt az Omega együttes előadott egy dalt a kenyérről és a hírekről. Molnár György és Sülyi Péter szövege a következőkben foglalta össze a testi és a lelki táplálék (?) összefüggéseit:

„Táplálékunk kenyér és információ

Mind a kettő frissen jó

Összefügg a kenyér s az információ

A példából is látható

 

Összefügg a kenyér s az információ

Mind a kettő frissen jó

Hogyha több a kenyér, kevesebb a szó

Az összeg mindig állandó”

A dolog lényegéből fakad, hogy fordítva is igaz. Tehát, ha kevesebb a kenyér, több az információ. A közlés. A beszéd. A híg duma.

Hogy is volt ez 1919 nyarán? A Népszava a következő „őszinte” írást közölte az új termésből várható liszt- és kenyér-árakról:

„Közellátás

(A kenyér új ára.) A lisztárak emelkedésének természetes folyománya, hogy a kenyér is drágább lesz, mint eddig. A Népgazdasági Tanács kedden megjelenő rendelete szerint a kenyér kilónként 1 korona 60 fillérbe kerül. Ez az ár az 1 korona 50 filléres kenyérlisztárhoz képest nagyon alacsony, úgyhogy kilónként 12 fillérrel alatta marad a termelési árnak. E különbözet fedezését az állam vállalta magára, (vajon miből kívánta fedezni? – LRI) miután már a kenyérlisztnél is 1 milliárd ráfizetést vállalt (és azt miből? – LRI), hogy a proletárság mindennapi kenyere lehetően kevéssé dráguljon. Az idei gabonából őrölt kenyérliszt — és így a kenyér is — jobb lesz a tavalyinál, mert az idén 80% lesz a kiőrlési arány a tavalyi 87%-kal szemben”. (Itt álljunk meg egy kicsit! Lerontják a kiőrlési arányt 7 %-kal – a bázis arányában valamivel több, mint 8 %-kal, hogy azután 8 % támogatást kelljen adni a végtermékhez? Ez csak akkor érthető, ha a gondoskodó állam fő célkitűzése a minőség javítása. Akár a mennyiség rovására is! Vajon 1919-ben, a kiéhezett, nélkülöző országban ez volt a legfőbb szempont?! – LRI)

„Tekintetbe véve emellett az idei magas termelési költségeket, valamint a városi fogyasztók magas munkabéreit: a kenyér drágulása csak elenyésző tehertöbbletet jelent a munkáscsalád háztartásában. Ha a 7,2 kilogramm havi lisztadagnak a felét kenyérlisztnek számítjuk, egy személy havi kenyérliszt-ellátásánál az idén mindössze 2 korona 75 fillér a több-kiadás, amely egy öttagú családnál havonta csak 13 korona 75 fillér több-kiadást jelent. Ez az áremelkedés a kenyérnél havonta és fejenként körülbelül 4 korona, vagyis egy öt-tagú háztartásnál havonta körülbelül 20 korona, ami a munkabérek es termelési költségek nagyarányú emelkedéséhez viszonyítva, elenyésző drágulás.”

Az állam által adott 12 filléres kilónkénti támogatás céljáról már csak annyit kellene megtudnunk, hogy azt vajon miért vállalta magára, a ki tudja, milyen fedezetre, a Népgazdasági Tanács? A fejenkénti 7,2 kilogramm heti lisztadagra számolva ez mindössze 86,4 fillért tett volna ki, egy öttagú családnál összesen 4 korona 32 fillért. 13 korona 75 fillért rá lehetett terhelni a proletárra, további 4 korona 32 fillért már nem?

Esetleg, nem arról van itt szó, hogy egy ilyen olcsó trükkel akarták a paternális, gondoskodó állam képzetét elplántálni az egyszerű elmékbe? A történelem azt mutatja, hogy végül (második országlásuk alkalmával) ezt sikerült is…

Háborús híreket is közölt a Népszava.

„Csapataink átkeltek a Tiszán.

Fegyverrel vesszük vissza a nekünk ítélt tiszántúli területet

Tokajtól Csongrádig, a Tiszától keletre, üldözzük a román imperialistákat – Kun Béla elvtárs távirata Clémanceauhoz

A Magyar Távirati Iroda jelenti1919. július 22-én:

Ama tiszántúli terület birtokbavétele végett, amelyet részünkre a párisi békekonferencia … június 18-án kelt jegyzékében megjelölt, csapataink július 20-án hajnalban a Tiszát több ponton átlépték. Minthogy a románok az antant-hatalmak garantált határozata ellenére ellentállást kíséreltek meg, a határozatnak érvényt szerzendő, megtámadtuk őket.

Tokajtól egészen Csongrádig, a Tisza keleti partján mindenütt üldözzük a visszavert román csapatokat. Győzelmesen harcoló csapataink már eddig is nagy mennyiségű hadianyagot, számos löveget és géppuskát zsákmányoltak, valamint számos foglyot ejtettek.”

Első ránézésre minden rendben volna a híradással. Éljen az igazság, éljen a magyar virtus! Csak, a korábbi történések tükrében, él bennünk a gyanú, hogy ez nem lehet ilyen egyszerű eset. Ha csak abból indulunk ki, hogy az internacionalista diktátor nem lehet nemzeti érzelmű, már sérül a hurrá-optimizmusunk.

Hogyan látta ezt a híradást, mondjuk, Tormay Cécile?

„Győztek a vérünkkel a mi vérünk ellen. Mert itt nem az oláhokról van szó. A diktatúrának nem az oláh vereség kellett, nem a magyar föld, az elszakított testvér, csak éléskamra és rablási terület, csak új proletár rabszolgák és fegyverhordozók.

És most még csak azzal sem vigasztalhatjuk magunkat, hogy a hír hazudik. Igaz, igaznak kell lennie, mert Kun Béla, aki a kétségbeesésben elveszti a fejét és arcátlan, ha sikere van, csúfolódva, kihívón üzen Clemenceau úrnak, a békekonferencia elnökének:

„Az antant akarata ellenére való román támadó viselkedéssel szemben, kénytelenek voltunk a Tiszán átkelni és igyekezni az antant akaratának a románokkal szemben érvényt szerezni:”

És a gondolat elvánszorgott oda, ahol a visszaszorított oláh áradás mögött az idegen energia uszítására majd egymásnak esik a megmaradt kevés magyar.

Szamuely halálvonata már fűtve áll és ha elindul, beülteti akasztófával a Tiszántúlt is. Egy bezárt ház égett itt hónapok óta. Senki se oltotta. A füst fuldoklott önmagától, a tűz önmagát égette el. Velünk pedig, akik a házban voltunk, ugyan ki törődött volna! Odakintről csak arra ügyeltek, hogy a szomszéd házára át ne csapjon a láng. Most felpattant a hamvadó ház ablaka. A tűz levegőt kapott, átnyaldos a kerítéseken, terjed, lobog, fut. Ha felgyújtaná a rónát, ha összerohanna az orosz tüzekkel? …”

Ausztria sorsának vonata egyre távolabb robogott a magyarországi tanácsrendszer szerelvényétől. Annak esélye, hogy a szovjet-rendszert sikerülhet Bécsbe exportálni, mind kisebb lett. A győztes hatalmaknak rendezniük kellett valahogyan a tartományait veszített ország sorsát.

„Halálos ítélet

az a békeszerződés, amelyet Saint Germain-ben átadtak a német-osztrák békedelegációnak. Az antant támogatta, dédelgette Német-Ausztriát, mert fontos pozíció volt számára kettős útja elérésében. Az antant békepolitikájának egyik célja Németország gyöngítése. Minden erővel igyekezett tehát megakadályozni, hogy Német-Ausztria csatlakozzék a német birodalomhoz, és ezért igyekezett olyan létföltételeket teremteni számára, amelyek megélhetését lehetővé teszik.

A párisi konferencia békepolitikájának másik célja: harc a proletárság diktatúrája, a bolsevizmus ellen. Ebből a szempontból is fontos pozíció Német-Ausztria. Ezért támogatta az antant Renner burzsoá-demokratikus koalíciós kormányát annyira, amennyire ez a támogatás üzletnek is jó volt. Az első cél tekintetében még vannak érdekellentétek az antant egyes államai között. A francia burzsoázia reakciós kormánya helyre akarja állítani a monarchiát cseh-szlovák vezetés alatt és lényegében azzal sem törődnek, ha Bécsben újból a Habsburgok székelnének, sőt, kívánatos dolognak tartaná azt.

Olaszország imperialistái, akik Jugoszlávia ambícióitól félnek, semmiképp sem tűrhetik, hogy északi szomszédjuk egy szláv vezetés alatt álló monarchia legyen, és szívesebben látnák, ha Német-Ausztria csatlakoznék Németországhoz.

Ebben a kérdésben tehát nem egységes az antant, de annál egységesebb abban, hogy Német-Ausztria ne legyen tanácsállam…”

És innét jön a már jól ismert osztályharcos szöveg.

Német-Ausztria nem csatlakozott a tanácsállamok sorához, tehát Német-Ausztria már nem barát. Nem szép, nem jó. Német-Ausztriát halálra ítélte a kapitalista rablóbéke.

Már csak filozófiai alapon is kíváncsiak vagyunk arra, vajon ezt a kérdés lehetett-e másképpen látni, ha valaki nem a nemzetközi, hanem magyar nemzeti szempontokból értékelte a fejleményeket. Ismét Tormay Cécile ad nekünk erre választ.

„Csak akkor vettük észre.

A sárszínű papiroson, a Tisza menti átkelés híre alatt két szó sötétlett:

„Halálos ítélet”

A győztesek Saint-Germainban átadták békeszerződésüket a megmaradt Ausztriának.

Évszázados vitánk volt a császári Ausztriával, mostoha időket küldött mireánk, de azért nincs nép, amelyiknek az ő sorsa ma jobban fájna, mint nekünk. Együtt küzdöttünk és együtt buktunk el a csatamezőn. Az összeszabdalt boldogtalan Ausztriának koldus tarisznyát akasztanak a nyakába és csúfságul, számítóan osztozni küldik Magyarország testén, tulajdon rabló ellenségei közé.

Kárpótlásul Nyugat-Magyarországot adják mindenért, egy darab örök lázadó magyar földet, hogy élő ék legyen a két kifosztott nép között.”

Az emberek már régen rászoktak a sajtótermékekre. Régóta azt gondolják, az igazság azokban van. Egyfajta jogforrásként működik számukra az írott szó. Sajnos, a valóságtartalmáról nem mindig, s nem elég körültekintően győződnek meg.

De vajon mi az oka annak, hogy ahány sajtóorgánum van, gyakorlatilag annyiféle igazság olvasható?

A választ erre is, mint annyi más érthetetlen dologra, az érdekek mezsgyéjén kell felkeresnünk. A valóság tálalása aszerint történik. 1919-ben is így volt. Tormay Cécile szerint:

„A harctéri jelentés napról-napra hátrább kerül a vörös sajtóban és halkul, szerényedik. 24-ikéről még ezt jelentette Landler elvtárs, a vörös hadsereg új parancsnoka:

„Több nap óta szakadatlanul harcoló csapataink az egyre fokozódó ellenséges ellenállás dacára, a mai nap folyamán is sikereket értek el…”

Aztán a 26-iki Népszava már nagy betűkkel, a lap élén vezércikkben közli: „Minden fronton győz” – és alatta kis betűvel: „Szovjet-Oroszország dicsőséges vörös hadserege…”

Szovjet-Magyarország vörös hadseregének a jelentését soká kellett keresnem. Eldugott helyen, csorbult betűkkel van szedve, elolvasni nem lehet…

Megtanultuk a proletárdiktatúra sajtójának a lélektanát. Hazugságaik természetéből olvassuk ki a valóságot. Ha „Szovjet-Oroszország győz”, akkor a tanácsmagyarországi csapatokat verik.

Ha Peruban vagy Forliban, Californiában vagy Gótában, Kisázsiában vagy Vicenzában „kikiáltották a tanácsköztársaságot”, – akkor holt bizonyos, hogy Budapesten rosszul áll a tanácsköztársaság.”

 

Ludányi Rózsa István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>