A vörös terror 138. – Végjáték

A vörös terror

  1. Végjáték

 

Július 25-én Prohászka Ottokár püspök a következő naplóbejegyzést tette:

„Tegnap szieszta helyett olvastam a Ma-t; desperált [kétségbeesett, reményvesztett], érzelem-elborzasztó kotyvalék. No, ez nem tesz kárt senkiben! Oly bárgyú, tartalmatlan, erőtlen erőlködés. Okvetlenül a beteg, meghibbant és vérszegény agyvelők görcsös vonaglása.

Rám nagyon rossz benyomást tett; megsajnáltam e szegénylegényeket! Nincs bennük semmi természetesség, semmi erőteljes konstrukciónak vonala.

Új formát látszanak keresni, de csak formátlanságba keverednek. Se ész, se kedély, se lendület nincs bennük; az egész sovány komédiások ugrálásának látszik, vagy még annak sem, inkább éhes verebek szökdécselésének líciumbokrokon.

No, ez nem a Hajnal, hanem kótyagos rémlátás, – ez nem tavasz, hanem stupid színésznők majálisa!”

A vörösök által indított tiszai offenzíva hamar saját hamvába holt. A vezérkar, Julier Ferenc vezetésével, kimondatlanul bár, de szándékosan a vörös diktatúra ellen dolgozott. Tudatosan elhibázott lépésekkel igyekezett siettetni a rémuralom mielőbbi bukását.

A románok elleni offenzívában Vörös Hadsereg Túrkeve és Mezőtúr irányába támadó centrumának előrenyomulását le kellett állítani, a szárnyak jelentős lemaradása miatt. A visszavonulási parancsot is ki kellett adni, mert félő volt, hogy az ellenség egy gyors átkaroló hadművelettel megsemmisíti a haderőt. A román vezetés, pihent tartalékok bevetésével, néhány óra alatt megfordította a harci helyzetet. A szétzilált egységek gyors iramban hátráltak a Tisza felé.

Tiszafürednél folyt le az offenzíva legvéresebb ütközete. A nemzetközi dandár 4 zászlóalját 10 román zászlóalj szorította le a folyó keleti partjára. Híd nélkül az átkelés szinte lehetetlen volt. Az oda szorult 1626 vöröskatonából csak 733 érte el a Tisza nyugati partját. Egy túlélő géppuskás így emlékezett vissza az eseményre:

„Elfogyott minden lőszerünk, még a revolvergolyónk is. A Tiszán át visszajutni lehetetlen volt. Aki megkísérelte az átúszást, a folyó minden. négyzetméterére beállított pergőtűz áldozata lett. Mindenütt körülöttünk halott harcosok. Vészjósló csend borult a tájra, még az ég is elsötétedett, mint a szívünk mélyén rekedt maradék reménység.

Aztán előtünedeztek a bokrok közül az előrehajszolt, sápadtan remegő román katonák és a szuronyukra szegeztek mindenkit, aki még élt. Heten éltük túl a nagy kataklizmát.”

A Felvidéken feladott területekre újból beözönlöttek a cseh és szlovák megszállók. A Komáromi Újság július 24-i száma a következő közleményt adta hírül:

„Dr. Jamniczky Ottokár zsupán kormánybiztos Komárom Győr és Esztergom vármegyék Duna-balparti lakosaihoz a napokban felhívást bocsátott ki, melyben e területeknek a Cseh-szlovák köztársasághoz történt csatolását tudatja.

A felhívás tartalma lényegében ugyanaz, mint a Komárom város lakosságához intézett korábbi kiáltványé.”

Másnapra teljesen nyilvánvaló lett a Vörös Hadsereg katonai összeomlása. Julier Ferenc, részben elismerve saját hibáit, memorandumban kérte felmentését Landler Jenő főparancsnoktól. Az is igaz, hogy a vereség fő okaként magát a személyi állományt jelölte meg. Átiratában fegyelmezetlen, könnyen lelkesíthető, de annál gyorsabban lelohadó társaságként jellemezte a vöröskatonákat.

Landler tehetetlen, vert helyzetben volt. Nem fogadhatta el a lemondást, mert nem tudták volna pótolni Juliert a megüresedett poszton. A diktatúra katonai vezetői ugyanis fikarcnyit sem értettek a hadtudományokhoz, a katonai mesterséghez. Politikai, megbízhatósági szempontok alapján osztották a tábornoki rangokat, a szakmai szempontok nem képezték az adott személy alkalmassági minősítésének részét. Így maradhatott meg beosztásában Julier Ferenc a diktatúra végső bukásáig.

Az alkalmatlansági megfeleltetés szokását jól jellemzi a kőfaragóból lett szociáldemokrata demagóg, a III. hadtest parancsnokává avanzsált Bokányi Dezső esete is. Az ő fennhatósága alá tartozott a Székely Dandár is, mely alakulatot (mint korábban már írtam róla) oly méltatlanul kezeltek a diktatúra elöljárói.

Az összeomlott tiszai offenzíva után a Székely Dandár elöljárói az engedelmesség nyílt megtagadása mellett döntöttek. Koréh Endre tábori lelkész a következőket jegyezte fel erről az időszakról:

„Verbőczy Kálmán százados egy főhadnagy kíséretében július 25-én a III. hadtest székhelyén, Nyékládházán megjelent és egyenesen kijelentette, hogy a székely csoportok többé nem harcolnak.

Bokányi megijedt. A székelyeknek székely jelvényeket és címeres kék zászlót ígért.

- Nagyon szép, de nekünk a nemzeti zászló kell!

Bokányi kifakadt:

- Tehát a székely csapatok ellenforradalmárok és az ön csapatai ebben elől járnak!

A százados ezt válaszolta:

- Az ellenforradalmi vezető én vagyok! Tessék, felajánlom magam csapatom helyett, de elhatározásomból nem engedek!

A sok tanú jelenlétében lefolyt tárgyalás végén a vörösök semmit nem mertek tenni. Számoltak a fácántollas székelyek és ütegeik erejével…”

Mindeközben Böhm Vilmos, Peyer Károly és Weltner Jakab társaságában, intenzív tárgyalásokat folytatott Bécsben, az antant diplomatáival. Kun Béla azzal az utasítással látta el, hogy puhatolózzon, körülményeskedjen, húzza az időt, de semmiféle megállapodást ne kössön a győztesekkel. A külügyi népbiztos abban bízott, hogy néhány napon belül történni fog valami csoda-számba menő esemény, ami jelentősen megjavítja antanttal szembeni tárgyalási pozíciójukat. Hogy a korábban vizionált világforradalomban, vagy Lenin katonáinak feltűnésében bízott-e, ma már nem lehet megállapítani.

Böhm Vilmos a maga szájíze szerint értelmezte Kun Béla utasítását.

Ő már biztosra vette a tanácsrendszer bukását. Tárgyalópartnereit, az angol Cunninghame-t és az olasz Borghese herceget arról próbálta meggyőzni, hogy Kun Béla távozása után ő maga lenne leginkább alkalmas egy jobboldali árnyalatú, tisztán szociáldemokrata vezetés irányítására. Szentül hitte, hogy a román ellentámadás elsöpri Kun uralmát, és éppen ő a legalkalmasabb politikus az ügyek későbbi vitelére. Ezért aztán, amikor Cunninghamék megpróbálták a három szocdem vezetőt összehozni egy tárgyalás erejéig a Bécsben tartózkodó gróf Bethlen Istvánnal, büszkén, s már-már sértetten elutasította a megbeszélés lehetőségét.

Cunningham így is elkészítette tervezetét, Böhm legnagyobb csalódására. Az angol diplomata úgy gondolta, a kommunisták bukása után az Ágoston Péter, Garami Ernő és Haubrich József részvételével működő szociáldemokrata triumvirátus venné kézbe a hatalmat Magyarországon. Böhmnek rá kellett ébrednie, hogy az antant a jövőben nem tart igényt szolgálataira.

A budapesti Kormányzótanács súlya, jelentősége egyre csökkent az események sodrában. A július 25-i ülésen Kun Béla és Landler Jenő már meg sem jelent. Igaz, hogy a rémisztően súlyos ügyeket szóba sem hozták, apró-cseprő igazgatási álproblémák fejtegetésével töltötték vészesen fogyó idejüket. Arra azért felhasználták a külügyi népbiztos távolmaradását, hogy leváltsák Cserny Józsefet. A fő lenin-fiú helyére Fabik Ferencet, a leghírhedtebb dunántúli különítmény-parancsnokot nevezték ki.

Pénz-alapú elszámolás már nem nagyon működött az emberek között lebonyolított magán-ügyletekben. Azokban a szűkös időkben nem nagyon lehetett fehér pénzért élelmiszerhez jutni, mert senki sem bízott a kommunisták bankjegyének értékességében. Ezért bevett gyakorlattá vált, hogy kisebb-nagyobb értékű használati cikkekért cseréltek élelmiszert a piacokon, elárusító-helyeken. Az ilyesfajta árusítás végrehajtásához viszont „batyuzási igazolványt” kellett kiváltania annak, aki erre adta a fejét. Az igazolvány hiányában hamar szembe találta magát a forradalmi törvényszék szigorával.

A fehér pénz kikerülésével folyó adásvételek egyik érdekes példáját közölte a Népszava július 27-i száma:

„Szombaton délelőtt Dincsér Oszkár följelentésére bevitték a Vörösőrség bűnügyi osztályára Mózer Ferencné Szák községből való asszonyt. Az asszony két libát akart eladni, de csak kékpénzért.

A felek meghallgatása után a vádbiztos úgy ítélkezett, hogy a libákat 70 korona kilónkénti egységáron megvette, az asszonyt pedig, tekintettel arra, hogy a férje a harctéren elesett és négy gyermeket kell ellátnia, szabadlábra helyezte.

A libákat azonban nem ítélte oda a följelentőnek, hanem nyomban elküldte a 17-es helyőrségi kórház beteg katonáinak.”

Szegény feljelentő! Csengő ezüstök nélkül kellett júdássá válnia!

Győrbe, a városi és megyei direktóriumhoz, július 25-én érkezett meg Budapestről a népgazdasági tanács határozott utasítása. Ebben érvénytelenné nyilvánították a lakosság kezén lévő batyuzási igazolványokat és megtiltották újabbak kibocsátását. A veszedelmes mértékű élelmiszer-hiány miatt igen fenyegető volt a hangulat Győrött, ezért a direktórium úgy döntött, egyelőre ad acta helyezi az utasítást, nem tesz az ügyben érdemi lépéseket. Ez a struccpolitika később drámai következményekhez vezetett…

A románok július 26-ra a front teljes szélességében elérték a Tiszát.

A Vörös Hadsereg csak Szolnokkal átellenben, a Százlábú-hídnál bírt megtartani egy jelentéktelen hídfőállást. A sereg roncsai szervezetlenül, fejvesztve hátráltak. A senkitől sem irányított, kaotikus menekülésben ki-ki a saját feje szerint járt el. Elszigetelt csoportokat pusztított el a románok ágyútüze, számolatlanul fúltak a Tisza vizébe a menekülők.

A Népszava számára nem ez jelentette az események fő sodrát. A harctéri helyzet beható elemzése helyett lelkes beszámolót közölt a proletárgyerekek nyaraltatásáról.

„Szombat reggel 9 órakor indultunk el a Keleti pályaudvarról különvonattal a második szállítmánnyal, 700 proletárgyerekkel, a Balaton mentén elterülő üdülőhelyekre. Az első szállítmány már kedden, 22-én indult el; 600 gyermekkel. Indulás előtt a Dob utca 85. sz. iskolában. Két orvos még egyszer sorra vizsgálta a gyerekeket, egészségesek-e, tiszták-e, nincs-e közöttük fertőző beteg. A vizsgálat után, kettős sorokban indultak el, az Internacionálét énekelve, a fiúk és leányok, tanítójuk és felügyelőik vezetése mellett a pályaudvarra.

Az induló vonat csupa harmadosztályú kocsiból állott a hátulján egy úgynevezett izoláló kocsi van, az útközben megfertőzött betegek elkülönítésére, azonkívül külön fülkékben mentőszekrény és kötszerek az elsősegélynyújtáshoz…

Mielőtt a vonat elindul, pléhvödrökben vizet visznek a kocsikba, hogy útközben a proletárgyermekek ne szomjazzanak. Amidőn a vonat Kelenföldre ért, az állomáson a vörösőrök vízzel várták a vonatot; itt hosszabb ideig áll a vonat, s a gyermekek meguzsonnáztak. Lekváros kenyeret kap mindegyik. Akinek nem elég, kétszer is ehetik.

Székesfehérvár állomását elhagyva, újra enni kaptak. Friss liptói túrót kenyérrel.

Az első állomás, ahol a gyerekek egy része kiszállt, Földvár volt, ahol az ottani telep vezetője és alkalmazottai várták a gyerekeket, és vették őket át Toldi elvtárstól, a vonat parancsnokától. Azután körülbelül 100-120 gyereket adtak le Szemesen, Lellén, Bogláron, Fonyódon, és Fonyód-Bélatelepen. Mindezeken a helyeken meleg étellel várták az érkezőket.

Keszthely volt az utolsó állomás, ahol 100 proletárgyereket helyeztek el. Mi Fonyód-Bélatelepen szálltunk ki a különvonatból… Százhúsz gyermeket vittek a telepre, akiket a Sirály Szállóban, Lajos-lakban és a különböző villákban helyeztek el. A gyerekeket egyenesen a Sirályba és a Lajos-lakba vitték, ott már jó meleg vacsora várta őket. Mindkét helyen székelygulyást és káposztás kockát ettek.

Több gyerek jutott Jankovics, Bésán és Törley volt pezsgőgyáros három villájába. Baj csak Ripka volt gázgyári vezérigazgató villájával volt, mert az ottani munkástanács mentesítette a rekvirálás alól.”

 

Ludányi Rózsa István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>