A vörös terror 139. – Végjáték 2.

A vörös terror

  1. Végjáték 2.

 

A gazdasági összeomlás felismerhetetlen jegyei az élet lehető legérdekesebb területein bukkantak fel ekkortájt. A Népszavai július 27-i számában közölte a népgazdasági tanács rendelkezését:

„KÖZLEMÉNY

A Népgazdasági Tanács az öblös, csiszolt és préselt üvegáruk árát 900 %-kal, a befőttes üvegekét 200 %-kal, és a világítástechnikai üvegáruk árát 700 %-kal emelte fel.

Szervezett munkások, valamint beszerzési csoportok 20 % árengedményben részesülnek.”

Tulajdonképpen nincs mit csodálkoznunk az áremelés mértékén, ha figyelembe vesszük, hogy se bor, se pálinka, se gyümölcs nem volt már, amit az öblös üvegekbe rakhattak volna. Lámpaolaj, vagy petróleum sem mindenkinek akadt, hogy a világítástechnikai üveg teljesíthesse eredeti feladatát. Így az üvegáruk legfeljebb dísztárgyként funkcionálhattak, áremelésük ennél fogva bizonyára nagyobb részben műtárgy után fizetendő luxusadónak minősült.

A népgazdaság nem csak az üvegek frontján állt csehül. Szaktanácsa rendeletet bocsátott ki a batyuzás tilalmáról, amit azután, szokott módján, meg is okolt a sajtón keresztül.

„A batyuzási tilalom végrehajtása

Három napi élelmet mindenki vihet magával.

A népgazdasági tanács közellátási főosztálya tudvalevően rendeletet bocsátott ki, amely szerint július 26-ának éjjeli 12 órájától kezdődően tilos bárkinek bárminemű élelmiszert vasúton, hajón vagy egyéb járművön, kézipodgyászban, hátizsákban, kosárban vagy bárminő más módon szabályszerű engedély nélkül szállítani. A rendelethez most kiadott szolgálati utasítás szerint, nem szabad elkobozni a három napi útravalóul szolgáló élelmiszerkészletet.

Útravalóul gyümölcsön kívül csak a fogyasztásra elkészített (főtt, sült, füstölt ételek tekinthetők. Útravaló címén fejenként meghagyandó 20 dekagramm szalonna, 30 dekagramm húsnemű (főtt, sült, füstölt), 18 darab tojás, csakis főtt állapotban (minden nyers tojás elkobzandó), 30 dekagramm tejtermék (vaj, túró vagy sajt), tej csakis 6 éven aluli utazó gyermekek részére fejenként 1 liter, végül 5 kilogramm gyümölcs, 1 kilogramm kenyér.

Az utasok ellenőrzése és vizsgálata legszigorúbban, azonban a közönség fölösleges zaklatásának elkerülésével, lehetően tapintatosan eszközlendő. Minden kijárat szigorúan őrzendő, nehogy egyes utasok a batyuzási tilalmat átszökésükkel kijátszhassák.

Az elkobzott élelmiszerek a karhatalom mellett működő és szakközegekből álló közélelmezési kirendeltségeknek adandók át. E célból azok az utasok, akiknél batyuzott élelmiszerek tálaltatnak, a közélelmezési kirendeltség helyiségébe vezetendők. A közélelmezési kirendeltség az elkobzott árukat súly szerint leméri, az átvett élelmiszert az érvényben levő maximális árak mellett készpénzben megfizeti, ezenkívül az áruk súlyát vagy anyagát, faját és ellenértékét föltüntető átvételi elismervényt állít ki és szolgáltat az illető félnek. A karhatalom köteles a közélelmezési kirendeltséget működésében a leghathatósabban támogatni.”

Első pillantásra úgy tűnik, hogy ez már egy sokkal humánusabb rendelet, mint amiket korábban alkottak a diktátorok. Nem fenyegetőzik forradalmi bírósággal, a legszigorúbb következményekre sem hívja fel a figyelmet – mindössze kilátásba helyez egy kényszerértékesítési aktust az állam és a polgárai között. De – milyen meglepő! – az állam fizet a polgárának az átvett árukért! Mégpedig maximált áron, készpénzben, azonnal!

Hol itt a hiba?

Leginkább ott, hogy a fizetésre vállalt kötelezettség valós tartalommal nem bírt, mindössze cukormáz volt a méreg-pirulán. Ugyanis a fehér pénzt, amivel a diktatúra fizetni szándékozott, senki nem vette komolyan. Mert nem volt fedezete. A maximált ár ugyanilyen komolytalan, elméleti kategória volt, mert nem volt mögötte vásárolható áru. Tehát, akinek a batyuját elkobozták, azt hiába fizették ki szabályszerűen, maximált áron, semmit nem tudott kezdeni az ellen-értéktelenséggel.

Másik oldalról szemlélve, tudnunk kell, hogy rémisztően sok városi családnak csakis a batyuzás eljárása biztosíthatta a mindennapi betevő falatot. Mégpedig úgy, hogy egy családtag, aki egyrészről éppen megtehette, mert időt tudott szakítani a túrára, másrészről pedig „anyagbeszerzésével” kapcsolatosan a legkevesebb jövedelmet veszítette el a család.

Tehát: egy fő utazott, s több ember sok napi élelmiszerét szállította fel a városba. Így ráadásul jótékonyan oszlottak meg az utazás költségei is a szállított élelmiszerre.

A rendelet ettől a lehetőségtől fosztotta meg a városon éhező embereket.

(Amennyiben a faluról utazott fel valaki, hogy élelmiszer-többletüket – vagy annak egy részét – értékesítse, a játékszabály ugyanez volt. A rendelet eredménye is ugyanez lett.)

Egészen érdekes, új helyzet alakult ki. Addig élelemhez juthatott az a városi, aki képes volt valahogy azt előteremteni. Az idézett rendelet hatályba lépését követően viszont már csak az ehetett, akinek a közélelmezés enni adott.

Van ennél nagyobb kiszolgáltatottság?

A rendelet kommentálását a következőképpen folytatja a Népszava:

„A batyuzási rendelet kiadásával kapcsolatban a proletárság soraiban az az aggály merült föl, vajjon a rendelet kiadásával egyidejűen történt-e intézkedés arra nézve, hogy a batyuzás eltiltása által vidéken rekedt élelmiszerek közellátási úton eljussanak a dolgozókhoz?

A közellátási főosztály erre az aggodalomra megnyugtatásul közli, hogy minden intézkedés megtörtént arra nézve, hogy azok az élelmiszerek, amelyeket eddig hallatlan uzsoraárakon a batyuzók összevásároltak és Budapestre fölszállítottak, rövid úton a közellátás céljaira összegyűjtessenek és Budapest dolgozó proletársága között arányosan szétosztassanak.”

Nem lehet pontosan tudni, mik voltak ezek a hatékonynak szánt intézkedések. Vélhetően a vidéken élők ellen indított végső rekvirálási hullám tervei bontogatták szárnyaikat a diktátorok fejeiben. Elvenni csak tőlük lehetett már valamit is.

A városon élők a Monarchia ideje alatt összespórolt kékpénzük végére értek, a hivatalos állami fizetőeszköznek semmiféle közhitele nem volt, így divatba jött a használati tárgyak élelemre cserélése. Annak még volt valami, egyezményesen elfogadott értéke. A városi háztartások lassacskán kiürültek, anélkül, hogy a korgó gyomrok megteltek volna.

Győr városában is így ment ez a kényszerű élelem-beszerzés. Aki nem tudott vidékre utazni, s ott bevásárolni, az a hetipiacra ment, a kereskedő batyusoktól vásárolni. Ám az ilyen vásárláshoz is szükséges volt a közellátási osztályon kiváltaniuk a batyuzási igazolványt, mert anélkül a feketézők, spekulánsok sorsára juthattak volna, nehezen megszerzett kis motyójukkal.

Július 30-án azonban hiába kígyózott a háziasszonyok sora az engedélyért a hivatal előtt.

Eredménytelenül vártak, nem bocsátották be őket. Ehelyett a következő szövegű táblát akasztották ki az ajtóra:

„A batyuzási engedélyek érvényét és további kiadását felsőbb helyen megszüntették!”

Ezzel a helyi apparátcsikok lerendezettnek tekintették az ügyet. Nem így az asszonyok. Szemvillanás alatt viharrá erősödött a kiabálás, ököllel verték az ajtókat, rázták a kilincseket, szidalmazták az elöljáróságot. Schneider Lajosné hol zokogva, hol szitkozódva panaszolta az összegyűlteknek, hogy leányát valami semmicske közellátási szabálytalanság miatt, tulajdonképpen ártatlanul, letartóztatták, s a börtönben fogva tartják.

Bernát Ferencné ekkor a lázongó asszonyok élére állt, s zokogva, sikongva indultak a bíróság épülete felé, foglyot szabadítani. Mind többen csatlakoztak hozzájuk az utcáról, az elégedetlenek hada ijesztő tömeggé szaporodott. A bíróság épülete előtt hangosan követelték a fogva tartottak szabadon bocsátását. Mivel semmi választ nem kaptak felindult követelésükre, törni-zúzni kezdtek. Féltéglákat, utcaköveket dobálták a törvényszéki épület ablakaiba. Az utcai járókelők közül véresre verték azt, aki helytelenítette fellépésüket. Elég volt, ha az illető a fejét csóválta.

A bíróság ellen intézett rohamuk eredménytelenségén feldühödve, a börtön épületéhez vonultak. A börtön parancsnoka ijedten telefonált felsőbb utasításért: mit tegyen? Azt a parancsot kapta, hogy fegyvert ne használjanak. Az immár eszelősségig dühös asszonyok bejutottak az épületbe, s szinte legázolták az őröket. Minden cella ajtaját kinyitották, válogatás nélkül, minden fogva tartottat kiengedtek.

Ezek azután hálából kiszabadítóikhoz csatlakoztak, s dúlva-rombolva, kirakatokat bezúzva, utcáról utcára bejárták Győr egész belvárosát. Az ismertebb városi vezetők lakásait megrohamozták. Nem találták otthon őket. Csak Draskovics Jolán tartózkodott a lakásán. Éppen ő, a tanítóból lett funkcionárius vezette a város közellátási osztályát, melynek fellépéséből az egész asszony-lázadás elindult.

Amikor puskalövéseket hallott, azt gondolta, őt akarják kivégezni. Ijedtében az udvaron ásott kútba ugrott, és ráadásként főbe lőtte magát.

Túlélte.

(A diktatúra bukása után eltanácsolták a pedagógusi pályáról. Súlyosan sérült lelkülettel az asztalos szakmát tanulta ki. A Győri Magyar Vagon- és Gépgyárban munkásasszonyként kereste meg később a kenyerét.)

Semmiféle karhatalmi intézkedés nem volt hatásos, a lázadás órákon át tombolt a városban. Az alultápláltság és az átélt izgalmak miatti kimerültség végül legyűrte a lázadókat. A gyengébbje, fáradtabbja elszéledt az utcákról, hazatért otthonába.

A Judt Ferenc által vezényelt vasútbiztosító különítményt is bevetették ellenük. A különítményesek a levegőbe lövöldözve, éktelen nagy puskaropogással közelítették meg a csatatérnek kinéző belvárost. A lövések hangjára a kevéske, még talpon álló lázadó is eltűnt az utcáról.

A pápai vörös karhatalmat is riadóztatták. Azonban mire ők Győrbe értek, a lázadás teljes egészében elcsitult. Végül úgy rendelkeztek, hogy a pápaiak egy része maradjon a városban – velük erősítették meg a fontosabbnak ítélt helyek (laktanyák, hivatalok, raktárak, közlekedési csomópontok) őrségét.

A Budapesti Színház közben a Népgyűlölő című darabot játszotta esténként. Bizonyára nem a diktatúra vezetésére értették darabjuk címét. A Budai Színkörben a „Tiszturak a zárdában” című örökbecsűt adták elő, vélhetően a K.u.K. egykori elöljáróinak utólagos lejáratása céljából. A darabok szerzőinek nevét még nem sikerült előásnom, ahogyan a művek szövegkönyvét sem. Bizonyára épületes olvasmányok lennének…

Mindezen fejleményektől függetlenül, a nagyközönség végre örülhetett annak, hogy Kun Béla elvtárs, a Tusar elvtárssal lefolytatott meddő jegyzékváltásában merőben új diplomáciai trendet honosított meg.

„Tusar elvtárs,

a cseh-szlovák miniszterelnök, jegyzéket küldött Kun Béla elvtárshoz, amelyben különböző tényeket közöl- és három követelést állit föl. Kun elvtárs válasza fölvilágosítást ad a tényekre vonatkozóan, kifejti a követelésekkel szemben a Tanácskormány álláspontját és azután fölsorolja a mi panaszainkat, követeléseinket a cseh-szlovák kormánnyal szemben. A jegyzéknek ez a része figyelemreméltó, mert forradalmi újítást hoz be a diplomácia megcsontosodott formáiba. Kun elvtárs nemcsak egy idegen állam kormányának fejéhez szól a jegyzékben, hanem Tusarhoz, a szocialistához, Tusarhoz, az elvtárshoz.”

Az elvtársi, szocialista szólongatás eredményét nem egészen egy év múlva, 1920. június 4-én megismerte az egykor-volt, történelmi Magyarország minden magyar lakosa.

 

Ludányi Rózsa István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>