A vörös terror 140. – Végjáték 3.

A vörös terror

  1. Végjáték 3.

 

Július 28-án Kun Béla még mindig régi álmának, Ausztria bolsevizálásának lehetőségét forgatta a fejében. Böhm Vilmos, aki ekkor bécsi követként szolgálta a diktatúrát, ilyen értelmű utasítást kapott a külügyi népbiztostól. Később így emlékezett vissza az esetre:

„Az antant Nyugat-Magyarországot Ausztriának ítélte oda. Ebben az ügyben Budapestről siffrézett távirat érkezett, intézkedjem, hogy Bettelheim a nála lévő 400 ezer koronát adja át az osztrák kommunista pártnak és hogy Tomannal [az osztrák kommunisták egyik vezetője] közöltessék, hogy az osztrák proletariátus fegyver nélkül kaphatja meg mindazt, amit az antant ígért, különben még fegyverrel sem. Egyedüli mód az osztrák tanácsköztársaság kikiáltása.

Három nappal a magyar forradalom bukása előtt Kun ilyen naiv kísérletekkel áltatja önmagát és az országot! Komolytalanul azt hiszi, 400.000 koronával és egy gyerekes ígérettel (a magyarországi tapasztalatok után) az éhező Ausztria munkásosztálya beugrik egy új forradalomba, a tanácsköztársaság proklamálásába!”

Kun teljesen elveszítette a valóságérzékét. A román előrenyomulás kapcsán is azt gondolta, hogy rendet tud majd teremteni. Fel sem fogta, hogy az antant, mely május elején még helytelenítette az oláhok térnyerését, július végén már kifejezetten üdvösnek tartotta az offenzívát.

A budapesti tanácskormányt viszont már annyira nem vették komolyan, hogy a címére táviratot sem küldtek. Még fenyegetőt sem. Az antant Magyarországgal kapcsolatos véleményét és elvárásait a nemzetközi politikai közvéleményhez szóló proklamációban adta közre a békekonferencia négyes tanácsa.

„A szövetséges és társult kormányok a következő nyilatkozatot tették közzé.

A szövetséges és társult kormányok igen kívánatosnak tartanák, hogy a magyar néppel békét kössenek s ezzel véget vessenek annak az állapotnak, amely Közép-Európa gazdasági újjáépítését lehetetlenné teszi és a népek élelmezésének leküzdhetetlen nehézségeket állít az útjába.

Az élelmiszer-szállítást lehetetlen megkezdeni, addig, amíg Magyarországon nem áll fönn olyan kormány, amely a népakaratot képviseli és a szövetséges és társult hatalmakkal szemben vállalt kötelezettségének betű szerint és szellemében is eleget tesz.

Kun Béla kormánya ezeknek a föltételeknek semmiképpen sem felel meg.

Nemcsak nem képviseli a magyar népet, de jelenleg egy barátságos hatalom ellen támad.

A szövetséges és társult kormányok saját felelősségükre olyan rendszabályokhoz fognak nyúlni, aminőket ez a szociális kérdés szükségessé tesz. Ha arról van szó, hogy élelmiszerek szállíttassanak, a blokád megszűnjék, a gazdasági újjáépítés munkája megkezdődjék és a béke helyreálljon, akkor a magyar népet olyan kormánynak kell képviselnie, amely a népakaratot reprezentálja, nem pedig olyannak, amelynek hatalma a terroron nyugszik.

Természetes, hogy a magyar területeknek, amennyiben azokat a békekonferencia, mint ilyeneket megjelölt, idegen csapatokkal való megszállása nyomban megszűnik, mihelyt a szövetséges csapatok parancsnoka meggyőződést szerez a fegyverszüneti föltételek helyes végrehajtásáról.”

Az egyre inkább szétzilálódó hadvezetés már nem nagyon volt képben, jelentős késéssel követte a száguldó eseményeket. Július 28-án a következő helyzetjelentést küldték a még elérhető parancsnokságoknak:

„Szolnoki csoport: Tegnap délután 6 óra 45 perckor a hídrobbantásra előkészített robbantóanyag gránáttalálat következtében a hidat légbe röpítette. A híd innenső két harmada a folyóba zuhant. A balparton lévő csapatok átszállítása sikerült. Az éj folyamán csend, a hajnali órákban a híd környéke és a város déli szegélye erős tűz alatt állott.

Kisköre és Tiszaroff közötti szakaszban éjjel élénk gyalogsági tűz.”

A teljes felbomlást megelőző káoszban az I. hadtest hadbiztossága a következő, meglehetősen groteszk jelentést küldte a főparancsnokságra:

„A csapatok semmi szín alatt, még fenyegetésre sem fogadják el a káposztát. Amennyiben más főzelék nem állana rendelkezésre, úgy a főzelék utánpótlás beszüntetését kérem.”

A kecskemétieket ennél fogósabb probléma foglalkoztatta ekkor. Táviratuk szerint:

„Hadosztály parancsnokság vezérkari főnöksége, Kossuth Szálloda Abony

Az I. számú tábori rendészeti ezred I. osztályának 2. századparancsnoksága jelenti táviratban, hogy állomáshelyét, Tiszavezsenyt, illetve a kordonvonalat tartani nem bírja.

A vöröskatonák tömegesen, nagy csapatokban, megállíthatatlanul vonulnak vissza.

A nevezett rendészeti század összes állománya Újbögtől Várkonyig 139 fő tábori rendészeti vörösőr.

Intézkedést kérek azonnal, hogy az említett kordonvonalra csapatok jöjjenek erősítésként, vagy a kordonvonal már jóval hátrább, nyugatra jelöltetett ki?

A hadosztály vonatkozó intézkedéséről választ kérek tájékoztatás végett.”

A katonák tömeges szökése igen kínosan érintette a vörösöket. Ők tudták legjobban, mire képesek a martalócokká vált hadfiak. Ők züllesztették le a frontokról hazatérő alakulatokat, alig egy évvel azelőtt, annak érdekében, hogy Károlyi Mihály grófot a bársonyszékbe ültethessék. Illúziójuk nem volt, tudták, ők is a dehonesztálódott, széthullott hadsereg áldozatául eshetnek. A gödöllői főparancsnokság utasította hát Haubrich Józsefet, a Budapesten állomásozó IV. hadtest parancsnokát, hogy dolgozzon ki cselekvési tervet a fővárosba özönlő katonaszökevények fogadására és féken tartására.

Haubrich továbbította az utasítást a hadtest vezérkarának, azzal, hogy a kész terv végrehajtása a vörösőr karhatalmi alakulatok feladata legyen. A hadtest vezérkara gyorsan elkészítette a tervet, mely a következőket tartalmazta:

„A hadseregfőparancsnokság értesítése szerint a vöröskatonák nagyobb számban önkényesen elhagyják csapattesteiket.

A fegyelem eme lazulásának következményeképpen várható, hogy nagyobb fegyveres csoportok fognak özönleni a főváros felé. Ennek meggátlására minden igazolatlanul Budapest felé jövő fegyveres katonának lefegyverzésére, a helyszínen gyűjtésére és szállítmányokban Tápiógyörgyére kísérésére a következőket rendelem el:

  1. A vasútvonalak Rákospalota, Cinkota, Rákoscsaba, Ecser, Vecsés, Soroksárpéteri, Soroksár vonalában, megfelelő erejű különítményekkel, géppuskákkal lezárandók, a fontosabb közutak (Vecsés, Rákoskeresztúr, Cinkota) szintén elzárandók, illetve megfigyelendők.
  2. A Rákospalotán lévő karhatalmi század a direktórium hatásköréből kiveendő és a vasútállomás, valamint a vác-fóti vasútelágazás biztosítására kirendelendő.
  3. A biztosításra kirendelt összes csapatok ereje két zászlóaljnál ne tegyen ki többet.
  4. Nagyobb tartalék a Rákos rendező pályaudvarra küldendő ki.
  5. E feladatoknak támogatására a 7. számú páncélvonat Kőbánya alsó pályaudvaron a vörös vasas hadosztály rendelkezésére bocsáttatik. A páncélvonatok parancsnokai a hadügyi népbiztosság 11. osztálya által utasíttatnak a vörös vasas hadosztálynál való teljes jelentkezésre.
  6. Az elszedett fegyverek az Engels laktanyában adandók át.
  7. A kirendelt csapatok helyzetéről, erejéről holnap, 29-én, ide vázlat terjesztendő fel.
  8. A lefegyverzettek élelmezéséről saját hatáskörében intézkedjék.”

A precízen és gyorsan elkészített tervet már délután fél kettőkor kézbe vehette a címzett.

De nem a vörösőrség vagy a végrehajtásra kijelölt karhatalmi alakulatok! Nem! A tervet valami okból kifolyólag a gödöllői főparancsnokságnak küldték meg. Úgyhogy, végrehajtása elmaradt.

Soha nem derült ki, hogy véletlenül vagy szándékosan küldték-e rossz címre az iratot. A vörös hadsereg lezüllése, szétomlása pedig akadálytalanul folytatódott…

A vörösök diktatúrája a legkegyetlenebb szigorral járt el azokkal a társadalmi osztályokkal, rétegekkel szemben, melyeket önmaga ellenségének nyilvánított, ugyanakkor meglepően kesztyűs kézzel bánt a jobboldali szociáldemokratákkal, egész uralma alatt. Míg a belső ellenséggel szemben a legdurvább erőszakot alkalmazta, az élet szentségét lábbal tiporta, addig egy ujjal sem nyúlt az ellenséges érzületű szocdem politikusokhoz. Legfeljebb szavakban kardoskodott ellenük.

A bolsevik terroruralmat ellenző szocik, akik kimaradtak annak működtetéséből, július vége felé már olyan nyíltan és magabiztosan végezték belső aknamunkájukat, mintha Kun Béláék máris megszűntek volna létezni. Július 29-én összeült az új szakszervezeti tanács. Ennek szűkebb körű vezetése, az ún. szaktanács, Peyer Károly mögé sorakozott fel. Haubrich József is olyan természetességgel támogatta szervezkedésüket, mintha sohasem lett volna köze a hatalomhoz, aminek leváltására készülődtek. Pedig az ő bizalmukból volt éppen akkor budapesti hadtestparancsnoka. Ezt a minőségét viszont arra használta fel, hogy szociáldemokrata barátai tudtával és hallgatóslagos beleegyezésével a fegyveres hatalomátvételt szervezze meg.

Arról azonban szó sem volt, hogy hatalomra jutásuk esetén felelősségre vonják a terrort alkalmazó kommunista vezéreket. Annyira viszont kényesek voltak, hogy a szerveződő új felállásból kihagyják azokat az elvtársaikat, akik tavasz óta túl közel kerültek Kun Béláékhoz. Ily módon Landler Jenő, Pogány József, Szántó Béla és több korábbi elvtársuk számára bezáródott a nagyajtó, a bukásban is meg kellett maradniuk a bolsevista vezetők mellett.

Ők ekkor éppen a kormányzótanácsban üléseztek. Nem tudták tovább kerülgetni a hadi helyzet megvitatásának kérdését. Az pedig igen borús volt. Arra, hogy néhány napig feltartóztassák a románokat, s azalatt valami szerencsés külpolitikai fordulat következzék be, már csak szürreális esélyük maradt. A korábban nagy hangon beharangozott, minden probléma megoldásával kecsegtető világsztrájk egyrészt elmaradt, másrészt biztosra vehették, hogy már nem is fog bekövetkezni. A megtartására nem jelöltek ki esőnapot…

Kun Béla mégis a harc elszánt folytatását szorgalmazta. Landler Jenő, aki minden bizonnyal tudta, hogy a Vörös Hadsereg végső bomlása földindulásszerűen és megállíthatatlanul folyik, egyetértett vele. Ma már nem lehet tudni, mire alapozta harciasságát. A hadseregre biztosan nem. Ennek ellenére úgy vélte, hogy a harmadik hadtest erőtartalékaira alapozva ellensúlyozni lehetne a románok szolnoki előretörését Tokajnál. Javasolta, hogy Garbai Sándor és Nyisztor György utazzon Tokajba, s tartson lelkesítő beszédeket a katonáknak. Javaslatát elfogadták.

A jobboldali szocdemek kegyeiből kiesett Szántó Béla egyre csak azt hajtogatta, hogy a legszigorúbban fel kellene lépniük a katonák dezertálása ellen. A kormányzótanács magáévá tette követelését, nem véve tudomást arról, hogy már a megtorlások végrehajtására sincs jószerével fegyveres ereje. Az ülésen hiperaktívnak mutatkozó népbiztos másik ötlete viszont kivitelezhetőnek tűnt. Azt javasolta ugyanis, hogy Bécsbe kizárólag az ő irodájából, az ő jelenlétében telefonálhasson bárki emberfia. A grémium megszavazta az elhangzott javaslatot.

A románok mindeközben megszállták Szolnokot. Puskalövés nélkül.

Mivel ellenállást nem észleltek, járőröket küldtek előre, Budapest irányába, az abonyi útra. Az akadálytalanul előrehaladó járőrök mögé óvatosan beszivárogtak a megszálló katonai rajvonalak.

A Felső-Tiszánál két helyen is, Taktakenéz és Taktaladány határában, átkeltek a folyón, s erős hídfőállásokat építettek ki. Ezzel hadseregük egész jobbszárnya szilárd bázishoz jutott. A Tisza bal partján 119 gyalogos és 60 lovas század várta a támadási parancsot.

 

 

Ludányi Rózsa István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>