A vörös terror 141. – Végjáték 4.

A vörös terror

  1. Végjáték 4.

 

„És mégis van egy hír, amely bizonyosságot ad. Ha felszínen úszik is még a hajó, de már süllyed, mert az első patkányok menekülnek.

Károlyi Mihályt, aki hirdette, hogy “utolsó leheletig” kitart, aki elárulta és a bolsevizmusba taszította Magyarországot, feleségével és titkárával egy cseh határállomásnál letartóztatták és Prágába vitték. A büntetés közel lehet, mert félt és elment.

Hír szerint most, mikor kétezer koronánál nagyobb összeget nem fizetnek ki a pénzintézetek, több millió osztrák-magyar pénzzel és hamis útlevéllel látta el magát. Bécsen át Milánóba akart menni, de Itália nem kívánta jelenlétét. Beutazását Bajorország is megtagadta. Prága ellenben menedéket ad neki.

Már csak hálából is… Károlyi Mihály nélkül a magyar Felföld soha se került volna Csehország börtönébe.

Elment. Megfutott nemzete igazságos bosszúja elől. Isten büntető keze elől nem futhat el. Hontalanságba és rabságba hajtott milliónyi magyar élet, temérdek elöntött magyar vér és elárult magyar föld kiált fel az égre. Silány ember és silány politikus, de a világtörténelemnek legnagyobb árulója.

Itt járt Iskariot.”

A fenti sorokat Tormay Cécile írónőnk jegyezte le, Bujdosó könyvében, a július 24-28 közötti eseményekkel összefüggésben. Szemernyit sem tévedett, a végelszámolás órája megállíthatatlanul közeledett a bolsevik ország vezetőkre.

A román hadsereg gyakorlatilag ellenállás nélkül tört az ország szíve felé. 30-án hajnalban, Tiszabő és Tiszasüly között, két román hadosztály kelt át a Jászságba. A Vörös Hadsereg szórványai csak jelentéktelen zavargásokkal voltak képesek megkísérelni az előrenyomulás hátráltatását. Estéig egy újabb hadosztály is átkelt, így már egy egész hadtest zárkózott fel, hogy Budapest felé vegye az irányt.

Kun Béla Lenintől várt segítséget. Táviratban kérte internacionalista elöljáróját, hogy siessenek megtámadni a románokat a besszarábiai harctéren. Az nem teljesen világos, hogy miért remélte a Duna-Tisza közére betört katonai erők visszarendelését egy besszarábiai fejleménytől – de nem is ez az egyetlen homályos pont az ő elgondolásaiban. Táviratát mindenesetre a megszokott hűségnyilatkozattal zárta, erős ígéretet tett Leninnek a harc feltétlen folytatása mellett.

Azt sem lehet tudni, hogy ezt mire alapozta, hiszen a magyar tanácshatalom katonai ereje a végső felmorzsolódás állapotában volt már akkor. Garbai Sándor és Nyisztor György, kiket a kormányzótanács küldött ki Tokajba, lelkesíteni a székely katonákat, alig úszta meg ép bőrrel ezt a túrát. Teljes botrányba fulladt harctéri látogatásuk.

Amikor Nyisztor kiejtette a száján, hogy „Elvtársak”, a székely dandár legénysége felmorajlott: „Mi nem vagyunk elvtársak! Addig nőtt a zajongás, hogy jobbnak látták, ha lemondanak a katonagyűlés folytatásáról. Nem ezen kell csodálkoznunk, hanem azon, hogy ki hitte komolyan Garbai kiküldetésének indokoltságát. Ő már a diktatúra első napjaiban járt a székelyeknél, s a Székelyföld visszavételének lehetőségével hitegette őket. Az idő múlásával azonban kiderült, hogy ez hazugság volt, a proletárdiktatúrának esze ágában sincs Erdély felszabadítása. Garbai tehát hitvány alak lett a székelyek szemében.

A két állami delegált még annak örülhetett, hogy sérülés nélkül visszatérhetett Budapestre.

A hadsereg összeomlásáról különböző legendák kerengtek a lakosság körében.

„- Huszonnyolcezer halott, – mondják a hírek: És tízezer ember a Tiszába fulladt.

Igaz-e, nem-e, senki se tudja, de ha csak egyetlen magyar életbe is került ez a hiábavaló szörnyű gonosztett, egy egész nemzet lesz vádlója a bűnösöknek. Könny futja el az emberek szemét, mikor erről beszélnek. … Sok a halott, a tisztek között is, pedig ki tudja hány Szegedről álmodott utolsó éjszakáján. És míg ők meghaltak egy gyűlölt idegen eszme idegen zászlói alatt, Landler elvtárs, a vörös hadsereg főparancsnoka és a többi elvtárs biztos helyről, távcsővel nézték magyar munkások és földművesek, magyar iparosok és polgárok halálát…

Az oláh győzelemért, a vörös vereségért, mindenért a magyar faj fizet.

És ennél tragikusabb magyar halál nem volt soha. Ha még soká tart, már csak őrülteket találnak itt, mire vége lesz.” – írta Tormay Cécile a Bujdosó könyv következő fejezetében.

Böhm Vilmos visszaemlékezése szerint Kun Béla július 30-án, Királyhidán, még úgy vélte, a diktatúra ügye olyan jól áll, hogy nincs szükség az antanttal való megegyezésre.

Ugyanakkor a vonatán található mozgó távírdájából utasítást adott, hogy Landler Jenőt váltsák le főparancsnoki tisztéből, s Pogány Józsefet tegyék a helyére. Pogány erről hallani sem akart, így Landler a helyén maradt. A biztonság kedvéért azért Vágó Bélára, a Cegléden állomásozó hadtestparancsnokra bízta a tényleges irányítást.

Miután ezt elrendezte, vonatra szállt, s a ceglédi hadtestparancsnokságra robogott.

Hamarosan megérkezett Lenin válasza a segítség nyújtásának tárgyában.

„Mi megteszünk minden lehetőt magyar barátaink segítésére, de kevés az erőnk. Győzelmünk az Urálban felszabadította a magyar hadifoglyokat, és sietve küldjük őket az ukrán és a román frontra.

Lenin.”

Ennyi. Nem több.

Ceglédre érve, Kun Béla meghallgatta a fronthelyzetről szóló beszámolókat. Csak rossz hírt hallott. Ennek ellenére, úgy vélte, a személyes varázsával meg tudja fordítani a katonák hangulatát, harci moráljának alakulását. A csapatok teljes szétszóródása közepette, azon töprengtek, hová menjen lelkesíteni. Hol van még egyben annyi ember, amennyiért érdemes szónokolni.

Végül Újszászra esett a választásuk. Itt gyülekeztek a visszavonuló alakulat-törmelékek, itt volt még annyi katona, hogy valami értelme legyen lelkesítő beszédet tartani.

Útjára Münnich Ferenc kísérte el. Münnichet szintén Leninék képezték ki és utasították a magyarországi proletárforradalom tervezésére, szervezésére. Számos magas beosztást követően, akkor éppen a hadsereg-főparancsnokság politikai osztályfőnöke volt. A reggeli órákban, nyitott gépkocsin utaztak Újszászra.

Münnich utasítására a holtfáradt katonákat fölverték pihenőjükből, s a helység melletti legelőre masíroztatták őket. Ott volt elegendő hely a gyűlés megtartására.

Kun Béla a harc azonnali felvételére, a románok megtámadására, a Tisza-vonal végsőkig való védelmére próbálta rábeszélni őket. A katonák fegyelmezetten, de komoran, bizalmatlanul hallgatták őt. Amikor mondanivalója végére ért, súlyos csend nehezedett a legelőre. A katonáknak nem volt mondandójuk.

A külügyi népbiztos nem adta fel egykönnyen. Egész délelőtt a zászlóalj- és századparancsnokokat kapacitálta, hogy menjenek vissza a csatatérre, tartóztassák fel a románokat. Nem járt sikerrel.

A direktóriumokon érdekes fóbia lett úrrá az idegenekkel szemben. A nagykanizsai grémium az alábbiakat adta a közvélemény tudtára:

„HIRDETMÉNY

Nagykanizsa város nagymérvű lakáshiányára való tekintettel elrendeljük, hogy akik a háború kitörése folytán 1914. augusztus elseje óta a város belterületén telepedtek le és produktív munkát nem végeznek, f. évi augusztus hó 15-éig legkésőbb városunkat hagyják el.

Dologtalanok, henyélők menhelye tovább nem leszünk!

Nem tűrjük azt sem, hogy akárki is kettő lakással bírjon, ezért a gazdaságokban, vagy falun dolgozók is menjenek ki lakni rendeltetési helyükre. Nincs semmi szükség arra, hogy a tanyákon üres kastélyok legyenek.

Felhatalmazzuk a lakáshivatalt és a vörösőrség parancsnokságát, hogy ezen rendeletünket a legnagyobb szigorral hajtsa cégre.

Nagykanizsa, 1919. évi július hó 29.

Városi Intéző Bizottság”

Tormay Cécile a következőket jegyezte fel:

„Losoncz kínzója, Szíjgyártó, most immár korlátlanul uralkodik a város fölött.

 Ma többek között elrendelte, hogy minden olyan egyén, aki bejelentve nincs és itt maradását a direktórium indokoltnak nem látja, köteles Balassagyarmatot huszonnégy óra alatt elhagyni, különben forradalmi törvényszék ítél felette. A budapesti illetőségűeket a fővárosba toloncolják.

Hát újra kezdődik…”

Kun Béla, sikertelen buzdítási kísérlete után, visszakocsikázott Ceglédre. A Vágó Béla által irányított hadtestparancsnokság különvonatán katonai értekezletet tartottak a vezetők. A Tanácsköztársaság utolsó, érdemi katonai megbeszélésén Kun, Landler, Pogány, Bokányi, Vágó és Julier Ferenc, valamint az ő törzskara vettek részt. Julier és képzett tiszttársai kifejtették, hogy lehetetlen a talpon maradás. Kapitulálni kell – a kérdés csupán az, hogy ennek mi lenne a legkedvezőbb módja.

Első feltételként a kormányzótanács lemondását fogalmazták meg. Úgy vélték, ha ez megtörténne, elkerülhetnék Budapest román megszállását. Egyedül Bokányinak volt annyi belátása, hogy elfogadja ezt a javaslatot. A többi kommunista vezető mereven elzárkózott előle. A harc folytatását követelték.

Julier és törzskara tisztában volt vele, hogy tulajdonképpen foglyok a vörös parancsnokság vonatán. A szerelvényt válogatott terrorista legények vették körül – a vörös vezetők biztonságának szavatolása érdekében. Nem lehetett azonban kétséges, mi történne, ha a tisztek nyíltan szembe szegülnének Kun Béláék óhajával.

El kellett tehát játszaniuk, hogy megtervezik a harc eredményes folytatását. Teljesen komolytalan szakmai megbeszélés kezdődött: számba vették a már nem létező alakulatokat, játszadozni kezdtek a mindössze papíron ép csapattestekkel. Hadműveleti tervet készítettek, mely szerint másnap, augusztus elsején kezdik meg az általános ellentámadást. Az offenzíva irányaként a Tiszabő-Tiszasüly körzetet, a román zöm gyülekezési körletét jelölték meg. Támadó ékként az első hadtestet jelölték ki, ez alá rendelték az egyéb mobilizálható vörös erőket. A hadművelet főparancsnoka Vágó Béla, vezérkari főnöke Győrffy Bengyel Sándor lett.

Míg a vezetők a soha ki nem vitelezhető haditerven eszelgettek, a vörös hadseregből dezertált katonák háborítatlanul fosztogatták a szomszéd vágányokon veszteglő vonatokat. Ekkora volt a rend és a fegyelem…

Vágó Béla, mivel attól tartott, hogy a személyes biztonságának őrzésére rendelt 31 fő is otthagyja, s beáll a fosztogatók közé, gyorsan kiosztott közöttük 40.000 koronát. Kékpénzben…

„Plakátokat ragasztanak ki megint az egész városban: “…A riadókürtök megszólalása után egy órával az utcán senki se tartózkodjék. A vörös katonák a laktanyákba, a munkások a munkás zászlóaljakhoz tartoznak sietni. A villamos vasutak, a riadó kürtök megszólalása utáni egy órával összes kocsijaikat bevonják. Az összes üzletek és nyilvános helyiségek azonnal bezárandók, úgyszintén az összes ablakok és kapuk is. A riadóval egyidejűleg kivételes hadiállapot lép életbe…” – írta Tormay Cécile ezen napok fejvesztett rendelkezéseiről.

 

Ludányi Rózsa István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>