A vörös terror 143. – Meddig arat még?

A vörös terror

  1. Meddig arat még?

 

Nyíregyházai Királyi Ügyészség 1920. július 22-én kelt, El. 1.A. 49. számú jelentése arról ad számot, hogy ismeretlen vöröskatonák 1919. július hónap folyamán, Tiszadobon, agyonlőtték Szabó János miskolci bérkocsist. Az ügy további részletei ismeretlenek maradtak.

Gallai András, 22 éves földműves, nagykátai lakos, saját falujában szóváltásba keveredett egy ismeretlen vöröskatonával. A vita abból kerekedett ki, hogy Gallai rendre intette a katonát. A vörös pribék erre agyonlőtte a fiatalembert. Ellenforradalmi magatartásnak értékelte a földműves fellépését – bizonyára fogalma sem volt arról, hogy az a bizonyos forradalom, aminek védelmében ő éppen embert ölt, gyakorlatilag már meg is szűnt létezni. Az elkövető kiléte ismeretlen maradt, így eljárás sem indulhatott ellene.

Az esetet a Pestvidéki Királyi Ügyészség 1921. október 3-án kelt, 1920. El. I.A. 68/210. számú jelentése örökítette meg.

Tápiószentmárton község határában, Gödölypusztán, ugyancsak augusztus elsején, egy vörösőr agyonlőtte Bergendi Ferencnét, született Vanyik Juliannát. A férje gazdasági intéző volt, így polgárnak számítottak. A kérdéses napon, estefelé, Juhász László vörösőr parancsnok, két vörösőr kíséretében, betért hozzájuk, s enni és inni kért Bergendinétől.

Míg az ételt-italt fogyasztották, az egyik vörösőr dicsekedni kezdett társainak. Sajátos, rájuk jellemző „hadi” dicsőségét emlegette fel, mégpedig a következő módon: annyit gyilkolt már, hogy valószínűleg a saját apját és anyját is agyonlőtte már.

Bergendinének ez a megjegyzés nem tetszett. Megjegyezte, hogy azt bizonyára kárnak tette a vörös „hős”. A terrorista felháborodott a közbeszóláson, s a következő ordítás kíséretében:

„Ha sajnálod, dögölj meg te is!”, agyonlőtte az asszonyt.

A gyilkos kiléte nem derült ki, eljárás nem indult. Az esetről a Pestvidéki Királyi Ügyészség 1921. október 3-án kelt, 1920. El. 1. A. 68/210. számú jelentése tájékoztat.

Tarnamérán, ugyanezen a napon, Süri Sándor gazdát lőtték agyon a románok elől futó vöröskatonák. Ellenforradalmi magatartásnak értékelték, hogy fejveszett menekülésük megsegítésére, nem adta át nekik kocsiját.

Az elkövetők kilétére nem derült fény, eljárás nem indult. Az esetről az Egri Királyi Ügyészség 1920. szeptember 2-án kelt, 1920. El. 1/8. számú jelentése számol be.

Pedig az augusztus elsejére virradó éjjel lefolytatott vita nem hozott semmi érdemi eredményt a kommunista és szociáldemokrata vezetők között. A Győrből odaérkező Szamuely Tibor heves fellépése végül eldöntötte az alapvető kérdést: úgy határoztak, hogy még egyszer megkísérlik a fegyveres ellenállást.

Az első vörös hadtest reggel megkezdte a támadást. Néhány órára kiszorították ugyan a románokat Szolnokról, de ez többnyire azért történhetett meg, mert azok nem erőltették különösebben a város védelmét. A jászsági Tisza-parton állomásozó főerőkkel már nem sikerült az összeütközés. A vörös sereg maradékait hamarosan vissza kellett rendelni a Zagyva vonala mögé. Ott azután beteljesedett a kommunista haderő sorsa. Mindenki ment, amerre a szeme látott. Fortuna kegyeltjei haza, a többiek román fogságba.

Stromfeld Aurél hiába sietett Siófokról még a délelőtt folyamán Gödöllőre – csak azt tudta konstatálni, hogy minden elveszett.

Csicserin, Szovjet-Oroszország külügyi biztosa minden bizonnyal elszomorodott, amikor a fejleményekről értesült. Az összeomlás napján ugyanis még a következő táviratot küldte magyar szaktársának, Kun Bélának:

„Ma értesültünk, hogy az antant párizsi legfőbb tanács szikratávíró útján azt javasolja a magyar népnek, hogy megszünteti a blokádot és élelmiszereket küld, ha a magyar nép a szovjetkormányt leveri. Ilyen cinikus nyíltsággal szabadságról kenyérért való lemondást még sohasem javasoltak. Biztosak vagyunk abban, hogy a magyar nép ezen alávaló csalétekre nem megy rá és belátja, hogy egy kenés kenyérért minden vívmányát elvesztené, biztosak vagyunk benne, hogy a magyar nép harcolni fog a proletárforradalom vívmányaiért.”

Ezeket a vívmányokat pedig nem nagyon látta a magyar nép. Azon nem csodálkozunk, hogy a rendszer ellenségei, a halálra ítélt osztályellenségek nem véltek felfedezni sok jót a diktatúrában. De náluk sokkal illusztrisabb elvtársak sem láttak már semmi menthetőt a saját tanácsrendszerükben. Délelőtt összeült még egy utolsó megbeszélésre a kormányzótanács, a pártvezetőséggel kiegészítve. Ezen az értekezleten Haubrich József egy újabb állomását mutatta meg politikai képlékenységének.

A vita éppen arról folyt, hogy ildomos lenne már Kun Bélának és társinak bedobni a törölközőt. Kun ezt persze, nem akarta, úgyhogy halogatta a lemondást. Haubrich, mint a helyőrség és a budapesti hadtest parancsnoka, a mérleg nyelvévé nőtte ki magát. Kerek-perec megtagadta a vasas hadosztály mozgósítását. Kilátásba helyezte viszont, hogy elvbarátaival végiglátogatja a gyárakat, s fellázítja a dolgozókat, amennyiben önként nem takarodik el a kormányzótanács. Szamuely, aki minden akkreditáció nélkül, mint lakossági érdeklődő, vett részt a tanácskozáson (már sem a kormányzótanácsnak, sem a pártvezetőségnek nem volt tagja), hiába erősködött Kun elvtársa mellett, minden erőlködése hatástalan maradt. Már tőle sem félt senki.

A kormányzótanács lemondott tehát, s úgy döntöttek, 15 órára összehívják az ötszázas munkás- és katonatanácsot az Újvárosházára. Ott közlik majd velük, hogy a Tanácsköztársaság megbukott, egyúttal kicsikarják tőlük egy tisztán szociáldemokrata kormány megszavazását.

Haubrich időközben intézkedett, hogy bizalmas tisztjei álljanak készenlétben, mindenféle eshetőségre számítva.

Ha jól átgondoljuk a történteket, ismét egy puccs valósult meg. Szegény, véráztatta, háborúban kimerült országunkban immár a harmadik, Károlyi előző októberi fellépése óta. Ennek alátámasztására legékesebben Ágoston Péter külügyi népbiztosnak a tanácskozásról készített feljegyzése beszél. Egészen pontosan az a szakasza, melyben Bokányi Dezső hozzászólását rögzítette.

„A csapatok fáradtak, s ezért a románok mindenütt átjönnek. Tokajnál is bizton átjöttek már. Hiábavaló, s ezért ne követeljünk újabb áldozatokat. Haubrich hadosztályát nem szabad kitenni a frontra, mert különben felbomlik Pesten a rend. A munkásezredek nagy része fegyveresen, ágyúkkal jön, és Haubrich hadosztályának az a feladata, hogy ezek ne okozzanak bajt. …”

Saját katonáitól félt a pesti főnökség. Ők tudták, miért. Ők züllesztették, s uszították Magyarország törvényes rendje ellen tíz hónappal azelőtt a frontról visszatérő katonákat…

Lengyel József hozzászólása is figyelemre méltó:

„Hiábavaló a barikádharc, mert úgysem akarja a munkásság. A munkástanács felhívandó, hogy álljon fegyverbe, hogy a románok ne pusztíthassanak, s ne jöjjön a pogrom. A munkásság gyári gyűléseken. zsidózik és azt kiabálja: Le a proletárdiktatúrával!

Politikai összeomlás történt. Szerencse, hogy a katonai összeomlás is megtörtént egyidejűleg. Harctéri győzelem esetén is összeomlott volna a Tanácsköztársaság…

Mindenesetre mondjunk le.”

A mandátum nélkül polemizáló Szamuely egészen másképpen látta a kialakult helyzetet.

„A proletariátus arcátlan, mert vádol, de áldozni nem akar. Megfontolandó, hogy milyen lesz a közhangulat. Bizonyos, hogy egy kis zsír és zefír-ruha megnyugtatja majd a munkásságot, s nem lesz ellenforradalmi. Ne mondjunk le a hatalomról!”

Ám senki nem vette már komolyan az ő okfejtését. A kormányzótanács lemondott. Kun Béla a szovjetházba sietett a lemondás után. Súlyos, megoldandó gondjai voltak, amiken csak a legbelső köréhez tartozó bizalmi emberek segíthettek. Felesége így emlékezett vissza erre a momentumra:

„Arra kért, keressem meg Pór Ernőt, aki az illegális apparátusnak volt a vezetője. Pór nemsokára megjött. Kun Béla megkérdezte tőle: »Mi van az illegális lakásokkal?«

Azután így folytatta: »Valószínűleg mindannyian illegalitásba megyünk.«

Pór Ernő, akit Kun Béla az orosz polgárháborúból ismert, mint hűséges és bátor forradalmárt, – elsápadt. Váratlanul érte az összeomlás.

Egyetlen illegális lakás sem volt előkészítve.”

Egérút nélkül pedig nehéz a menekülés…

A Budapesti Munkás- és Katonatanács utolsó ülésén Kun Béla, helyenként a Szamuely Tibor logikájára emlékeztető módon, a következőket mondta el:

„A proletariátus cserbenhagyta nem a vezetőit, hanem önmagát. Nagyon mérlegeltem, nagyon meggondoltam, mit tegyek. Hidegen és nyugodtan meg kell állapítanom: megbukott a proletárdiktatúra.

Megbukott gazdaságilag, politikailag és katonailag.

Nem így kellett volna megbuknia, ha itt rend van. Ha gazdaságilag és politikailag lehetetlen lett volna is egyelőre az átmenet a szocializmushoz, a kommunizmushoz, akkor is, ha itt öntudatos és forradalmi proletártömegek vannak, akkor nem így kellett volna megbuknia a proletariátus diktatúrájának.

Szerettem volna más véget. Szerettem volna, ha a proletariátus a barikádon harcolt volna, inkább meghal, de nem hagyja ott az uralmát. De arra gondoltam: mi magunk álljunk ki a barikádra tömegek nélkül? Mi szívesen feláldozzuk magunkat, – de az a kérdés, van-e ennek az áldozatnak értelme a nemzetközi proletárforradalom szempontjából…

Én szerintem semmiféle alakulás ebben az országban nem lehet állandó, minden csak nagyon ideiglenes jellegű lehet. Itt kormányozni senki sem fog tudni. A proletariátus, amely elégedetlen volt a kormányzásunkkal szemben, amely immár a gyárakban hangosan kiabálta, minden agitáció ellenére, hogy le a proletárdiktatúrával, az elégedetlen lesz még inkább bármilyen kormányzattal szemben.

Most úgy látom, hogy hiába volt a kísérletünk, hogy ennek az országnak proletártömegeit öntudatos forradalmárokká neveljük. Ennek a proletariátusnak a burzsoázia legkíméletlenebb, legkegyetlenebb diktatúrájára van szüksége, hogy forradalmi legyen.

Mi félreállunk, hogy majd újult erővel, tapasztalatokkal gazdagabban és érettebb proletariátussal új harcba kezdjünk a proletariátus diktatúrájáért, új fázisát kezdjük meg a nemzetközi proletárforradalomnak.”

Leninhez írt, utolsó budapesti táviratában, a következőképpen kommentálta a bukást:

„A mai nap folyamán Budapesten egy jobboldali szocialista kormány alakult, amelyben a diktatúrát ellenző szakszervezeti vezérek és a diktatúrában részt vett jobboldali szakszervezeti vezetők foglalnak helyet.

Ezt a fordulatot részint hadseregünk bomlása, részint magának a munkásságnak diktatúraellenes magatartása okozta. Mikor ez történt, a helyzet olyan volt, hogy mindenféle harc a hamisítatlan, de sajnos vizenyős diktatúra fenntartásáért hiábavaló lett volna.”

Csodálom, hogy nem jutott eszébe: akarata ellenére senkit sem lehet megváltani. Főleg nem diktatórikus eszközökkel. Amikor Jézus vitte véghez a Megváltás nagy feladatát, ő feszült meg a kereszten. Nem a megváltani kívánt tévelygőket küldte fel rá.

És még így sem lehetünk benne biztosak, hogy sikerült. E sorozat eddigi 143 része éppen arról szólt, hogy közel egy évszázaddal ezelőtt mennyien futkároztak csak e kis országban, akikre semmiféle hatással nem volt a Megváltás…

Ludányi Rózsa István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>