A vörös terror 144. – Leáldozott

A vörös terror

  1. Leáldozott

 

Miután a bukás tényét konstatálták, a vörös diktátoroknak sürgős teendői akadtak. Menteni kellett a saját bőrüket. Egyikük sem gondolta komolyan, hogy sértetlenül megúszhatja a márciusi napforduló óta tartó, országra kiterjedő kalandozásukat. Valamiért nem volt tiszta a lelkiismeretük.

Roppant sürgés-forgás indult hát a házuk táján – a Szovjetházban különösen – elő kellett készíteniük a menekülésüket. Kun Béláné a következőképpen emlékezett vissza erre a momentumra:

„A szociáldemokrata vezetők azt az illúziót akarták kelteni, mintha a kommunisták nélküli szociáldemokrata kormány megalakítása a kommunistákkal való békés megegyezés folytán jött volna létre. Most már az volt a fő cél, hogy minél hamarabb megszabaduljanak a kommunista vezetőktől, de még azoktól a volt szociáldemokratáktól is, akik túlságosan kompromittálták magukat a velük való együttműködésben. Ezért tárgyaltak olyan hevesen a bécsi szociáldemokratákkal, kiknek a menedékjog megadása látszott a legalkalmasabbnak.

… Nem vonatkozott a menedékjog Szamuely Tiborra, akit nem akartak elismerni politikai menekültnek.

… Szamuely nem is számított a bécsi szociáldemokraták vendégszeretetére, s Kun Bélával való megállapodás alapján elutazott, hogy még mielőtt a bukás nyilvánossá válik, elérje Ausztriát. Onnan majd Oroszországba megy, ahol informálja Lenint a történtekről.

Szamuely elbúcsúzott tőlünk. Nekem elárulta – miközben megmutatta zsebkendőbe rejtett kis revolverét -, hogy ha nem sikerül átjutnia a határon, inkább végez magával, mintsem a fehérek kezébe kerüljön. A búcsúzás mindkét részről nagyon mély és szomorú volt. Szamuely Tibort nemcsak Kun Bélához fűzte komoly politikai barátság, de családunkhoz is szeretettel ragaszkodott. Munka után színesen jött hozzánk, s miután Kun Bélával megbeszélték a teendőket; Ágnessel játszott, beszélgetett vele és jóízűen nevetett kislányos kijelentésein.

A búcsúnál csak ennyit tudtam mondani neki:

»Vigyázzon magára. Siessen, hogy minél hamarabb keresztüljusson a határon. A viszontlátásra!«

S már el is fordultam, hogy ne lássa könnyeimet. Ő is gyorsan elfordult, és ment. Többé nem találkoztunk.”

Kun Béla is minden követ megmozgatott, hogy menedékjogot kapjon maga és bizalmasai számára valahol. Böhm Vilmos, akkori bécsi nagykövet emlékirataiban a következőképpen rögzítette annak az estének ide vonatkozó epizódját:

„Az esti órákban Kun Béla telefonhoz hívott, s zokogó hangon (furcsa, de Kun gyakran sírt) ismertette velem a lemondás előzményeit.

Az életem is veszélyben forog, – mondotta, s kérve kért, hogy az osztrák kormánynál, illetve a szociáldemokratáknál eszközöljek ki számára, továbbá Landler Jenő és Pór Ernő számára Ausztriába való beutazási engedélyt.

Weltner ebben az ügyben szintén Bécsbe utazott. Egyébként mindenki Budapesten a helyén marad, ezt az utasítást adtuk ki, – fejezte be Kun a velem való beszélgetést.”

Nyilvánvalóan nem mindenki bánkódott az ügyek ilyetén fordulatán. Kóréh Endre tábori lelkész a következőket jegyezte le augusztus elsejéről:

„Augusztus 1-jén estefelé a hatvani állomáson jött meg az örömhír, hogy a kommunista rendszer megbukott. Az ott lévő székely tisztek és katonák mámoros örömmel fogadták a régen várt fordulatot.

Olyan hazafias tüntetést csaptunk az állomáson, hogy az egész Hatvan kifutott. Vége-hossza nem volt a Himnusznak és a Kossuth-nótának, felkerültek a háromszínű jelvények, kokárdák. Este a székelyek vonatai szakaszonként meggyújtott telefondrótokkal voltak kivilágítva.”

Szamuely gyakorlatilag magára maradt. Hol volt már a mindenhatósága? Nem volt ő már élet és halál ura, annak örült volna, ha a saját életét biztonságba helyezhetné. Az első kommunista vezető volt, aki elhagyta dicstelen uralmuk székhelyét, Budapestet. Mindenekelőtt civilbe öltözött, mintha sportautós lett volna, és erre utasította Dékány István gépkocsivezetőt, s a kíséretét adó két lenin-fiút is. Kirándulásukhoz, a biztonság kedvéért, arzenálnyi fegyvert, lőszert és kézigránátot rejtettek piros túrakocsijukba. Az osztrák határ melletti Röjtök volt úti céljuk.

A község 220 kilométerre és egy kicsire fekszik a fővárostól. Akkor még nem voltak autósztrádák. Mi több, elég kacifántos útviszonyokkal kellett számolnia az autósnak. A száz évvel ezelőtti túrakocsi sem egy mai terepjáró volt. Úgy tudjuk, többször kaptak defektet Szamuelyék ezen az úton. Dékány azonban nagyon sietett: kevesebb, mint négy óra alatt célba értek.

Az útközben átélt kalandjairól nincsenek hátrahagyott emlékek, csak annyi biztos, hogy a gépkocsi erősen sérült állapotban volt, mire Röjtökre értek. Szamuelyné Szilágyi Jolán a következőket írta arról az estéről:

„Estefelé érkezett. Havasékkal elébe szaladtunk. De micsoda autó?! A lámpák betörve, oldalán horpadás. Tibor civilben. Dékány sofőrön kívül két kísérője, Kovács Lajos és a lengyel Jablonszky Maxim Lenin-fiúk érkeztek vele. A fiúk a kocsiban maradtak a sofőrrel, mi pedig felmentünk az egyik szobába.

  – Megbukott a proletárdiktatúra! Vége a proletárdiktatúrának! Szakszervezett kormány alakult. – mondta Tibor. – Azt a megbízatást kaptam, hogy igyekezzek Ausztrián keresztül Oroszországba eljutni és jelentést tenni.

Elmondta, hogy beszélt barátnőmmel, Ormos Böskével és levelet hagyott nála számomra, meg pénzt.

  – Miért nem tudtál repülőgépen utazni? – kérdeztem.

  – Az egyik kétfedelű gép megszökött Szegedre, a másik elromlott, nem volt idő kivárni, hogy megjavítsák. …

Megöleltük, megcsókoltuk egymást.

Sietni kellett, hogy idejében érkezzenek Savanyúkútra és megtalálják a csempészt. Lementünk a várokozó autóhoz. Sötétedett. Kezet szorítottam a Lenin-fiúkkal és a sofőrrel. Tibor elbúcsúzott Havaséktól, majd újra megölelt, aztán beugrott a kocsiba. Utoljára láttam szép fekete szemét, fekete haját, sápadt, hosszúkás arcát.”

Az alacsonyabb beosztású vörösök el sem akarták hinni, hogy megbukott hőn szeretett diktatúrájuk. Vidékre egyébként is lassan érkeztek akkor a hírek, úgyhogy volt nagy elképedés, amikor a helyi kiskirályoknak szembesülniük kellett a politikai helyzet megváltozásával.

Tormay Cécile a következőket írta Bujdosó könyvében erről:

„Tegnapi vörös hóhérok visszafakulnak a mérsékelt szocializmusba és már készülnek, hogy egyik kezükből a másikba tegyék át a hatalmat és egy elkínzott, vérig sértett nemzet haragját levezessék magukról.

 A diktátorok jellegzetes szörnyű arcképcsarnoka átnyargalt a képzeletemen. Láttam őket külön-külön, ahogy remegő szájjal szoroznak, osztanak, összeadnak, kivonnak. A világforradalom elmaradt, de valahol másutt is történt hiba a számadásban; Minden tételt felvettek, az antant fenyegetéseit is, az oláhok támadását is, csak azzal nem számoltak, hogy a haldokló Magyarországban van még annyi erő, hogy ziháló mellén összefonja a karját és ősi fegyverével a passzív ellenállással belülről ássa alá a bolsevizmust, mellyel, ha a magyar föld népe mellé áll, se az antant, se az oláh fegyverek nem tudtak volna megdönteni.

Az őrszoba irányából kiabálás hallatszott:

- Ki mondta? Nem tűrjük!… És a vörös örök a terroristák rohantak a posta épülete felé. Ha a postafőnök mondta, le kell csukni.

A postafőnök válasz helyett felhívta Budapestet. Az egyik hallgatókagylót egy terrorista tartotta… Aztán kifutott a huzalokon a kérdés messze, a főváros felé. Azonnal jött a felelet:

“A kormány lemondott, a tanácsrendszernek vége.

Budapest örömmámorban úszik”

A terroristák elképedve meredtek össze és a postafőnököt nem tartóztatták le.

A direktóriumot keresték, mitévők legyenek?

De a Városházán üresek voltak a vörös hivatalok. Az elvtársak eltűntek. Néhányan hirtelen megbetegedtek. Az alkonyodó utcákon pedig osont a hír, szinte pillanatok alatt bejárta a várost. Benyitott az ajtókon, bezörgetett az ablakokon.

 Békesség a földön a jóakaratú embereknek.”

Az augusztus elsején megjelent Népszava, természetesen, még semmit sem közölt a politikai fordulatról. A tanácskormány nevében, statáriális eljárást kilátásba helyezve, a harctérről elfutott katonák újbóli jelentkezését sürgette szolgálattételre. A Balaton környékén, különvonaton kiránduló gyerekek jó sorsáról adott hírt, elemezgette a háború által különösen megtépázott közalkalmazotti helyzetet, kilátásokat a proletárdiktatúra kebelén. Gúnyolta az osztrák sajtónak nyilatkozó magyar arisztokratákat, s hosszasan fejtegette, hogy a pénz csak egy utalvány. Talán abban reménykedtek, hogy az ily módon felvilágosított proletároknak nem fog majd annyira fájni a hiánya.

A népgazdasági tanács közölte, hogy beszüntetik a benzin-kiutalást. Itt lett igaza a pénz utalvány-jellegét firtató szerzőnek. Ha ugyanis a pénz csak utalvány, amire nem utalványozzák ki az árucikket, akkor tényleg kár azon rágódni, hogy kinek mennyi van a semmit érő papírból…

Kun Béla külügyi népbiztos a lap hasábjain keresztül fordult a világ népeihez. Elmondta, hogy az antant hitszegő, a megállapodások ellenére kiéhezteti a nőket, aggokat és gyermekeket. Ebből a közlésből az ember azt gondolná, hogy a férfiak nem koplaltak. A folytatás is ezt látszik megerősíteni, Kun elvtárs ugyanis megfenyegetett mindenkit, hogy a magyar proletariátus kitart a tanácsrendszer mellett. Éhezve pedig azt nem lehet…

Hírül adta a lap, hogy Ausztria kiutasítja az idegeneket. Bécsben a lakáshiány, Alsó-Ausztriában az éhezés akkora, hogy nem tudják a más nációjú embereket ellátni. Persze, Szamuely menedékjogát nem ezért tagadták meg az osztrákok…

A terrorista-vezért ez nem torpantotta meg. Sérült, piros autóján Sopron felé robogott, hogy minél hamarabb elérje Savanyúkutat, az akkori idők kedvenc csempész-átkelőjét a boldogabb Ausztria felé. Annyira hajszolták a szerencsétlen gépkocsit, hogy a motor, a közeli Sopronig, kétszer felmondta a szolgálatot. Ott azután komolyabb szerviznek kellett alávetni, így éjfél után kicsivel tudták menekülésüket folytatni.

Akkor már nyomták a Népszava aznapi számát. Azt, amely címlapján közölte az új kormány beköszöntőjét. Miszerint az antant ultimátumának engedve, a tanácskormány helyét szakszervezeti kormány vette át. A tanácskormány ugyanis belátta, hogy a szívós ellenállás nem időszerű, csak haszontalan vérontáshoz vezetne, ezért letette megbízatását. A közlés tudatja, hogy felfegyverzett kormánnyal van a népnek dolga, ehhez tartsa magát.

Bizonyára sokan elgondolkodtak a címlap elolvasását követően, hogy akkor most mi is változott tulajdonképpen. Az eligazodásban egyetlen érdemi segítségük a második oldalra nyomtatott Kiáltvány lehetett, melyből az legalább kiderült, hogy az új kormány antant-barát, s bírja annak bizalmát. A külpolitika tehát biztosan változni fog…

„KIÁLTVÁNY A MAGYAR NÉPHEZ!

Mint egyedüli itteni képviselője az antantnak, amellyel a jelenlegi magyar kormány békés viszonyban kíván élni, nyugalomra és rendre hívom fel Budapestet és az egész ország lakosságát, s felszólítom arra, hogy a jelenlegi kormány minden rendelkezését a legszigorúbban tartsa be, hogy a rend, a vagyon- és személybiztonság teljes mértékben fönntartható legyen.

Mindenki tartózkodjék minden pártgyűlölettől, minden felekezeti türelmetlenségtől és mindennemű viszálykodástól, nehogy fokozzák azoknak a nehéz helyzetét, akikre a jelen súlyos pillanatban a kormányzás felelőssége nehezedik.

Amennyire módomban és hatalmamban van, törekedni fogok arra, hogy az antant Magyarország mai helyzetén a legrövidebb idő alatt könnyítsen a blokád részleges vagy tejes megszüntetésével és a szükséges béke nyújtásával, hogy a magyar nép értelmessége és szorgalma révén újra fölvirulhasson.

Budapest, 1919. augusztus 1.

  1. Romanelli , a budapesti olasz katonai misszió vezetője.”

 

 

 

 

Ludányi Rózsa István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>