A vörös terror 146. – A süllyedő hajóról…

A vörös terror

  1. A süllyedő hajóról…

 

A világmegváltó kommunista vezetők meneküléséről különböző legendák kaptak lábra. A Krisztinavárosi mendemondát Kosztolányi Dezső örökítette meg, Édes Anna című regénye legelején.

„Kun Béla repülőgépen menekült az országból.

Délután – úgy öt óra felé – a Hungária-szállóban székelő szovjetház körül fölrebbent egy repülőgép, átrepült a Dunán, a Várhegyen, s merész kanyarodással a Vérmező felé tartott.

A gépet maga a népbiztos vezette.

Alacsonyan szállt, alig húsz méter magasságban, úgy hogy arcát is látni lehetett.

Sápadt volt, borotválatlan, mint rendesen. Vigyorgott az alant álló polgárokra, s vásott kajánsággal, csúfondárosan még búcsút is intett egyeseknek.

Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket.

Karjairól vastag aranyláncok lógtak.

Egyik ilyen aranylánc, mikor az aeroplán magasba lendült, s eltűnt az ég messzeségében, le is pottyant a Vérmező kellős közepére, és ott egy öreges úr, régi krisztinai polgár, adóhivatalnok a Várban, a Szentháromság téren, valami Patz nevezetű – Patz Károly József – meg is találta.

Legalább a Krisztinában ezt beszélték.”

Ez persze, ahogyan mondtam is, csak városi legenda. Kun Béla ugyanis vonaton menekült Bécs felé. Rangrejtve, settenkedve, az általa ismert konspirációs technikákat maximálisan alkalmazva. Félt ugyanis az általa boldogítani kívánt nép haragjától. Vélhetően nem ok nélkül.

Augusztus elsején, este 21 óra 15 perckor Budapestről, a MÁV központi üzemvezetőségtől a 174. számú szolgálati táviratot továbbították (megtévesztésül) a győri pályaudvar forgalmi főnökének:

„Ma f. hó 1-én Budapest-Józsefvárostól Győrig, illetve Győrön át az elnök-igazgatóval egy különvonat közlekedik a 18. sz. vonat menetrendjében. Indul Budapest-Józsefvárosból éjjel 11 órakor. Győrből való további menetre az intézkedés Győr állomáson fog megadatni. Utasítjuk címet, hogy a különvonat megérkezésénél legyen jelen és tegye meg a szükséges intézkedéseket.

Bodó.”

Jól gondolták Kun elvtársék – a gép lekopogta a táviratot, a hír szétfutott a győri vasutasok között. Mindenki tisztában volt vele, hogy az elnök-vezérigazgató titulus alatt a menekülő népbiztosok érkeznek a különvonaton. A dühös, megtévesztett emberek szervezkedni kezdtek, hogy őszinte és méltó fogadtatásban részesítsék a direktorokat.

Ám a konspiráló népvezérek nem tartózkodtak a vonaton, csupán a családtagjaikat küldték rajta előre. Szabadságra induló antant-tisztekkel együtt. A tiszteknek persze fogalmuk sem volt a háttérben folyó játszmáról. Azt sem sejtették tehát, hogy mi a valódi oka a vasút előzékenységének. Mert Győrig roppant kényelmesen és sebesen utazhattak.

Az már nem is meglepő, hogy a szerelvény Kelenföldről, s nem Józsefvárosból indult. Bizonyára az elkeseredett fővárosiak bosszújától is tartottak népbiztosék, ezért telegrafálták a hamis indítóállomást.

A szakszervezeti kormányban belügyminiszterré avanzsált Peyer Károlyt is megtévesztette a távozó kommunisták csele. Ő ugyan tudta, hogy Kelenföldről indul a vonat, de nem is sejtette, hogy a népbiztosok nem lesznek rajta. Viszont ismerte elvbarátait, úgyhogy a következő táviratot küldte, hajnali fél kettőkor a határőrségre:

„2745. sz. Aug. 2. 1 h. 30 m.

Igen sürgős!

Ma éjjel 11 órakor Kelenföldről elindult különvonaton a magyar kormány által kiadott engedélyek alapján egyes népbiztosok és azok családtagjai Ausztriába utaznak.

Szíveskedjék az illetőket megvizsgálni és amennyiben 10.000 koronánál nagyobb értékű pénzt és ékszereket egy-egy családnál találnak, a többletet lefoglalni és jegyzékbe venni. A vizsgálatot illetőleg utalhat arra, hogy ezt a magyar kormány rendelte el és amennyiben segítségre leend szükségük, a kormány bécsi követe útján fogja azt kiutalni.

Vizsgálatnál a legnagyobb előzékenység tanúsítandó.

A lefoglalt értékek a belügyminiszternek haladéktalanul beküldendők. Az eljárásról holnap reggel távbeszélő jelentést kérek.

Látta:

Rózsa József

Peyer Károly belügyminiszter”

Úgy néz ki, a pénz kérdésében sem tréfát nem ismertek, sem barátságot. Mindegyikük maga szerette volna azt birtokolni. De miből gondolhatta Peyer, hogy a szétfutó kommunisták megrövidítenék az államkasszát?

Mentségére legyen mondva, nem csak ő élt ezzel a rosszhiszemű gyanúval. Haubrich József, a budapesti városparancsnokból hadügyminiszterré nőtt jóember is a kommunisták után vetette magát, pénz találásának reményében. Minisztériuma 5. ügyosztályáról Kovács főhadnagy ugyancsak hajnali fél kettőkor intézkedett. Ő telefonon hívta fel a győri helyőrség-parancsnokság ügyeletét. A hadügyminiszter parancsát olvasta be a szolgálattevő Leitner századosnak. Az utasítás a következőképpen szólt:

„A tanácskormány népbiztosainak családtagjai tegnap este 11 órakar különvonattal Királyhidára elindultak.

Ez a vonat Királyhidán átkutatandó és a népbiztosok családtagjainál csak tízezer koronányi pénz, ékszer vagy értékpapír hagyható meg.

A többi lefoglalandó és elkobozandó.

Magyar hadügyminiszter.”

Haubrich tehát tudta, hogy csak a családtagok lesznek majd a vonaton. Parancsának másik érdekessége, hogy feltűnően nyers. Semmi udvariassági fordulat nincs benne, szemben a belügyminiszter táviratával. Harmadsorban: bizonyos benne, hogy a megjelölt összegnél nagyobb értéket fognak találni a családtagoknál. A parancsban nincs semmi „amennyiben” (mint a táviratban), hanem lakonikus tömörséggel közli, hogy mennyi értéket hagyhatnak meg az utasoknál. Mivel bizonyos abban, hogy több lesz náluk.

Ő tudta, ő ismerte a barátait…

Az ügyeletes tiszt, miután lejegyezte a parancsot, tiszti különítményt indított a pályaudvarra, a vonat fogadására. A vasútállomás éjszakai szolgálatvezetője Weisz Sándor vasúti felügyelő volt. Tudta, hogy a 18. számú vonat menetrendjében a menekülő különvonat érkezik. Nem tudta viszont, hogy a helyi vasutasok meg akarják akadályozni Kun Béla és cimborái szökését.

A különvonat 4 óra 52 perckor, a második vágányon állt meg. Weisz szabályszerűen fogadta a szerelvényt. Roppantul meglepődött viszont, amikor 30-40 főnyi vasutas termett elő a hajnali sötétből, s körbevette a vonatot. Beke János tolató lekapcsolta a mozdonyról a kocsikat, s előbbre állíttatta a lokomotívot. Stermanszky Ferenc kalauz felszállt a vonatba, s kocsiról kocsira végigjárta, felmérve a helyzetet. Konstatálta, hogy a népbiztosok nincsenek ott, csak a családtagjaik. A szeparált fülkékben utazó olasz tiszteket is megtalálta.

Veszteglés közben előkeveredett egy szolgálati karszalagot viselő fiatal vasúti tiszt is. A nevét nem tudták, de volt, aki felismerte benne a gödöllői udvari külön állomás főnökét. Természetesen, a tanácskormány bizalmából töltötte be ezt a tisztséget. Úgy is viselkedett, ahogy ez egy kommunista-bérenctől elvárható volt. Akasztással fenyegetőzve követelte a vonat továbbhaladásának biztosítását.

A helyszínre vezényelt tiszti különítmény nem avatkozott bele a vasutasok dolgába, ámbátor jelezte feléjük, szeretné, ha továbbengednék a szerelvényt. Weisz a szaktársaival tartott, nem adott engedélyt a továbbhaladásra. Az antant-tisztek közben méltatlankodni kezdtek a hosszúra nyúló várakozás miatt. A vita nagyon elhúzódott, s közben valami vörös besúgó értesítette Judt Ferencet a történtekről. Rettegett embernek számított a városban: az általa irányított vasúti biztosító különítmény hajtotta végre a csornai és kapuvári mészárlást is.

Pillanatokon belül riadóztatta terroristáit, s a városban állomásozó pápai vörös-huszárokat maguk mellé véve, a pályaudvarra rontottak. Futólépésben vették fel a peronon harci alakzatukat. Judt pisztollyal a kezében üvöltözött a vasutasokkal:

„Oszolni, vagy lövetek!”

Még a szakmai irányítást is átvette. A mozdonyt visszakapcsoltatta, s a szerelvényt maga indította útnak. Ezután terroristái mindenkit elzavartak az állomásról és környékéről. Beleértve a tiszti járőrt is. Csak a minimálisan szükséges vasúti tisztviselők maradhattak a vágányok környékén, de őket szigorúan megfigyelték. A fegyveres rajláncon belül, az állomás izolált területén, csak a közismert, helyi kommunista vezetők maradhattak benn.

Kun Béláné, a győri történéseket némiképpen eltorzítva, így emlékezett vissza arra a hajnalra:

„Győrig elég nyugodtan utaztunk, de a győri állomáson, nagy lármára ébredtünk. Kérdésünkre felvilágosítottak bennünket, hogy fehérek által felbérelt emberek dorongokkal és csákányokkal jöttek az állomásra, keresik a népbiztosokat és családtagjaikat, agyon akarják őket ütni.

A bennünket kísérő olasz katonatisztek kénytelenek voltak beavatkozni, s így az ijedelmen kívül nem történt semmi bajunk.”

Fél hat után pár perccel egy tehervonat robogott keresztül az állomáson, nyíltpályai sebességgel.

Utána csak a súlyos csend maradt, egészen 6 óra 24 percig. Ekkor állt be az első vágányra, a főperon mellé, az a titkos különvonat, ami Kun Bélát és tettestársait menekítette az általuk szétzilált, tönkretett országból. Hat percet vesztegelt, s pontosan fél hétkor, mint akit puskából lőttek ki, elviharzott a pályaudvarról.

Tormay Cécile a következőképpen emlékezett vissza e vasutas-történetre:

„A különvonatok a Peidlkormány segítségével futottak át a határon, a budapesti olasz missió katonai kísérete mellett! Szamuely állítólag eltűnt. De Kun Bélával együtt szökött a vérengző Weiss és Schwarz, Vágó és Pogány és a százhúsz kilós ügyvéd, Landler elvtárs, vörös főparancsnok is. Mind a hárman otthagyták a Tisza-Duna közén halálba és pusztulásba kergetett hadseregüket, melynek esküvel fogadták, hogy utolsó csepp vérükig kitartanak”

Az első vonatot, s a rajta utazó családtagokat, Peyer Károly kérésének megfelelően, átvizsgálták Királyhidán. Ahogyan a belügyminiszter kérte, telefonon jelentették az eredményt. A megengedett, fejenkénti 10.000 koronán felül elkoboztak 478.000 koronának megfelelő összeget. Ezen túlmenően, raktárnyi mennyiségű szivart és dohányárut foglaltak le.

A határőrök úgy vélték, tetemes zsákmányra tettek szert, miért is jutalomra tarthatnak igényt. Kérvényezték hát a belügyminiszternél, hogy elismerésként szétoszthassák a személyi állomány között a régóta nélkülözött dohányt.

Valóban, nem volt kevés, amit elkoboztak. De sok sem.

A patkányok menekülése után lefolytatott alapos vizsgálat ugyanis kimutatta, hogy Kun Béláék, futásuk előtt, még búcsú-látogatást tettek az Osztrák-Magyar Bank budapesti főintézetében. S ha már ott jártak, vittek magukkal valami kis souvenirt, országlásuk emlékére.

Mintegy 25 millió koronát…

Tormay Cécile megfogalmazásában, szintén a  Bujdosó könyvből:

„A népbiztosok a bolsevista dicsőség mezején szerzett sebek nélkül, temérdek millió osztrák-magyar kék pénzzel tűntek bele az éjszakába, melyből Magyarország vesztére kilenc hónapja, elősompolyogtak. Károlyi Mihály után elmentek ezek is. És az ország kitűzte háromszínű lobogóit.”

Ludányi Rózsa István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>