A vörös terror 147. – Elmentek?

A vörös terror

  1. Elmentek?

 

  1. augusztus másodikának kora reggelén, amikor a népbiztosokat szállító vonat is elrobogott Győrből, úgy nézett ki, a népet, Nemzetet, Hazát nyomorító nemzetközi bérencektől végleg megszabadult az ország. Vagy csak egyik alegységüktől?

A helyzet úgy nézett ki, hogy, bizony, az elvek, a működés nem sokat javult attól, hogy a népbiztosok gyülekezete lelépett. Tormay Cécile a következőképpen látta a kérdést, Bujdosó könyvében:

„Az antanttal kötött megállapodás alapján a szakszervezetekből alakult munkáskormány vette át a kormányzást.

A fennálló munkás közigazgatás szervei érintetlenül végezzék munkájukat… Legszigorúbb statárium hirdetendő ki”.(…)

„Az új kormány körtáviratának a szövege volt. Forradalmi kormányzótanács helyett – Munkáskormánynak nevezik magukat, népbiztosok helyett – minisztereknek. Peidl miniszterelnök, Peyer belügy-, Garami Grünfeld igazságügy miniszter, aztán Kun Bélának három népbiztosa következett: Ágoston-Augenstein külügy-, Haubrich hadügy-, Dovcsák ipar- és kereskedelemügyi miniszter és végül maga a tanácsköztársaság elnöke: Garbai Sándor, a közoktatásügyi miniszter.” (…)

„De Peidl kormánya, mely nemcsak megtűrte, hanem fedezte és rendezte a bűnszövetkezet menekülését, – nem tűrte a három szín feltámadását. Letiltotta a zászlókat. Statáriumot hirdetett…”

Várpalota adta az első példát arra, hogy a fejesek helycseréjén kívül nem sok minden változott a közállapotokban. A vörös diktatúra összeomlásának hírére a helybéliek – elsősorban asszonyok – megrohanták a csereboltot. Igaz ugyan, hogy az üzletnek szegényes volt az árukészlete, de, mint korábban többször említettem már, a kommunisták fehér pénzének még szegényebb volt a becsértéke. A rendszer bukásának tudatában az emberek, minden joggal, azt gondolták, hogy a kommunisták pénze fabatkát sem fog érni. Annál a hitvány árut is többet ér birtokolni – így történt, hogy csődület támadt a bolt előtt.

Winkler Viktor, ki az egész vörös felfordulásban az élen exponálta magát, felfegyverzett elvtársak kíséretében megjelent a vegyesboltnál, s a tömegbe lövetett. Váry Albert összegző munkájában vörös parancsnoknak nevezi Winklert. A pontosítás kedvéért jegyzem meg, hogy ez a kitétel a direktóriumi elnöki posztot takarja, amit április 7-től töltött be Winkler. Emellett a forradalmi törvényszéknek is tagja volt, tehát a „vörös parancsnoki” minőséget több tételsoron is megvalósította.

A lövöldözés következtében özv. Stamusz Jánosné (szül. Csősz Erzsébet) és a sokgyermekes özv. Horváth Istvánné (szül. Németh Mária) életét vesztette.

Az ügyben felelősségre vonás nem történt, e kevés részletet a Veszprémi Királyi Ügyészség 1920. július 8-án kelt, 1920. El. 1/b. 17. számú jelentése őrizte meg az utókornak.

A menekülő bolsevikokat is érte azért némi meglepetés. Azt szokás mondani, hogy holló hollónak nem vájja ki a szemét. Javaslom, tegyük mindjárt hozzá, hogy általában. Mert, mint látni fogjuk, vannak kivételek. Ki gondolná, hogy az Osztrák-Magyar Bankot kirabló gazembereket is meg tudta lopni valaki az utolsó, magyar földön töltött órájukban?

A történet azzal kezdődött, hogy a Kun Béla által kisírt- kizokogott osztrák menedékjog igen sarkos feltételeket tartalmazott a patkányként menekülő felforgatókra nézve. A szociáldemokrata bécsi vezetés (okkal és joggal) féltette hatalmi pozícióját a kommunistáktól. Ágoston Péter külügyminiszter megbízásából Böhm Vilmos bécsi nagykövet a következő okmányt írta alá augusztus 2-ra virradó éjjel:

„Német-ausztria kormánya avégből, hogy Magyarország új kormányát a nyugalom és a rend fönntartására irányuló törekvésében támogassa, hajlandónak nyilatkozik arra, hogy a magyar tanácsköztársaság eddigi kormányához tartozó Kun Béla, Landler Jenő, Pór Ernő, Vágó Béla, Pogány József, Rákos Ferenc, Madarász Emil, Hirossik János, Varga Jenő és Lengyel Gyula kommunista népbiztosok, illetve híveik számára a német-ausztriai állam területén menedékjogot engedélyez, azon föltétellel, hogy a nevezettek itt semmiféle politikai tevékenységet nem fejtenek ki.

A tartózkodást csak arra az időre engedélyezi, amíg a német-ausztriai köztársaságra ebből belső vagy külső nehézségek nem támadnak. Erre az esetre a kormány szabad kezet tart fönn a maga számára.

A nevezettek tartoznak Magyarországra visszatérni, mihelyt a belső helyzet a Magyarországon való tartózkodást számukra lehetővé teszi. A német-osztrák kormány úgy a saját, mint a nevezettek személye, biztonsága érdekében kényszerítve érzi magát arra, hogy mozgási szabadságukat korlátozza és őket a kormány által kijelölt helyen, hatósági felügyelet alá helyezze.

Wien, 1919. augusztus 2.

A belügyi államhivatal nevében:

Ippen m. p.

A magyar kormány nevében:

Böhm m. p. követ”

Úgy intézték hát, hogy a nyugatra robogó vonatok, még magyar területen, a nyílt pályán megálltak. Az első vonatból leszállt futárok a másodikra felkapaszkodva rendezték, amit a népbiztosok és családtagjaik között rendezni kellett. Például értékeket. Ne feledjük, a belügy- és hadügyminiszteri utasítások csak a családtagokat szállító vonatra voltak érvényesek!

Nos, ennél az utolsó, konspirációs megállásnál történt, hogy egy kupac rablott pénz elveszett! Kun Béláné így emlékezett vissza az esetre:

„Miután szerencsésen elhagytuk Győrt, vonat újból megállt. Beszéd hallatszott a folyosóról, a mi kupénkat keresték. Ki kereshet, mit akarhatnak?

Egyszer csak bejött egy alacsony növésű férfi, bemutatkozott:

- Böhm vagyok, Böhm Vilmos öccse. Kun Béla megbízásából jövök, aki arra kéri önöket, hogy a maguknál lévő pénzt adják át nekem, én át tudom juttatni a határon.

A Pártpénzekről volt szó. Elővettük a bankjegykötegeket és átadtuk Böhmnek. Ezzel, mint aki jól végezte a rábízott teendőt, minden jót kívánt, elbúcsúzott és visszasietett Kun Bélához, – s mint később megtudtuk -, megnyugtatta, hogy mi nagyon jól utazunk, hogy a pénzt átvette stb.

A pénzt többé senki sem látta. Böhm sokáig nem jelentkezett. Egyszer csak írt, s bejelentette, hogy a rábízott pénzt nem tudta átvinni a határon, elvették tőle és most a legnagyobb nyomorban él.”

Hát, így vájta ki a holló a holló szemét. Némi készpénzért…

A bukott vörös terror főemberei érezték, hogy nem fogják szárazon elvinni országlásuk botrányos ügyeit. Kun Béláné, mintegy utolsó magyarországi emlékekeként, a  következő estet jegyezte fel:

„A határon egy nagyon szomorú és emlékezetemben örökké megmaradó eseményben volt részünk. A bennünket kísérő Lenin-fiúkat lefegyverezték, és átadva a határőrségnek, visszaküldték őket az ország belsejébe.  Megengedték, hogy elbúcsúzzanak tőlünk:

»Kun elvtársnő, – mondta közülük az egyik – felakasztanak bennünket. Adja át Kun elvtársnak kommunista üdvözletünket.»

Mindannyian sírtunk, ők is könnyeztek. Éreztük, hogy többé nem találkozunk.

Ugyanez a sors érte a Kun Béláék vonatát kísérő őrséget is. Leszedték, visszaküldték őket, és – később – majdnem mindegyiket felakasztották.”

De nézzük meg, mi történt közben Szamuely Tiborral! Őt, két résszel ezelőtt, magára hagytuk, amikor az éjszakában, kalandos körülmények között, sokszorosan sérült autójával robogott a csempészek által használt illegális határátkelő felé, Ausztria irányába. Dékány István és egy jól bevált lenin-fiú adta társaságát, kíséretét a kalandornak, aki a terror idején élet és halál ura volt.

Futása végéről a Magyar Távirati Iroda bécsújhelyi tudósítása adott hírt. A tudósítást azóta sem vonták kétségbe, a sokféle, ellenőrizetlen és ma már ellenőrizhetetlen találgatás helyett álljon itt ez.

„Szamuely Tibort, a volt tanácskormány egyik népbiztosát, Magyarországról való menekülése után, amikor osztrák területre ért, a csendőrség felismerte, letartóztatta és a legközelebbi őrsre kísérte. Szamuelyt Strohschneider osztrák kommunista segítette át a határon, s együtt tartóztatták le őket. Mialatt a csendőrség Strohschneidert, a közismert csempészt motozta, Szamuely revolvert rántott elő és mellbe lőtte magát. A golyó a hatodik borda alatt hatolt be és szívét érte.

Szamuely Tibor két erősen felfegyverzett katona kíséretében szökött az országhatárig, ahol Strohschneider várta, aki állandóan csempészéssel foglalkozott az utóbbi időben és így alapos ismerője volt a rejtekutaknak.

Savanyúkútnál mély ívelése van a határnak és ott rendkívüli sűrű erdő borítja a vidéket.

Strohschneider ezen keresztül, az általa jól ismert rejtekúton vezette Szamuelyt az osztrák határra. Sikerült is elérniük Lichendorf községet. Ott velük szemben jött egy csendőr őrjárat, felismerték őket is bekísérték a legközelebbi őrségre.

Mialatt a csendőrök a csempészt motozták, követte el Szamuely az öngyilkosságot. Az esetről rögtön értesítették dr. Schneider községi orvost, aki elsősegélyben részesítette, majd elrendelte, hogy azonnal szállítsák be a bécsújhelyi kórházba. Ez meg is történt, Szamuely azonban útközben meghalt.

Holttestét a hullaházba vitték és onnan tegnap el is temették.

Megállapították, hogy Samuely nagyobb értékű valutát vitt magával. Találtak nála 180 ezer korona értéket frankban és 140 ezer korona értékű osztrák-magyar bankjegyet.

Találtak nála mást is. Ingujján viselte a Lenintől kapott arany kézelőgombot és csuklóján volt az ugyancsak Lenin ajándékozta arany óra, törött üveggel.”

A temetés azért nem volt olyan egyszerű, mint azt a tudósítás leírja. Az osztrák hatóságok, magától értetődően, úgy gondolták, hogy a bécsújhelyi izraelita temetőben földeltetik el holttestét. A hitközség azonban nagyon határozottan tiltakozott az ellen, hogy sírkertjükbe kerüljön a tömeggyilkos porhüvelye.

Az osztrákok nem tudtak jobbat kieszelni, mint hogy még aznap, augusztus másodikán késő éjjel Magyarországra csempészték a halott hóhért. Savanyúkút községi temetőjében hantolták el, sietve.

Az osztrák és magyar szociáldemokraták azonban hiába próbáltak diszkréten összedolgozni ebben a kényes ügyben, csak kitudódott, hogy kit fednek a friss sírhantok. A lakosság igen hevesen reagált a hírre, semmiképpen sem akarta eltűrni, hogy a lelketlen terrorista az ő szeretteivel egy temetőben porladjon. A hatóság jobbnak látta, ha meghátrál – elrendelték az exhumálást.

A Neues Wiener Journal így tudósított az esetről, augusztus 4. számában:

„Tegnap éjjel a magyar kormány utasítására az itteni temetőben eltemetett Szamuely Tibor holttestét exhumálták.

Noha már jó későre járt az idő, Savanyúkút népessége nagy tömegekben verődött össze a temetőben. Tudvalevő, hogy a savanyúkútiak már ismételten tiltakoztak az ellen, hogy az ő földjük adjon Samuelynek végső pihenőt.

A tiltakozás éjjel is folytatódott. Az összegyűlt nép köveket dobott a koporsóra, szidalmazta, átkozta a holtat.

Gregorin dr. a határszéli kapitányság rendőr századosa, aki Szamuelyt még életében személyesen ismerte, agnoszkálta a kinyitott koporsóban fekvő Szamuelyt, elannyira, hogy a legkisebb kétség sem maradt fenn, hogy Szamuely a savanyúkúti temető szenzációs halottja.”

A probléma azonban nem jutott közelebb a megoldáshoz, ugyanis a szomszédos Lajtaszentmiklós és Pecsenyéd községek sem engedték temetőjükbe a tömeggyilkos porhüvelyét. A hatóságnak egyetlen lehetősége maradt: temetőn kívül, tikos helyen eltemetni a népbiztos hulláját. A savanyúkúti rendőrség azonban kénytelen volt helyszínrajzot és leírást készíteni e rendkívüli eseményről.

„A sírhely Savanyúkúttól kiindulva, a pecsenyédi útból, az erdő alatt jobb felé elágazó siklósdi útnak első éles kanyarulatánál van, Siklósd felé haladva az úttól bal felől, a kanyarulatnál elterülő cserjés domboldal akácosában, mintegy 15 lépésnyire a domboldaltól. A sírhely nem lett megjelölve semmiféle jellel, de a beavatottak nyomban rátalálhatnak a fejénél álló ötös facsoportról.”

  1. június 4. óta Sauerbrunn a falu neve. Amikor 1945 márciusában a front áthaladt rajta, Sztálin kommunistái hiába ásták fel a környéket – rossz emlékű magyar végrehajtójuk földi maradványait nem találták meg.

Elmentek?

Ludányi Rózsa István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>