A vörös terror 149. – A szélrózsa minden irányába…

A vörös terror

  1. A szélrózsa minden irányába…

 

„1138 Hadügyi Minisztérium Budapest

Szamuely Tibor tegnap, miután az osztrák rendőrség letartóztatta, öngyilkos lett és hullája Savanyúkúton lett eltemetve. Hulla ottani elhelyezését a lakosság ellenszenvvel vette.

Szamuely segédei, kik az ítéleteit hajtották végre, Holemann Lipót német honos és Tablon Max krakkói illetőségű egyének letartóztattak Dékány István kolozsvári illetőségű sofőrjével együtt. Kérek további teendőkre sürgős intézkedést.

Szamuely személyautóját a soproni védőszakasz-parancsnokság vette át fontos szolgálati érdekből. Kérem az autót a soproni rendőrparancsnokságnak kiutalni, hogy azzal a sürgős intézkedések esetenként megtehetők legyenek.

Sopron megyei rendőrparancsnokság.”

A fenti távirat 1919. augusztus 3-án érkezett a címzetthez. A Peidl-kormány tagjai nem akarták elhinni, hogy a diktatúra vezér-terroristája elhagyta ezt az árnyékvilágot. A Sopron megyei rendőrparancsnokság ezért pótlásképpen megtáviratozta, kik voltak magyar részről az azonosítás résztvevői.

Roth Gyula és Varga Sándor vasúti forgalmi tisztviselőknek, Morvay pályafelügyelőnek és Reichardt Ferenc MÁV-üzemvezetőnek kellett részt vennie a vizsgálatban. Ők korábban többször kerültek kényszerű munka-kapcsolatba a terroristák vezetőjével, amikor az Sopron megyében járt különvonatával.

Böhm Vilmos bécsi nagykövet eközben fáradhatatlanul ügyködött további menedékjogok kieszközlésében. Osztrák elvtársai ugyan helyeselték és támogatták törekvéseit, ám az antant képviselőivel is jóvá kellett hagyatni a befogadni kívánt „politikai menekültek” névsorát.

Augusztus 3-ára készült el a második hullám névsora, a szükséges beleegyezésekkel. Három korábbi népbiztos is élvezhette a Lajtán túliak vendégszeretetét. Bokányi Dezső, Kunfi Zsigmond, Rónai Zoltán ezen az úton-módon futhatott el a számonkérés elől.

Érdekes napokat éltek meg akkoriban a hivatalos közegek. Egyik oldalról meglehetősen nagy volt az üresedés a korábban vonzó funkciók betöltésénél. A Szombathelyen megjelenő Vasi Vörös Hírlap a következő hirdetést tette közzé augusztus 3-án:

„Pályázati hirdetmény

A Vas vármegyei Szocialista-Kommunista Párt az üresedésben lévő helyettes párttitkári állásra ezennel pályázatot hirdet.

Felhívjuk az összes szakszervezeteket és elvtársakat, kik ezen állásra pályázni óhajtanak, hogy pályázatukat négy napon belül juttassák a párt helyiségébe (Kőszegi utca 2. szám alá).”

Sajnos, nincs információnk arra nézve, ugyan ki (kik) jelentkeztek a helyettes párttitkári állásra így, a bukás után. Csak vélelmezem, hogy nem lehetett nagy a tolongás…

Másik oldalról nézve, még mindig akadtak olyan vezetők (bizonyára a nyaralásukból értek éppen vissza), akik erős kézzel próbáltak rendet tenni adminisztratív apparátusukban. A Balassagyarmaton kiadott Nógrádi Népszava a következő utasítást hozta le ugyanezen a napon:

„Minden szervezett munkásnak a Vörös Hadseregben van a helye. Felkérem a vármegye területén működő összes politikai és gazdasági megbízottakat, továbbá az összes kiküldötteket; azokat is, kik csak ideiglenesen bízattak meg, hogy közöljék velünk legkésőbb augusztus 10-ig a következőket:

  1. kitől kapták a megbízást,
  2. mennyi időre,
  3. hol működnek most,
  4. az ok, melyért kiküldettek, fennáll-e még,
  5. lakásuk és hivatalos működési helyük hol van.

Aki ezen felhívásnak eleget nem tesz, az augusztus 15-én visszahívatik, – a Népbiztosságoktól megerősítést nem nyer.

Frank Imre kormányzótanácsi biztos.”

Ennek, a megkésett ukáznak a legkomikusabb része a szankcionáló passzusa. Az újság megjelenésének időpontjában már népbiztosságok sem voltak. A Peidl-kormány visszaállította helyükre a minisztériumokat. Meg sem próbálom elképzelni azok arcát, akik ugyan eleget tettek a felhívásnak, mégsem kaptak megerősítést az elszelelt népbiztosságoktól…

Voltak persze realista kommunista tisztviselők is a felhozatalban. Akik rájöttek, hogy parancsuralmi rendszerüknek vége, s megkésve bár, de keresni kezdték a nép kegyét. A Szekszárdon kiadott Tolna megyei Vörös Újság alábbi felhívása egy ilyen esetet mutat be:

„Felhívás.

Taksonyi János, a földmunkások elnöke felhívja mindazon szervezett földmunkásokat, kik még nem kapták meg július havi. dohányilletményüket, hogy szervezeti könyvecskéjükkel jelentkezzenek az alsó földmunkás otthonban és meg fogják kapni a mai nap folyamán.

Továbbá felhívom mindazon szervezett földmunkásokat, kiknek malacjaik vannak és élelme nincs, árpát írathat részükre a városháza épületében Nyéki Jánosnál, de a szervezeti könyvecskéjük feltétlen felmutatandó.”

A sok gyalázat és megaláztatás után, amit a háborúban hősiesen harcoló katonáknak el kellett szenvedniük, ezekben a kritikus órákban ők is eszükbe jutottak a hátvédként megmaradt hatalmasoknak. Nem valami grandiózus, átfogó intézkedés-sorozat kezdődött a helyzetük javítására. Mindössze annyi történt, hogy végre kimondták, a hadirokkant is ember. A Népszava a következő rövid írást közölte velük kapcsolatban:

„Rokkant katonák a villamoson

Hadisérültek, béna és csonka katonák részéről igen sok panasz érkezik a népbiztosságokhoz, hogy a közönség a villamoskocsikban mennyire szívtelenül bánik velük. Féllábú, amputált embereket lökdösnek, ülőhelyet nem adnak nekik egészséges, ép testű emberek, akik a saját önző céljaik elvakulásától nem látják meg e sokat szenvedő embert. A népjóléti és közegészségügyi Népbiztosság rokkantügyi csoportja fölkéri a közönséget, hogy a villamoskocsikban sem feledkezzék meg azokról, akik testi épségüket áldozták föl azokért, akik a villamoskocsikban kíméletlenül lökdösik őket.”

Talán ez volt népbiztosságok közlései között az egyetlen, aminek minden szavával egyetérthetünk, még száz évvel a történtek után is. A közlemény szomorú tartalma mellett áll egy szomorú körülmény is. Mire az írás megjelent, ez a népbiztosság sem volt már sehol. Mintha elkéstek volna az együttérzéssel…

Az idő kerekei pedig kíméletlenül őrölgették a vörös hagyatékot. Gyűlt a rózsaszín őrlemény. Haubrich József (hadügyminiszter) augusztus 4-én megszüntette Budapesten a Vörös Őrséget. A rend fenntartására a régi rendőrséget helyezte vissza régi státuszába. Lett volna elég dolguk a menekülő bűnelkövetőkkel szemben.

„Szombathely, aug. 4. 15/30

Cserny József és Papp Sándor állítólagos vörösőrségi nyomozók Nebel József és Weisz Samu sofőrökkel autón Körmenden feltartóztattak. Nevezetteknél többféle igazolvány és irat van, 8 pisztoly, 37 darab kézigránát, továbbá 124.000 korona kékpénz és értékes ékszer.

Állításuk szerint Budapestről jöttek, Haubrich hadügyminiszter engedélyezett nekik szabadságot és ő adta az autót. Gyanú merült fel, hogy autóval és pénzzel ki akarnak szökni.

Kérek utasítást, mi történjen velük?  Nem terheli-e őket bűncselekmény?

Szombathelyi IV. sz. vörösőr kerületi parancsnokság”

Haubrich nem emlékezett rá, hogy a hamis okmányokkal, fegyverekkel és a komolyabb mennyiségű kékpénzzel ő szabadságolta volna a korábban rettegett Lenin-fiúkat. Intézkedett hát fogva tartásukról, s erős őrizetet rendelt melléjük.

Sopronban viszont ugyanekkor szabadon engedték Szamuely három legbizalmasabb testőrét: Dékány Istvánt, Tablon Maxot és Kovács Lajost. Az csak egy, akkor köznapinak mondható, apró részlet volt, hogy Kovács Lajos Holemann Lipót német polgárként, Tablon Max pedig Jablonszky Maximként került őrizetbe. Mint Csernyéknél láttuk, divat volt hamis papírokkal, kézigránáttal és komoly összegekkel szabadságra menni. Bizonyára azért, hogy ne tűnjön fel távollétük. Nehogy fellazuljon az általuk biztosított rend…

Nevezettek szabadlábra helyezése csak első pillantásra tűnik érthetetlennek. Ha a második pillantás előtt figyelembe vesszük, hogy a Peidl-kormány hivatalban hagyta a vörös vádbiztosságokat, mégpedig azzal a céllal, hogy az erősen exponálódott bűnelkövetők távozását elősegítsék, már mindent értünk. Azt is, hogy a régi státuszába visszahelyezett rendőrség elsőrendű feladata nem ezek kézre kerítése volt.

Ahogyan Tormay Cécile írta: „Levezetni”.

Ami megint bizonyosra vehető: az osztrákok nem látták szívesen a Lenin-fiúkat. Szamuely testőrei, gazdájuk példájából kiindulva, ezt biztosra vehették, mert Sopronból nem a nyugati határ felé, hanem Győr irányába indultak el. Ezt onnét vehetjük biztosra, hogy Győrben felismerték és elfogták őket. Immár véglegesen. Másodszor nem kaptak egérutat…

A rettegett különvonaton szolgáló terroristák is kereket oldottak. A hóhér-szerelvény a Nyugati pályaudvaron vesztegelt a diktatúra bukásának óráiban. 34 fő állandó személyzete volt. Nevüket vezérük özvegye, Szamuelyné Szilágyi Jolán gyűjtötte össze, 1945 után, azzal a szándékkal, hogy hősi emléket állítsanak nekik. Nem tudom, milyen mélységig jutottak az üggyel – annyit tudok, hogy én (szerencsére) nem találkoztam Babultra Engelbert, London Béla vagy Ma Miksa utcával, térrel, parkkal vagy intézménnyel.

Augusztus 4-én, hétfőn, az Írói Direktórium pénztára beszüntette működését. Fennállása alatt 670.818 koronát és 75 fillért fizetett ki, 192 személynek, 243 tételsoron. 16-an voltak, kik mindösszesen 10.000 koronát meghaladó honoráriumban részesültek a pénztár rendelési ideje alatt. Peterdi Andor nem tartozott közéjük.

Szorgalmas, lelkes elvtársuk volt, de nem tartozott az élcsapatba. A „Föld énekel” című verseskötete is már megkésve, a bukás után látott napvilágot. Bizonyára csekély vigasz volt számára, hogy a Népszava komoly méltatást írt kötete elé. Nem tudom, ő értette-e, mit is láttak meg művészetében a kollégái. Bevallom, én nem minden mondatot tudtam értelmezni az írásból, de ez nyilván az én bajom.

„Peterdi Andor forradalmi versei

Minden új kultúrát kívánó forradalmi korban, amely legtöbbször egybeesik a politikai forradalmakkal, a középponton a művész, a költő áll és annál erősebb az érdeklődés utána, minél kevesebb a kultúra. A forradalmak világlátásának napjaiban a költő olyan sokat magába foglaló és olyan szent fogalom, hogy az a belső lelki út, amelyen ő halad, amelyen keresztül az átélések képeit gyönyörű, művészi elrendezésében adja, a mi útjainkká is válnak és a vele összeolvadó egyetemesség élettörvényünkké emeli a forradalmiságot.

A mi proletár irodalmunkban, a mi proletár forradalmunkból Peterdi Andornak nem csupán mint szimptórnának van korlátlan elismerésre joga. Nekiindulást, egyénisége végső kifejlését a proletariátussal érzett rezignált és fájdalmas közössége jellemzik, az a disszonáns, harcos élet, amely osztályrészévé jutott a küzdőkéből s nagyszerű, kemény energiája, amely törhetetlenül vitte a költőt a messzeszállókkal új világot teremtő lehetőségekbe, hogy tragikus lelki helyzetű versei, diadalmas és végtelenbe nyíló új perspektívájukkal váltsa föl. Peterdi Andor a forradalom igaz poétája, talán az egyetlen, akiben a nyomorgók romantikájának lelke dallá vált, akiben a dalok idővel módosultak, gazdagították fejlődését s egyre jobban a forradalmiság felé közelítették. És ha a fejlődését mutató határokon belül kéressük a költő egységét, a költő forradalmiságát, megint csak azt látjuk: ahogy verseiben a romantika minden igézete és minden szomorúsága testet öltött, úgy hódította el, úgy fogta át minden érzését a remény, a bizalom és a versei között nincs egyetlen egy sem, amely a régi idők biztos kikötőibe vitte volna érzéseit.”

Hát, így történt.

A gyorsabbak elszeleltek, a lassúbbak hátramaradtak…

 

Ludányi Rózsa István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>