A vörös terror – 58. Nagyhét

A vörös terror

  1. Nagyhét

 

„A legutóbb a virágok védelmére hozott rendeletet a főváros népbiztossága. Plakátok, újsághírek állították meg az embert és szívébe döbbent mindenkinek a szó: „Proletárok, vigyázzatok a virágokra!”

És erre levelek jöttek és írják:

— Kérem, mi olvastuk a rendeletet a virágok védelméről és nekünk meg kell mondanunk, hogy mi, akik a proletárdiktatúrától reszkettünk eddig, mi hinni kezdünk a proletariátus diktatúrájában. Kérem, mi megvalljuk, hogy a diktatúra kimondása után Dantonra, Maratra, Robespierre és a gilotinra gondoltunk, vérbosszútól féltünk és remegtünk, de látjuk és boldogan látjuk, hogy ez a diktatúra még a virágokra is vigyáz, még a fákra is gondol, hogyan bántana ez védtelen embereket. Mi olvastuk nap-nap után a népbiztosságok rendeleteit, bár némelyike érzékenyen érintett bennünket, mégis be kell vallanunk, azok a rendeletek igazságosak voltak és igazságtalanságokat tették jóvá. És meg kell vallanunk mégis, a virágokról szóló rendelet nyugtatott meg bennünket legjobban, mert abból azt éreztük, hogy akik most kezükben tartják a sorsunkat, olyan emberek, akiknek szívük van. Kertészek ők, akik a virágot, a fát védik és irtják a gyomot, az emberiség nagy kertjéből is bizonyára a gazt fogják kiirtani csupán és kegyesek lesznek a virághoz.”

A Népszava április 16-i számában ilyen „olvasói levéllel” próbálta nyugtatni a szétzilált társadalmat, ilyen gyermekded rendelettel és annak kommentálásával takargatta és magyarázta a diktatúra brutális túlkapásait. Ma már nehéz megítélni, hogy száz évvel ezelőtt vajon hány olvasójukat tudták ezzel eredményesen andalítani, de bizonyára voltak, akik „felültek” a hivatalos propagandának – mi más oka lehetett volna, hogy efféle, infantilitásba hajló közlésekkel töltsék meg a napisajtó hasábjait?

Időközben a munka is harctérré változott – ezt a szlogent később is előszeretettel használták a napi elfoglaltság mitizálására. Mint hírül adták, Nagy József, 24 éves bádogos, a népligeti laktanya harmadik emeletén végzett munka közben az udvarba zuhant és összetörte magát. Kórházba szállítás közben meghalt.

A vidékei munkástanácsok Budapesten lévő kiküldötteinek Hamburger és Nyisztor elvtársak tartottak előadást a földműves-szövetkezetekről. Az előadás végén Nyisztor a rémhírek eloszlatását célozta meg beszédével. Igen elgondolkodtató, amit a nő-kérdés kapcsán fejtett ki.

„Még ostobább hazugság az, mintha mi a nő-kérdést olyan értelemben akarnánk megoldani, mint ahogy azt tudatlan vagy gonosz emberek híresztelik. Szó sincs olyasféle ostobaságról, hogy mi a nőket is kommunizálni akarjuk.”

A közvélemény pedig így tartotta. Még a nőket is kollektivizálni akarja az új rend…

Az emberek lelki, mentális állapota aggasztó lehetett a fővárosban. A közegészségügyi ügyosztály vezetősége elrendelte ugyanis, hogy Új Szent János Kórház elmeosztályát egyesítsék a Budafoki út 45. szám alatti, Weisz Manfréd-féle villanyteleppel, s Fővárosi Ideg- és Elmekórház néven, önállóan végezze tevékenységét. A telepet fel is szerelték megfelelő eszközökkel, s Hudovernig Károly vezetésével munkához láttak.

Cifra János 28 éves gazdasági napszámost, fegyverneki lakost fosztogatáson kapták. A forradalmi törvényszék halálra ítélte. Kivégzését április 16-án, a fegyverneki temetőben hajtották végre.

A román előretörés hírére a kommunista vezetőkön félelem lett úrrá. Saját életük védelmében elhatározták, hogy az Astoriánál biztonságosabb helyre költöznek. A Hungária Grandhotel, 250 lakrészével, luxus-felszereltségével, fényűző berendezésével, a főváros legelőkelőbb szállodája volt. Különálló, monumentális épülettömbje, katonailag minden irányból jól védelmezhető volt. Szamuely terroristái, a Lenin-fiúk, itt tudták leginkább szavatolni a diktátorok és családtagjaik biztonságát.

A „hőslelkű” vezetők tehát gyorsan és a legnagyobb titokban, hozzátartozóikkal együtt, beköltöztek a hotelbe. Így vált a főváros legpatinásabb szállodája Szovjetházzá.

A portaszolgálat csak az állandó belépési igazolvánnyal rendelkezőket engedte tovább. Ilyen iratuk pedig csak a kommün vezéreinek és a velük együtt lakóknak volt. A porta és a hall közé beépítettek még egy biztonsági reteszt: az ellenőrző irodát. Az épületen belül, a pincétől a tetőteraszig, a kazánoktól a világítóudvarokig, különítményesek őrködtek. Állandó, 24 órás szolgálattal vigyázták a puccsista vezérkar épségét. Az épületben elhelyezett őrszemélyzeten kívül több száz fegyveres vigyázta az elvtársak nyugalmát. Ezek az őrök a környező utcákban cirkáltak, civilnek vagy egyszerű vörösőrnek álcázva.

A katonák elhelyezési körlete nem a szállóban volt. A Mozdony- és a Teréz körúti különítményes laktanyából, valamint a közeli Zrínyi utcai főkapitányságról jártak át szolgálattételre.

Közeledett Húsvét, a keresztény többségű lakosság legnagyobb vallásos ünnepe. A szalagcímekben előre bezengett május 1, a proletárok nagy ünnepe, nem látszott elégségesnek arra, hogy a Feltámadás misztériumát visszább szorítsa. Komoly aggodalomban teltek a hatalom bitorlóinak napjai. Tenniük kellett valamit, nehogy a Húsvét kapcsán felgyűlt keresztény és nemzeti érzések elsöpörjék diktatúrájukat. Kunfinak támadt az a mentő ötlete, hogy a papokat kényszeríteni kell a kommünt jó színben feltüntető, rendelkezéseiket magyarázó beszédek tartására. Ezzel a megoldással el lehet ütni a probléma élét. Rendelkezett hát.

„A Tanácsköztársaság a vallást minden ember magánügyének tekinti és vallása szabad gyakorlását mindenki számára biztosítja. …

A papság egy része azonban a vallás szabad gyakorlásának ürügye alatt nyílt vagy leplezett ellenforradalmi mozgalmat szít és vallásos összejöveteleken a Tanácsköztársaság rendje, szelleme és intézményei ellen izgat. Erre a célra a legtöbb helyen a nagyheti vallásos összejöveteleket használják ki. A Forradalmi Kormányzótanács a legkíméletlenebb szigorral fogja megtorolni az ilyen visszaéléseket…

A munkás-, katona- és paraszttanácsok gondoskodjanak arról, hogy húsvét vasárnapján és a reá következő két vasárnapon a papok hirdessék ki a szószékről és magyarázzák meg a népnek, hogy:

  1. a Tanácsköztársaság mindenki számára teljes vallásszabadságot biztosít; hogy
  2. a papokat vallásos ténykedésükben, vallásos szertartásaik elvégzésében senki sem zavarhatja; hogy
  3. a templomok és vallásos célokat szolgáló egyéb épületek (kápolnák, kegyhelyek, stb.) ezentúl is kizárólag vallásos célokra fognak szolgálni és hogy a templomokból sem színházat, sem kabarét, sem gyűléshelyet, sem kultúrházat csinálni nem fognak; hogy
  4. a kommunizmus, a Tanácsköztársaság, a proletárdiktatúra nem akarja, és nem fogja megváltoztatni a házasságnak és családi életnek eddigi rendjét, nem akarja, és nem fogja behozni a nőközösséget; hogy
  5. mindazokat, akik ennek ellenkezőjét hirdetve, félrevezetik a népet, azokat a forradalmi rend ellenségének tekinti és ilyenek gyanánt fog elbánni velük.

Budapest, 1919. április 17-én.

Kunfi Zsigmond közoktatásügyi népbiztos.”

Persze, minden rendelet annyit ér csak, amennyit megvalósítanak belőle. A végrehajtást ki kell kényszeríteni, az előrelépést ellenőrizni kell. Kunfi további utasítást adott hát ki a tárgykörben.

„Elrendelem, hogy a munkás-, paraszt- és katonatanácsok egy kiküldöttjük személyes jelenléte útján győződjenek meg arról, vajjon a vallás szabad gyakorlatáról szóló, a közoktatásügyi népbiztosság 1919. április 17-iki rendeletét minden templomban fölolvassák-e és szelleméhez illő, hív magyarázattal kísérik-e. Elrendelem továbbá, hogy a rendelet végrehajtásáról a közoktatásügyi népbiztosságnak haladéktalanul tegyenek írásban jelentést.

Budapest, 1919. április 17.

Kunfi Zsigmond közoktatásügyi népbiztos”

A diktatúra korifeusai természetesen nem látták be, hogy az általuk képviselt, és a népre erőltetni kívánt „forradalmi” eszmények, az importált morál, milyen mélységes és feloldhatatlan ellentétben állnak az évezredes magyar hagyományokkal, az emberek lelkületével. A vallás és az erkölcs védelmében tett valamennyi megnyilvánulást haladéktalanul megbélyegezték, ledegradálták. Féktelen demagógiájukban odáig jutottak, hogy a vallás szabadságának védelme nem is létezik, csak ürügyként használják fel azok, akik a kizsákmányolás szabadságát akarják védelmezni. Istenből és morálból így lett gazdasági kérdés az agitátorok tollhegyén. Bevezettek néhány fogalmat, ami későbbi fellépésükkor is elkísérte szereplésüket – mint például a klerikális reakció, fehér ellenforradalom, burzsoá bérencek, vallási babona. A Kunfi rendeletét magyarázó Népszava-cikk sem nélkülözi ezeket a „gyöngyszemeket”.

„Aki ezt a rendeletet elolvassa, láthatja, hogy milyen hitvány, aljas rágalmakkal harcol a proletárállam ellen a klerikális reakció, a fehér ellenforradalom.

A burzsoázia bérencei, a püspökök, nagybirtokosok lakájai azzal bujtogattak a proletárdiktatúra ellen a falu népe között, hogy el akarja venni a vallást, hogy meg akarja akadályozni a vallás szabad gyakorlását. Ebbe a bitang hazugságba csomagolják az ellenforradalom ügynökei azt a törekvésüket, hogy a püspökök, kanonokok, ingyen-élők számára megmentsék az egyházi vagyont, hogy a nagybirtokosoknak visszaszerezzék a kastélyt, a földet, hogy a tőkéseknek visszaadják a bankot, a gyárat. Mert erről van szó és nem a vallás védelméről! …

Hogy a proletariátus politikai pártja harcol min-den babona ellen, az természetes. Hogy a Magyarországi Szocialista Párt minden szellemi fegyverrel, fölvilágosítással, agitációval küzd és fog küzdeni minden előítélet ellen, ez is magától értetődő. Természetes és magától értetődő dolog az is, hogy a proletárdiktatúra nem tűrheti meg egy pillanatig sem az ellenforradalmi bujtogatást még akkor sem, ha papok űzik templomok szószékéről. A vallás szabad gyakorlása nem jelenti az ellenforradalmi agitáció szabadságát, amire néhány elvetemedett hecckáplán szeretné fölhasználni a templomokat, a vallás gyakorlásának alkalmait. …

A proletárdiktatúra végzett ezzel az állapottal. A püspökök, kanonokok, szerzetes-rendek roppant kiterjedésű birtokai a dolgozó népé lettek. Az egyházi vagyonok a proletariátus, a Tanácsállam, a dolgozó tömegek jobblétét szolgálják. A Tanácsállam a dolgozók pénzéből nem tart ki henyélő, munkátlan nagyurakat.

Erről van szó és nem a vallásról. A vallás szabad gyakorlásának nincs akadálya. A fekete ellenforradalom bérencei (Már nem is fehér, hanem egyenesen fekete az ellenforradalom! Vagy nagyon fejlődőképes az az egy, vagy kétféle ellenforradalom is fenyegette a vörös puccs eredményeit! – LRI) azonban fájlalják a zsíros stallumok elveszítését és a vallást emlegetik, holott csak az ő zsebükről van szó. A magas klérus szeretné visszaszerezni a maga politikai és gazdasági hatalmát. Ezért akarja a templomok szószékeit politikai agitáció helyéül fölhasználni. A templomban pedig nincsen helye a politikának. …”

Így lett Jézus Király megváltó áldozatából és dicsőséges feltámadásából föld, gyár és bank, a kommunista sajtó-megtestesülésben, április 18-án, csütörtökön, az utolsó vacsora évfordulóján.

A megcsúfolt, megalázott és kitagadott Húsvét helyére állítandó másik ünnep beharangozása, reklámozása gőzerővel folyt közben. Addig soha nem látott, hatalmas és győzedelmes napként vetítették előre a közelgő május 1-et, a vörös világünnepet.

„Május elsejének dátumát az idén a magyar proletárság a csillagos égre írja föl lángoló vörössel, hogy meglássa az egész földkerekség, hogy halálos rettegés fojtogassa a világ kizsákmányolóit és az örök fölszabadulás boldog reménysége ringassa mámorba a világ elnyomott proletárjait.”

Csodálatos ünnepe lehet az valakiknek, amely mások halálos rettegését okozza, nemde? Ez a „jó szokásuk” később is megmaradt az elvtársaknak. Emlékezzünk az ünnepeikre, melyeken egyszerű halálosztó, és rafinált tömegpusztító fegyvereik egész arzenálját vonultatták fel, mert mulatságuk csúcsa volt bemutatni, hogy minden élőt képesek megsemmisíteni a Földön, aki akaratuknak ellenáll. Nem is értem, ilyen ökölrázás, kardcsörtetés után miért nem sikerült a barátkozás a szabad népekkel, hogyan nem verhetett igazából gyökeret ideológiájuk a világ boldogabbik felén…

„Nagy ünnep lesz, világraszóló ünnep… A magyarországi proletárság ezen a május elsején — az orosz testvérekkel együtt — a világ népeinek élén halad, piros zászlókkal, örömtől és büszkeségtől pirosló arccal és azzal a büszke öntudattal, hogy mi megtettük kötelességünket. … Magyarország és különösen Budapest ünnepe méltó lesz ahhoz az óriási világeseményhez, amelynek tanúi vagyunk, amelynek bekövetkezéséért küzdöttünk. … öröm és boldogság, hogy mint pionérok haladhatunk a világ proletárjainak élén vörös zászlóinkkal, vörös néphadseregünkkel, a jövendőt biztosító gyönyörű testvéri egységünkkel.”

Nagy ünnepnek, nagy rendezvénynek nagy ára van. Ez a lakodalom is igen sokba került Magyarországnak. Az antant, a világ burzsoáziája nem felejtette el a magyar diktátorok „pionérságát”. Az egy évvel később, Trianonban benyújtott számlában mindez igen komoly értéket képviselt az 1919-es, „világ népeinek élén” haladásunk. Ha figyelembe vesszük, hogy széttépett országunk elcsatolt részeit túlnyomórészt azon népek között osztották fel, akik fegyverrel kezükben, szembe meneteltek a szovjet élvonallal, szinte biztosra vehetjük, hogy tévedünk, amikor a békediktátum katasztrófájának felelőseit a vörös zászlóval kezükben, az egész világgal szemben menetelő elvtársak soraiban keressük.

Hozzá kell tennünk, hogy az élen járásban nem szorítkoztak az akkor még ingatag magyar határok közé. Az ellenforradalom által erősen megszorított Bajor Tanácsköztársaságot a kommunisták beavatkozása mentette meg a bukástól. Cserébe viszont részt kellett adni a hatalomból a megmentőknek.

Az események hatása alatt az osztrák kommunisták is úgy vélték, elérkezett hatalomátvételük ideje. A sikeresnek ígérkező bolsevik fordulatot azonban megakasztotta a tapasztalt szociáldemokrata vezetők (Adler és Bauer) tömegbefolyása és népszerűsége. A magyar elvtársak leplezetlenül támogatták a bécsi puccskísérletet. Bolgár Elek nagykövet mellé, müncheni útját megszakítva, beállt segíteni Seidler Ernő Bajorországba akkreditált magyar nagykövet is. Ám mindhiába fáradoztak, a kommunista áttörés nem valósult meg a császárvárosban.

Nem voltak viszont ilyen elszántak és serények a keleti fronton. A magára hagyott Székely Hadosztály hiába sürgönyözött Budapestre, semmi érdemi intézkedés nem történt, ami megmenthette volna a hadi helyzetet.

„Szatmár, 1919. április 17. este 8 óra

Azonnali sürgős intézkedést kérek, hogy Szatmárnémeti, Debrecen, Nagykároly, Nagyvárad összes szervezett munkásai álljanak fegyverbe, különben ezen helységek sorsa meg van pecsételve. A helyzet állandóan rosszabbodik.

A vöröscsapatokat kérem a székely parancsnokságnak alárendelni. Tapasztalataim szerint úgy a nagyváradi 39. sz. vörös dandár, valamint a többi vöröscsapatok sem tartják fenn a székelyekkel az összeköttetést, és így az egységes vezetés majdnem lehetetlen.

Egyetlen megoldás, ha az összes csapatok felett a székely különítmény parancsnoksága veszi át a vezetést.” – Papp B. távirata Budapestre, a hadügyi népbiztosságra.

Este 10 órakor egy másik sürgöny is ment a fővárosba, melynek feladója Róbert Oszkár, a szatmári kormányzótanács elnöke volt. Értelemszerűen, az ő szava sokkal többet nyomott bolsevik körökben, mint a hősiesen harcoló székely katonáké.

„A vöröskatonák állásaikat elhagyják, csapatostól menekülnek a veszélyeztetett zónából. A székelyek a direktórium tagjait letartóztatták. A vörösek és székelyek közt állandó az összeütközés. Tasnád ellenséges (román) megszállása minden pillanatban várható. A tasnádi munkástanács vezetői útban vannak Debrecen felé. Kérek sürgősen küldeni katonaságot, lőszert, felszerelést.”

Róbert Oszkár diszkréten hallgatott a direktórium tagjainak  elfogatásának okáról. A harctérről érkező rossz hírek hallatán, a beérkező menekült-szekerek láttán, a kommunistáknak inukba szállt a bátorsága. A direktórium csomagolni kezdett, a vörösőrség egy órán belül leszerelt. A direktorok ráébredtek, hogy uralkodásuk pünkösdi királyságnak bizonyult. Maguk kívántak végkielégítésükről gondoskodni, ezért úgy döntöttek, a város kasszáját és aranyértékeit magukkal viszik. A polgárság azonban neszét vette tervüknek, és a város kifosztásának megakadályozására segítséget kért a Székely Hadosztálytól.

Már délután a székelyek tartották fenn a rendet, erős őrjáratokkal cirkálva. Éjféltájban felakadt hálójukon a távozó-félben lévő direktórium. Az elvtársakat letartóztatták, az elrabolt értékeket – mintegy 40 millió aranykoronányit – visszaszolgáltatták a városnak.

Így esett a Róbert Oszkár által sérelmezett atrocitás.

Persze, valószínűleg a körülmények megtáviratozása sem vitte volna előbbre a székely táviratban foglalt kérések teljesítésének ügyét. Egyrészt, mert, mint korábban már írtam, a diktatúra vezetői féltek a Székely Hadosztálytól – túl nemzeti beállítottságúnak tartották katonáit is, parancsnokait is. Másrészt, a fővárosi diktátorok nyilván semmi kivetnivalót nem találtak volna a szatmári elvtársaik pakolásában – ők maguk is ezt cselekedték. Meg aztán, közmondás-szerűen, holló hollónak nem vájja ki a szemét.

Ilyen körülmények között virradt Nagypéntek hajnala a szerencsétlen, ezernyi korbács-ütötte és tövis-vájta sebből vérző Magyarországra. A tragédia kiteljesedését az sem lassította le, hogy a proletárdiktatúra átvizsgálja a majd régi rendszerben megindított bűnügyeket, s azon proletárokat, akiket a kapitalizmus védelmében helyeztek eljárás alá a régi urak (valószínűleg vagyon elleni bűncselekmények vádjával), fel fogja majd menteni.

„Az oly bűnvádi eljárás, amelyet a kapitalista termelési és társadalmi rend érdekeinek megóvása vagy védelme céljából indítottak meg, a rend összeomlásával elvesztette mind erkölcsi, mind célszerűségi alapját és szembeszökő igazságtalanság erejével hatna oly büntetésnek végrehajtása, amelyet a letűnt kizsákmányoló rendszer fönntartása vagy biztosítása érdekében állapították meg.”

 

 

Ludányi Rózsa István

 

 

A szerző HazáRdnak rendületlenül címmel megjelent könyve szerkesztőségünkben is megvásárolható.

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>