A vörös terror – 68. Majális.

A vörös terror

  1. Majális.

 

A magyar kommunista rezsim vezetői csodát láttak 1919. május elsején. Nem kellett hozzá mást tenniük, saját bevallásuk szerint, csak egy évvel visszanézni a történelembe. Ott megpillantották Lenin diktatúráját, amint reménytelenül küzd, kétségbeesetten harcol a fennmaradásáért. Látták a német militarizmus csizmáját a rebellió torkán, felsejlett előttük a nemzetközi imperializmus görcsös akarása, amivel elfojtani igyekezett ezt az emberi erdőben támadt tüzet.

Csodaként, a sors különleges adományaként élték meg, hogy az ő nagy ünnepük napjára ez a gyilkos német militarizmus már csak „feloszlott hulla”. Az cseppet sem zavarta őket, hogy Magyarország is feldarabolásra került, ugyanazon okok következtében. A múltba nézve nem derengett fel előttük, hogy egy évvel azelőtt még lett volna esély egy tisztességes béke megkötésére, mely nem csonkolja meg a Hazát. Hogyan is ébredtek volna rá erre az összefüggésre, mikor ők maguk, illetve akkor itthon tartózkodó elvtársaik tettek meg mindent a katonaság züllesztése, a proletárok lázítása útján azért, hogy biztosan elveszítsük a háborút?

Az elvtársakat ilyen ósdi fogalmak, mint a Haza vagy a Nemzet, nem zavarták. Kívül estek értelmezési tartományukon is, értékkészletükön is. Vigyázó szemüket az egy évvel azelőtti (Nemzetünk számára még nem reménytelen) időből az akkori (Nemzetünk számára teljesen reményvesztett) jelenre vetették, és meglátták a csodát. Az pedig abban állt, hogy Lenin elvtárs nem egyedül vérzik már a történelem színpadán. Csellel, fortéllyal és fondorlattal sikerült a sokat szenvedett, összetört Magyarországot is belökni a nagy- és kis-antant tűzvonalába. Ha ezer esztendő alatt nem vérzett el a Hon, majd most fog! Külön örömöt jelentett nekik, hogy a legkisebb rebellis-testvér, a Bajor Tanácsköztársaság is beállt a felfordulás nemzetközi mezőnyébe. Izgalmukat csak fokozta, hogy Német-Ausztriában és Csehországban is pengeélen táncolt a társadalmi nyugalom. Ahogyan agitátoraik fogalmazták: az osztrák proletárság vad erőkkel feszegeti az erőit lenyűgöző láncokat. Hát hogyne feszegetné, mikor el akarja veszíteni? Lenin ezt is megmondta. A munkásság csak a láncait veszítheti el, de megnyerheti az egész világot.

A helyzet azért nem volt ilyen rózsás. Mi több, egyenesen válságos volt. A szovjet vörös alakulatok által „nyugatra kergetett rabszolgahadai” éppen a Tisza vonalához tartottak, rettegésben tartva a teljes vezérkart. A szolnoki hídfő sorsa erősen kérdéses volt ebben az időben.

A csodalátó firkászok szerettek volna egy évet előre látni az időben. További csodákról, a szovjet-köztársaságok világszövetségéről ábrándoztak, mely bizonyosan meg fog valósulni az előttük álló egy esztendőben.

Valószínűleg nem egyeztettek Kun Bélával. Ő is vizionált ekkor, de valami egészen másról. Az ő látomásai a nagyon közeli véget festették szemei elé. A vezér napok óta nem tudott pihenni. „A még át nem szervezett magyar csapatok katonáinak közömbössége, a tisztikar többségének áruló magatartása miatt a Vörös Hadsereg nem tudott ellenállni. Zűrzavar, visszavonulás mutatkozott a legtöbb frontszakaszon.” – írta Kun Béla című visszaemlékezésében Kun Béláné. Ugye, milyen könnyű a történelmet átpolitizálni? Kis csúsztatásokkal mekkora hazugságokat lehet kikerekíteni?

Mint azt már korábban is kifejtettem, a közös osztrák-magyar hadsereget, illetve a színmagyar alakulatokat szándékosan, rettenetesen komoly agitációs munka és elköltött összegek árán, már 1918 nyarának végére demoralizálták, használhatatlanná züllesztették a szociáldemokraták és a velük egy követ fúvó bal-liberális erők. A tisztikart, mint fejet, gyakorlatilag levágták a hadsereg testéről – az irányítás, a vezérlés gyakorlatilag egy csapásra megszűnt. Bevezették a parancsnok megválasztásának jogát az alakulatoknál. Már régen nem a Monarchia-beli tisztek diszponáltak a legénység felett, hanem a kommunista vezetők és a legénység által is megbízhatónak tartott elvtárs-parancsnokok. A legénységi állományt sem a honvédő szellem tartotta már a kaszárnyákban, hanem a kiemelkedően jó zsold és ellátmány fuvallata söpörte össze a vöröskatonák többségét. A fegyelmezés és irányítás évszázadok alatt kicsiszolt rendszerét sutba vágták, új és testidegen kommunista elvek mellett burjánzott a zabolázatlanság. Ezekkel együtt igaz, hogy a rezsim hadserege ész nélkül futott az ellenség láttán.

De kinek a felelőssége, kinek a bűne volt az, hogy a legendás magyar honvédelmet idáig züllesztették?

A puccsisták által megbuktatott régi rendszeré?

Aligha.

De, lám, az igazság aprócska morzsáinak elhallgatása is elegendő volt évtizedeken keresztül, hogy a felforgatóknak, a Nemzet sírásóinak bűneit az áldozatokra terheljék.

Kun Béla tehát reményvesztetten, kétségbeesve hevert a Szovjetházban kialakított lakosztálya pamlagán. Elvtársai csak nagy nehézségek árán tudtak annyi tartást verni belé, hogy az ünnepi felvonuláson megmutassa magát. Erre nagy szükségük volt, hiszen a kézi irányításukkal működő sajtó már hetek óta a gigantikus ünneplést harangozta be, mintha az minden bajra és gondra orvosságot adna a népnek.

A fronton rosszul mentek a dolgok, de a hátországban hősies erőfeszítések folytak, elsősorban Budapest vörösbe öltöztetésére.

„Budapest és a vidéki városok dolgozói olyan elsöprő erővel léptek fel és készítették elő a proletariátus nagy nemzetközi ünnepét…” – írja Kun Béláné a hivatkozott mű más helyén. Én már csak azt nem értem, mit söpört el ez az erő?

A megértés elősegítése végett, mint már annyiszor, ismét Tormay Cécile „Bujdosó könyv”-éhez fordulok.

„Valamikor az ifjúság napja volt május elseje, kiránduló kis varrólányok, diákok, mesterlegények, gyerekek ünnepe. Aztán tüntetés lett az ünnep, aztán fenyegetés. A világ újrateremtői ezt a mai napot beteljesülésnek ígérték. És a véres földgolyón, vértől csatakos, vértől részeg tömegek hömpölyögnek a végső harc elérhetetlen diadala felé. Vérviharban kibomló vad vörös zászlók lobognak a tűzfényes vörös ég alatt.”

Ennek az átváltozásnak a hatályosításához valóban kellhetett elsöprő erő.

Falakat, homlokzatokat, házakat és hídfőket vontak be vörös drapériákkal. Egész szoborcsoportokat, műemlékeket takartak be vörös paravánokkal. Vérszínűre mázolták a villamoskocsikat. A hatalmas ünnep jelentősége folytán nem maradt hely a híradásokban arra, hogy a vörösök hadseregének dicstelen tiszántúli futásáról beszámoljanak. Ellenben közölték a rendeletet, mely az ünneplésben való állampolgári részvételt szabályozta. „Mindenki tartozik a menetben részt venni, mindenki tartozik házát feldíszíteni, mert különben… május, tavasz, szép szabadság ünnepe, aki mer érte nem lelkesedni… forradalmi törvényszék elé kerül.” – rögzítette Tormay Cécile.

Kun Béláné másképp emlékezik erre. Fentebb idézett mondatát, mely a dolgozók elsöprő erejét ecseteli, a következőképpen fejezi be: „… hogy május elsején még az addig semmiben részt nem vevő kispolgári rétegek is megjelentek a felvonuláson, az ünnepélyeken és az előadásokon.”

Az akasztófa árnyékában ugyan ki mert volna távol maradni?! Természetesen, Kun Béláné úgy tesz, mintha nem is lett volna rendelet, mely az addig passzív kispolgári rétegeket ünneplésre sarkallta. Ugye, milyen egyszerű történelmet hamisítani?

A Vérmező közepére 40 méter hosszú, két emelet magas, vörös szarkofágot emeltek, Dózsa György, Matinovics Ignác, Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht emlékére. A kompozíciót megtoldották egy hatalmas Lenin-szoborral. Az Alagút vörösre mázolt, tátott szája mellől iszonyú arcú, gipsz vöröskatona ütött puskatusával, a Népszava meztelen vörös embere pedig kalapácsával suhintott halált a burzsujokra. A Hősök terén bedeszkázták Árpád vezér bronz szobrát is, föléje hatalmas, gipszből gyúrt Marx-fejet emeltek, egy bányász és egy vasmunkás szobrának társaságában. Andrássy lovas-szobrára görög templomot építettek, vérszínűt. Az Országház előtt óriási, bíbor földgolyó püffeszkedett, Lenin és Liebknecht óriási mellszobrával mély egyetértésben. Az Üllői út és a József körút sarkán kalapácsot tartó, hatalmas ököl meredezett az ég felé. A Városligeti Iparcsarnok elé gigantikus méretű Lenin-, Engels-, Liebknecht- és Szabó Ervin-szobrot állítottak.

„És íme, a tűz már itt lobog, Európa közepén, itt nálunk, a legcsökönyösebb reakció klasszikus földjén… Meg fog-e ez a tűz állani? Nem fog-e olyan rohamosan terjedni, mint az augusztusi vörös kakas a Tisza-menti falvak nádfödeles házain? Nem gyúlékonyabb-e Európa szuvas, ócska társadalmi rendszere a magyar kunyhók nádfödeleinél?” – lelkendezik a Népszava ünnepi cikkírója, s szinte látjuk, ahogyan sóváran lesi, vajon tényleg elpusztul-e végre minden, ami érték még megmaradt. Mert azt azért ne felejtsük el, hogy a kunyhó ugyan nem palota, s a nádfedél sem mázas cserép, de a lakójának ez az utolsó menedéke. Az a bizonyos vörös kakas elpusztíthat minden éghetőt, de jaj annak, aki legalább ugyanolyannal nem tudja pótolni elhamvasztott otthonát!

Mai ésszel szinte lehetetlen felfogni, hogy dédszüleink között élhettek, hatalmaskodhattak a pusztítás démonának ilyen szörnyűséges megszállottai…

„Nézzétek testvérek!

Vörös tűzfényt vetít az égboltozatra a forradalom lángja és Május hajnalának balzsamos illata száll, szálldogál és megindítja a szíveket. Ezért forró szívvel, bizakodó hittel kell néznünk a jövő elébe, mert a proletár-forradalom tüze nemsokára fölgyújtja az egész világot.

Éljen a Vörös Május!” – írta Somló Dezső a Népszava ünnepi számában.

A párttitkárságok kijelölték és közzétették az ünnepi szónokok névsorát, helyszínek szerint. A diktatúra prominens vezetőin kívül, kevéssé ismert, második vonalhoz tartozó elvtársak és elvtársnők is szót kaptak a nemzetközi ünnep alkalmából. A „spontán” ünneplő tömeget, szakmai és területi alapon, a Népszavában közzétett helyszínekre és időpontokra rendelték gyülekezni.

A diktatúra nem hagyhatta ki, hogy belérúgjon az egyházi és a nemzeti ünnepekbe, ezzel is emelni kívánván saját pompáját és dicsőségét.

„A csodatevő szentek, a vén, ravasz kuruzslók, a bűbájossággal kupeckedők ünnepet kaptak a kalendáriumban, de a dolgozó szegény ember nem kapott. A világot teremtő úristent agyba-főbe tisztelik, agyon ünnepük, de a világot fönntartó Munkát nem becsülték meg annyira, hogy piros betűvel tiszteljék meg a napját a kalendáriumban…” (Nem tévedés, vagy sajtóhiba: az Úristen kisbetűvel, a munka nagybetűvel szedve!)

„Úgy-e, az egyház ünnepei olyan komorak, feketék, tömjénfüstösek, halott-szagúak, mintha belőlük a kripták doha áradna feléd?…

Azok a nemzeti ünnepek is mindenütt csak olyan hivatalos cécók voltak, amik egyik határmezsgyétől a másikig tartottak.

Úgy-e, más a Május elseje?

Úgy-e, a Munka ünnepén az egész világ proletársága össze tud forrni a forradalmi eszmék tüzében: leomlanak a nemzeti és vallási határok, egy világ fürdik az Internacionalizmus végtelen tengerében?”

Csodálkozunk-e ezek után, hogy Tormay Cécile a Jelenések Könyvére asszociált a hírek hallatán:

„És láttam más vadállatot feljönni a földből. És megtévesztette a földön lakókat a jelekkel… mondván a földön lakóknak, emeljenek bálványképet a vadállatnak,… hogy akik nem imádják a vadállat képét, megölessenek. És megteszi,… hogy senki ne vehessen vagy adhasson, hanem csak aki a vadállat bélyegét vagy nevét, vagy nevének számát viseli. … És láttam egy asszonyt ülni vörös színű vadállaton… És az asszony fel vala öltözve bíborba… és homlokára e név vala írva: Titok… és láttam az asszonyt megrészegedve a szentek vérétől és Jézus vértanúinak vérétől… És sírnak és jajgatnak fölötte a föld királyai, akik vele paráználkodtak…”

 

Ludányi Rózsa István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>