A vörös terror – 69. Vérvörös majális.

A vörös terror

  1. Vérvörös majális.

 

Nem minden helység volt annyira szerencsés ezen a május elsején, mint Budapest. Akadt hely, ahol nem a drapériák festették vörösre az anzixot, hanem a vér. Ártatlanul legyilkolt emberek vére.

„Fekete hajnalra virradt az idei május elsején Komárom népe. Az enyészet angyalának szárnyai zúgtak az ősi város falai között. A halál, a pusztulás éjszakája volt ez. Ágyúdörgés, gépfegyver ropogás, csatakiáltás, harc, tusakodás, jajszó minden felé. Az emberek a közös veszély hullámai között, közelebb simultak egymáshoz s a háborús borzalmak egybeolvasztó ereje közös érzéssel töltötte be a lelkeket.” –írta a korabeli Komáromi Lapok.

Kevesen tudják, hogy Európa egyik utolsó kettészakított városa Komárom. A cseh légionisták 1919. januári bevonulása tépte ketté ezt a magyar települést, a Duna vonalában, s az elmúlt 96 évben ez nem zavarta különösebben a világ emberjogi aktivistáit. 1919-ben még másképp volt ez. Az erőszakkal kettétört település lakosai szerettek volna megszabadulni az idegen uralomtól. A nagy Háborút követő időszak történetéből két eseményre szoktak emlékezni, mely a honszeretet hősi példája is egyben. A balassagyarmati és a nyugat-magyarországi felkelés e két, gyakran megemlegetett történés. Itt az ideje, hogy a komáromi áttörésről is beszéljünk. Akkor is, ha elbukott. A sikertelenség nem a szándékon múlt.

Spontán, önszerveződő kísérletként kell tekintenünk az akcióra – a hasonló megmozdulásokat az akkori hatalom szigorúan tiltotta. A végrehajtását vállaló önkénteseket kifejezetten a hazafias érzület hajtotta – Komárom területi egységének helyreállításáért vállalták a veszélyes küldetést. A szervezők tekintetében már nem ilyen egyszerű a képlet. Egyes források szerint a Bécsben élő szlovák kommunista vezetők beszélték rá a győri direktóriumot a Komáromot megszállva tartó csehek elleni fegyveres akcióra. A győri bolsevik két legfőbb embere: Wajdits Béla kormányzótanácsi biztos és Nagy István párttitkár részletesen foglalkozott a bécsi szlovák kommunisták kérésével. Nagy István még Budapesten is eljárt az ügyben. Szamuelyvel, személyes ismerősével tárgyalt az akcióról.

Ez a momentum azt engedi feltételezni, hogy a szervezők és a résztvevők teljesen más felfogásból, merőben különböző alapállásból közelítettek a Komáromi Áttöréshez. Valószínű, hogy a szervezők, kihasználva a harcosok hazafiságát, egyszerűen csak a forradalmukat akarták exportálni. Ha sikerül, lesz hová hazatérni a bécsi emigráns szlovák kommunistáknak. A történelmi Magyarország belső ellenségei összefogtak a még ki sem alakult északi utódállam belső ellenségeivel – s tették ezt a kommunizmus nemzetköziségének talaján állva.

A szervezők valódi szándéka természetesen mit sem von le a kivitelezők hazafiságából, hősiességéből, mártíromságából. Mindössze megmutatja, hogyan lehet a lelkes honszeretetet lelketlen nemzetközi célok szolgálatába állítani.

Különösebb előkészületek nélkül, hirtelen és titokban indult a felszabadító hadművelet. A sebtében összeállított alakulat parancsnoka Mayer Lajos győri vagongyári kommunista mérnök lett. Mayer olyan információ birtokában volt, miszerint a Komárom északi felét megszálló cseh legionáriusokat megnyerték a kommunizmus ügyének, azok nem fognak ellenségesen fellépni, mi több, csatlakoznak a győri munkásokhoz. Ennek okán Mayer körömszakadtáig ragaszkodott az akció végrehajtásához. Nem zavarta az sem, hogy legénységét, kevés kivételtől eltekintve, teljesen képzetlen és minden katonai tapasztalat híján lévő fiatalember képezi. A háború éveiben legyengült, alultáplált, suhanckorú tanoncok el sem tudták sütni a Mannlicher puskát. Ha mégis megtették, az úgy arcul ütötte őket, hogy a foguk hullt ki tőle.

Ehhez képest a megszállt Komáromban már előző nap olyan katonai rendelkezéseket léptettek életbe a hódítók, melyek a város visszafoglalását egy akkor korszerű haditechnikával felszerelt, képzett támadó seregnek is csak komoly tüzérségi előkészítés és szakszerűen végrehajtott várostrom mellett tették volna lehetővé. (Emlékezzünk rá, Klapka György is milyen sokáig volt képes védeni a rá bízott erősséget.)

Egidio Macaluso olasz ezredes kérésére Komáromba rendelték az Érsekújvárott állomásozó 34. csehszlovák gyalogezredet, a megbízhatatlannak ítélt csapatrészeket leváltották. A szervezett munkásokat elfogták és őrizet alá helyezték. A tüzérséget a behatolási vonalra és az Erzsébet-szigetre irányították, a Duna-partra számos géppuska-állást telepítettek.

Mayerék mindebből persze semmit sem sejtettek.

Az átkelés előkészítéseként négy mozdonyt állítottak a szőnyi pályaudvarra, melyek kéményei fekete füstöt okádtak. A füstöt, mely elvegyült a Duna felett lebegő finom köddel, az északi part felé sodorta a szél.

A 17-22 éves fiatalemberekből álló Mayer-különítmény kora hajnalban, még éjszakai sötétben, különvonaton indult el Győrből. A sötétség, a köd és a füst hármas fedezékében műszaki katonák szálltak csónakba, s eveztek át a híd túloldali pillérjéhez. A gyújtózsinórokat elvágták, az átkelőt veszélyeztető aknákat eltávolították. A tűzszerészek bevetése alatt a győri munkásfiúk a partra vonultak. Figyeltek, hallgatóztak, s az átvonulásról tanakodtak.

A túloldalon síri csend honolt. Ez a körülmény megerősítette őket abban a hitükben, hogy a megszálló katonaság valóban csatlakozni készül a munkásgárdához.

A halálos csendben megkezdték az átkelést.

Vonulásuk a hídon zavartalanul folyt. A túloldali hídőrség megadta magát a menetoszlop élén haladóknak. A Mayer-alakulat vége is túljutott már a híd derekán. Az innenső oldalon várakozó vöröskatonák felszerelték szuronyaikat.

Ekkor szabadult el a pokol. Egy jelzőrakéta felröppenése után a cseh tüzérség tüzet nyitott. Lőtték a menet elejét, de zárótüzet intéztek a vége ellen is. Az utat mindkét irányban elzárták. a partra telepített géppuskák is kelepelni kezdtek. A hídon pánik tört ki, fejetlenség lett úrrá. A katonai tapasztalatok híján lévő tömeg fel-alá rohangált. Voltak, akik a zárótűzben is megkísérelték a visszajutást. Őket a déli, a „hazai” oldalon a vörös rohamosztagosok várták. Lelövetéssel fenyegetőzve, visszaparancsolták a menekülőket – volt, akit puskatussal vertek fejbe a nyomaték kedvéért.

A hídon lévők közül sokakat már az első gépfegyver-sorozat eltalált. Többen a Dunába estek. A srapneltűzben és a célzott sorozatlövések között esélytelen volt a hídon maradni. Néhány katonaviselt csapattag tanácsára az életben maradt munkás-milicisták az Erzsébet-szigetre húzódtak, s szétoszolva próbáltak menedéket találni maguknak.

Eközben a magyar tüzérség is megkezdte az északi városrész lövését. A csehek egy darabig tudomást sem vettek erről, gránátjaikat és srapneleiket a szigetre irányozták, a menekülők közé.

Egy magyar tüzérségi lövedék telibe találta a legionáriusok lőszerraktárát. Eget-földet rázó dördülés kélt, akkora, hogy még Győrben is hallották. A látóhatár lángba borult.

A megszállók ezen a ponton vették fel a tüzérségi párbajt a magyar féllel. A híd így felszabadult a zárótűz alól. A szigeten rekedtek csúszva-mászva, kúszva és futva megkísérelhették a visszatérést. Akik elég közel voltak még a hídhoz, illetve volt bennük elég bátorság, éltek is ezzel a lehetőséggel. Vezető és képzettség hiányában azonban a menekülésük csak olyan rendezetlen volt, mint a korábbi menetelésük. Volt, aki az innenső oldal drótakadályára szúródott fel. Társaik sebtében szabadították ki – tulajdonképpen letépték őket onnét – s véresen, rongyosan futottak tovább, puszta életükért.

A hídtól messze távolodott munkás-gárdistákat nem tudták értesíteni a menekülés lehetőségéről. Ők az Erzsébet-szigeten rekedtek. Mayer Lajos is közöttük volt.

A délelőtt folyamán szuronyos cseh osztag jelent meg a szigeten. A magyarokat keresve, bokorról bokorra végigjárták a bozótost. Akit megtaláltak, azonnal főbe lőtték. Aki menekülni próbált, azt futás közben lőtték le.

A városban statáriumot és kijárási tilalmat hirdettek ki. A legionisták mindenkit lelőttek, akit az utcán találtak. Így lelte halálát egy 12 éves gyermek is.

Az elesett 121 munkás és katona többségét három nappal később, közös sírba temették el a katolikus temetőben. 102 áldozat nyugszik a hantok alatt. Közülük csak 18 halott személyazonosságát sikerült azonosítani. Ők, név szerint, a következők:

  1. Róka József, 27 éves pék, református, lakhelye Czigány tér 2, Komárom
  2. Pirstitz József, 27 éves pék, református, lakhelye Czigány tér 2, Komárom
  3. Ivanics János, 23 éves földműves, katolikus, lakhelye Csillag utca 10, Komárom
  4. Szendrei Jenő, 22 éves nyomdász-segéd, izraelita, lakhelye Citrom utca 15, Komárom
  5. Dvornicsek Nándor, 20 éves hentes, református, Vágdunasor 44, Komárom
  6. Dékány István, 21 éves halász, református, Czigány tér, Komárom
  7. Csuti János József, 20 éves pincér, katolikus, Komárom-Újváros
  8. Varga Ferenc, 19 éves gyári munkás, katolikus, Izsa
  9. Nagy Simon, 15 éves molnárinas, katolikus, Citrom utca 22, Komárom
  10. Kiss József, 19 éves napszámos, katolikus, Polgár utca 11, Komárom
  11. Lengyel Ferenc, 21 éves munkás, katolikus, Erzsébet-sziget, Komárom
  12. Jankulár János, 21 éves munkás, katolikus, Udvard
  13. Ganzler Gyula, 21 éves munkás, katolikus, Tó utca 24, Komárom
  14. Kecskés Zsigmond, 28 éves fuvaros, református, Hosszú utca 15, Komárom
  15. Márton Károly, 34 éves mázoló, református, Ősz utca 9, Komárom
  16. Baráth István, 19 éves bádogos-segéd, katolikus, Nádorvonal-sor, Komárom
  17. Paradi János, 19 éves zenész, katolikus, Pihegő utca, Komárom
  18. Petrovics István, 47 éves tűzoltó, katolikus, Csillag utca 9, Komárom

Az áldozatok személyes kilétét hozzátartozóik tudták azonosítani. A többi, tömegsírban nyugvó szerencsétlent a felismerhetetlenségig megkínozták 1919. május elsején, egy akkor még csak papíron létező, idegen állam légiósai. Őket tehát névtelenül, ismeretlenül kellett elhantolni. Következésképpen a jegyzőkönyvben olyan megjelöléssel szerepelnek, mint például: „93-as számú hulla, középtermetű, lesoványodott, 20 év körüli férfi, kékes kabát, csíkos ing, fekete nyakkendő, kékes rövidgatya, zsebeiben üres pénztárca és cigaretta. … sárga kabátos férfi, zsebében 38 fillérrel… 20 éves kék szemű legény… erős, izmos vízbe fúlt munkás… katonaruhás, nyakában Mária-képet hordó gömbölyű képű férfi…”

Ám még e szörnyű “kegy” sem lehetett minden mártír osztályrésze. A holttestek többsége ugyanis ruházat és feljegyezhető ismertetőjel nélkül került a tiszti főorvosok elé. Ők pedig már csak azt tudták megállapítani, hogy megcsonkított, kegyetlenül megkínzott, szerencsétlen férfiak mezítelen hullái fekszenek a sárban. A halottkém képtelen volt végrehajtani az összeírást. Egy idő után összeomlott, a jegyzőkönyvek pedig befejezetlenül maradtak…

A balul sikerült akció mindösszesen 250-300 magyar áldozatot követelt.

A csehszlovák hadsereg mintegy 15-17 embert vesztett el.

„Okuljunk e gyászéjszaka véres tanulságain s a komor idők intő szavát megértve férfias nyugalommal teljesítsük kötelességünket, mellyel hazánknak és nemzetünknek tartozunk.. Munka és türelem az élőknek, nyugalom az éjszaka szerencsétlen halottainak! …

Miért sújtják ezt a várost csapások, miért bűnhődnek ártatlanok ezrei büntetlenül, miért hull ma is patakokban a drága magyar vér , amely négy éven át bőségesen ömlött idegen érdekekért és célokért? A kihullott drága vérért legyenek felelősek, akik azt játékszerüknek tekintik, akik a legbecsesebb földi jóval: az élettel, mint hitvány ronggyal rendelkeznek…”

Azt gondolom, a Komáromi Lapok kommentárjának igazságát a múló idő nem fakította ki…

 

Ludányi Rózsa István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>