A vörös terror – 70. Majális-szilánkok

A vörös terror

  1. Majális-szilánkok

 

Elérkezett, s a terv szerinti „spontán” módon zajlott országszerte a beharangozott, előkészített, kikényszerített, tapsoltatott és éljeneztetett kommunista majális. Az a kérdés, hogy egyáltalán van-e alapja bármilyen ünneplésnek, egyetlen döntéshozót sem érdekelt. Az a körülmény, hogy van-e kedve bárkinek ünnepelni, még távolabb állt az érdemi megfontolások talajától.

Kun Béla és elvtársai ünnepeltették magukat és művüket.

Erőt szerettek volna demonstrálni, s üzenni vele külső és belső ellenségnek – ez azonban nem nagyon sikerült nekik.

Közel száz esztendő múltával is torokszorító elolvasni a korabeli tudósítások olyik bekezdését. Pedig kommunista-barát írások sorai kígyóznak szemeink előtt…

A Népszava tudósításában például sorról sorra váltja egymást az erő fitogtatása és az elesettség beismerése. Azt gondolom, az elvakult propagandisták is pontosan látták, miben, kikkel és miként élnek a diktatúra ólomsúlya alatt, de elhallgatni nem tudták, megvallani nem merték a teljes igazságot.

„Kelet, Nyugat, Észak és Dél felé lobogott innen Budapest felöl a világforradalom fáklyája. Beláthatatlan, végtelen tömegek vonultak föl; ezrek, tízezrek, százezrek, komolyan, komoran, vidáman, lelkesen, a forradalom himnuszát harsogva, zengve…”

A cikkíró teljesen az olvasóra bízza annak eldöntését, mitől vonultak komoran ezek a tíz- és százezrek. Komorságuk szólhatott a megcsonkított határainkon túl regnáló burzsujoknak is, ahogyan a hivatalos változat szerette volna láttatni – de szólhatott az egyre fogyatkozó belföldön despotaként uralkodó népfelszabadítóknak is, akik forradalmi törvényszék elé állítás terhe mellett rendelték el ezt a komor menetet…

Néhány sorral később persze szükségesnek látja a szerző egyértelműsíteni ezt a keserűséget. Képzavartól sem riadva vissza, a logikának, az értelmes beszédnek fittyet hányva, a következő, (számomra legalábbis) értelmezhetetlen lelkendezéssel folytatja majálisi beszámolóját:

„százezrek vonultak föl és áldozatos komolysággal, elszánt komorsággal, vidám, lelkes, mindenre kész forradalmisággal tettek vallomást a szocializmus mellett.”

Óriási feladat elé állít bennünket az író. El kell képzelnünk a vidám, lelkes, mindenre elszánt komorságot. Nekem nem sikerült… Tudjuk, hogy a materialista-kommunista-ateista világnézet, a követői állítása szerint, a hit kérdésében szakít a konzervatív-istenhívő-istenfélő világnézettel. A hitet babonává degradálja, Istent pedig szemfényvesztők kitalációjaként próbálja eltüntetni a világból. Abból, amit a hívők szerint éppen Ő teremtett. Ez az eljárásuk semmiben sem különbözik az anyagi javakkal kapcsolatban gyakorolt megoldásaiktól – amiről úgy gondolják, hogy szükségük lehet rá, azt kisajátítják maguknak. A világ és a lelkek kisajátítási procedúrájában gúnyolták és üldözték a hitet, helyére ordítva, őrjöngve, fröcsögve a tudást kívánták állítani. Ami, persze, nekik sem állt rendelkezésükre. Ezért nem szabad csodálkoznunk azokon a dogmatikai tévedéseken, amiket a méltató cikk következő sorai tükröznek:

„De örökkévaló a hit, a tömegek hite a szocializmusban, örökkévaló a proletariátus szolidaritása, örökkévaló a proletariátus nemzetközisége, örökkévaló a szocializmus.”

Hogy kell ezt értenünk? Meghalt a király, éljen a király? Megölték az Istenbe vetett hitet, éljen a kommunista vezetésbe vetendő hit?

Azok kedvéért, akik úgy gondolnák, hogy tréfálok, esetleg félreértettem vagy félre magyarázok valamit az író eredeti szándékaiból, álljon itt a folytatás:

„Áhítatos tömegek, állták körül csütörtökön Marx, Engels, Lassalle, Lenin szobrait. Mulandó a szobor, össze lehet törni, be lehet olvasztani, deszkák rácsával lehet elzárni, de örökkévaló a hűség a tömegek lelkében a szocializmus nagy mesterei, a világforradalom vezérei és az ő tanításaik iránt.”

Áhítat, lelkek, mesterek. Csak Isten, Jézus és a próféták vannak kicserélve kommunista bálványokra. Lehet ezt félreérteni, mikor fele sem tréfa? Ezek ismeretében viszont semmi csodálkozni valónk nem lehet azon, milyen írói eszközökkel próbálja a szerző megrémíteni az átkos, gyűlölt ellenséget, az imperialisták hadát.

„Azok a tízezrek, százezrek, amelyek csütörtökön végighömpölyögtek az utcán, a fáradt munkás, amint asszonyával, sápadt gyermekével fölvonult, a roppant, a végtelen, beláthatatlan tömeg, a forradalom, a nemzetköziség, a szocializmus testőrsége volt.”

Meglepődünk-e attól, hogy az ellenség nem futott el e testőrség elől? Azt gondolom, üres szavakkal játszadozni, fellengzős, ömlengős kifejezésekkel operálni – mindenkinek a saját lelkiismerete szerint lehet. Ám az igazságot könnyfakasztó szóvirágokkal eltakarni már bűn. A sajtószabadság nem erről szólna, s nem erről kellett volna akkor sem szólnia.

Én csak annyit kérdezek, nem is annyira a már elporladt egykori cikkírótól, hanem nemzetrontó eszméik mai követőitől, hogy miért ez a rongyos tömeg lett 1919. május 1-re a Haza testőrsége? Hová lettek a hős katonák? Hová tűnt a hadsereg fegyelme? Hová párolgott az ország kétharmad része?

Amit a vezércikk ír, az csak egy önsajnáltató, cikornyás, érzelmekre apelláló hazugság. Az igazság a feltett kérdések megválaszolásában van.

A nemzetrontók egyébként is hajlamosak a részvétre alapozva rossz irányt szabni a dolgok folyásának. Beteg, éhező, kiszolgáltatott, menekült – és merjen bárki szót emelni országot romboló elképzeléseikkel szemben! Azonnal embertelen, reakciós, fasiszta és rasszista lesz belőle – a kommunista propaganda által ráragasztott bélyegek szerint. Amint látjuk, csak az idők múltak el, a módszerek megmaradtak. Részvétet, szánalmat kelteni, s a legnagyobb rontást szabadítani a Hazára, hátha annak árnyékában még találnak egy kis zsákmányt a rózsaszínűvé vedlett vörösök.

Lehet, hogy a Budát 1541-ben, békés szándékot mímelve megszálló török csapatokat is gyámolításra szoruló turistáknak látják? Akiket külön bánásmód és védelem illetett volna meg, hisz növelik a főváros idegenforgalmát?

Szóval, a valóság a több év háborús nélkülözésről, az alig múlt spanyolnátha-járványról, az elvesztegetett erőforrások következtében fokozódó nyomorról és megszűnni nem akaró ideológiai frontharcokról szólt azon a majálison. De milyen ördögi logika vezette a propagandistákat arra, hogy a csonttá aszalódott, lerongyolódott tömegeket, mint a szocializmus védőrségét állítsák be az elvakult nacionalizmustól is fűtött kisantant-katonák előtt?

„Láttad, hogyne láttad volna vértelen, sápadt gyermekeinket a pázsiton? Láttad-e ácsorgásban, nyomorúságban, szűk odúkban megfakult arcú asszonyodat a nap áldott verőfényében?”

Isten megtagadásának kézenfekvő következménye, hogy a vallási ünnepek helyére politikai ünnepeket próbáltak állítani. Elkerülhetetlen volt viszont, hogy Isten Fiának ígérete helyére is politikai ajánlat kerüljön. Jézus földi életét áldozta értünk, emberekért a keresztfán, hogy lelkünket megmentse az örök haláltól. A kommunistáknak is kellett mondani valamit, ami arányban állhat ezzel az áldozattal.

A vörös május örökkévaló és győzhetetlen! Vértengeren, golyózáporon, áldozatokon, nyomoron, szenvedésen keresztül, de győz. Mert az eszme győzhetetlen és hallhatatlan.”

Úgy érzik, ez inkább fenyegetés, mint ígéret? Ennyi tellett tőlük. Áldozatot ígértek ők is, de nem a magukét, hanem azon szerencsétlenekét, akik felett diktátorként uralkodtak. Ha közelebbről megvizsgáljuk, arról beszélnek, hogy erőszakos eszközeikkel közelebb hozzák a keresztényi megváltást az emberek amúgy is halandó porhüvelyéhez.

Mint már láttuk – és a folytatásban látni fogjuk – ezt az ígéretüket igyekeztek is betartani.

Ahogyan korábban megírtam, a tanács-diktatúra helyzete már nagyon válságos volt ezen a napon. Kun Béla magába roskadtan, a feladás lehetőségét fontolgatta. Nem én találtam ezt ki, a kommunizmus melegágyánál kertészkedő Károlyi Mihály gróf jegyezte fel a nevezetes napról a következőket:

„Ezen az emlékezetes estén elmentem a Hungária Szállóba, ahol a Kommunista Párt főhadiszállása volt. Kun a teljes erkölcsi összeomlás állapotában a szobájában a díványon hevert, felesége aggodalmasan sürgölődött körülötte.

Mivel egyetlen értelmes szót sem tudtam kihúzni belőle, átmentem a szomszéd szobában lakó Kunfi Zsigmondhoz, aki elmondta: – Kun teljesen összetört és a harc feladásáról beszél.”

A propagandisták is tudták a valóságot, az emberek is sejtették – és remélték – a diktatúra mielőbbi elvérzését. A biztató jövő felvázolása nem történhetett tehát meg a bizonytalan jelen megemlítése nélkül. A Népszava cikkírója a következőképpen próbálta megoldani ezt az agitációs bravúrt:

„A történelem útjai kiszámíthatatlanok. Nem tudjuk, mit hoz a legközelebbi jövő.”

Aki értő olvasással közelít e két rövid mondathoz, megfejti, hogy a szerző lélekben már feladta, amit képviselnie kellene. Ez az ő magánügye. Újságíróként, kifelé, a valóság ismeretét sejtető felvezetése mögé, a főnökség elvárásai szerinti optimizmust és buzdítást kell kommunikálnia.

„De a dicsőséges, vörös május elseje ünnepén felejtsük el a hétköznap gondjait.”

Ezt érthetjük úgy is, hogy vígan menjünk tönkre!

„Ne az áldozatokra, szenvedésekre, nyomorúságra, ne a jelenre gondoljunk, hanem az elkövetkezendő nagyszerű jövőre.”

Alázatosan bevallom, ez ismét egy olyan kijelentés, amit nem tudtam értelmezni. Pár sorral előbb megállapítjuk, hogy nem tudhatjuk, mit hoz a jövő. Majd a jelenünk nyomorúságáról beszélünk, amit el kell felednünk, hisz a jövő nagyszerű lesz. Melyik jövő? Amelyikről nem tudjuk, hogy mit hoz, vagyis, hogy milyen lesz? Csekély értelmi képességekről árulkodik, ha rögzítem, hogy én ezt valóban nem értem?

Értetlenségem mit sem változtat a történteken. A felvonulás megtörtént, s a korabeli hatalom szócsöve a következőképpen tudósított róla:

„Egyetlen érzésben összeforrva, egyetlen gondolattól hevítve s egy hatalmas cél előtt állva: hatszázezer proletár volt együtt május elsején. … Ilyen ünnepnapot, a dísznek ilyen hatalmas architektúráját még nem látta a város. A forradalomból kiemelkedett a művész messzenéző fantáziája és a művészet teremtő ereje megtermékenyítette bizalommal és hittel a tovavonuló tömegeket. A fölvonulás útvonalain és a kis, eldugott utcákban egyformán ráömlött a házakra a forradalom vörös színe. … A körutak és az Andrássy-ut hatalmas perspektívájában órák hosszáig tartott a hatalmas menetoszlopok elvonulása. … A művészileg kiképzett Oktogonnál három hatalmas menetoszlop egyesült a fölvonuló sokaság és a fegyelemnek nagyszerű méltóságával, a forradalmi dalok ujjongásában az erőnek öntudatával hömpölygött tova a vörös folyam. …”

A történelem rideg következetességgel szövi az idők kárpitját. A történelmet alapvetően nem érdekli, ki mit hisz saját botorságáról. A história a megvalósított vagy éppen elmulasztott cselekedetek kvintesszenciájaként írja saját magát. Azt szoktuk mondani, hogy a történelmet a győztesek írják. Ez így nem egészen igaz. A győztesek csak átírják azt, saját ízlésük szerint. Ám azt, hogy ki lesz a győztes, maga a história írja meg, a fenti összefüggések nyomán.

Miközben a Népszava cikkírója lótott-futott a felvonuló tömeg környékén, s a messze néző, perspektivikus ünnep jövőbeli tömeges hatásairól vizionálva írogatott emlékeztetőket jegyzetblokkjába, Sajószentpéteren is írásba fogtak arra felhatalmazott emberek.

Tárgyilagosabb, kevesebb szóvirágot tartalmazó mű volt az övék. Igaz ugyan, hogy nem is újságcikket alkottak. Csak egy jegyzőkönyvet. Miskolc város átadásának feltételeiről. A megszálló cseh-szlovák csapatok részére…

 

 

 

Ludányi Rózsa István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>