A vörös terror – 72. Majális-szilánkok 3.

A vörös terror

  1. Majális-szilánkok 3.

 

Tatabányát nem reszkettette meg a győri tragédia. A bányászváros gondtalan ünneplésének záloga Murányi Gyula párttitkár személye volt. Ő ugyanis, mint Kun Béla bizalmasa, teljesen szabad kezet kapott a monumentális helyi megemlékezés tervezésére és kivitelezésére.

Nem is tűrte el senkitől, hogy beleszóljon alkotói munkájába. Gigantikus, pazar és messze mutató megoldást keresett. Olyat, amivel még főnökét, Kun Bélát is ámulatba ejtheti, ha az majd hírét hallja a tatabányai népünnepélynek. Ennek okából minden dalárdát és zenészt mozgósított. elrendelte a felvonuláson való önkéntes részvételt minden járóképes lakosnak, gyermektől az aggastyánig.

Zeneszóra és karénekre vonult a sokezres tömeg a bányász sporttelepre. A labdarúgó pályát elborította a sokadalom. A menet élén, magasba emelve, feketére mázolt koporsót vittek a legmarkosabbak. A koporsó oldalára nagy betűkkel felírták az elhunyt nevét: VÉN REAKCIÓ. Sajátos koszorút eszelt ki Murányi a szarkofágra: kakastollas csendőrkalapot és bilincset erősíttetett rá. Két oldalról felfegyverzett vörösőrök kísérték, mintha éppen valami veszedelmes bűnözőt állítanának elő.

A sírt, a labdarúgó pályán, a szónoki tribünnél, előre megásták. A gyászhuszárok a gödör szélére helyezték a koporsót. Ezután következett a nap fénypontja: Murányi párttitkár elvtárs másfél órás szónoklata. Beszéde közben, a nyomaték kedvéért, egyre a koporsóra mutogatott, gesztikulált, hadonászott. Mondanivalója megegyezett a fővárosi elvtársai már idézett gondolataival: az általuk törvénytelenül tönkretett régi rend nem jöhet vissza! (Azt ugyan egyik sem tette hozzá, hogy főképpen azért nem, mert még képesek lennének számon kérni a felforgatás okozta károkat, az elkövetett bűnöket.)

Beszéde végén felszólította a bányászokból avanzsált alkalmi sírásókat:

„Temessék minél mélyebbre s oly nagy meggyőződéssel a koporsót, hogy soha többé föl ne támadhasson az osztálytársadalomban örökre levitézlett reakció!”

Így mulatott Tatabányán, 1919. május elsején, Murányi Gyula párttitkár elvtárs, Kun Béla bizalmasa.

Ha temetést nem is rendeztek a budapesti diktátorok, szövegben és szónokokban ott sem volt hiány. A Városliget különböző, kiemelt pontjain a vezérkar által kijelölt elvtársak intézték beszédüket az odakényszerített, holtfáradt munkások felé. Hordószónoklatokat tartottak, többek között: Kun Béla, Rabinovits József, Szakasits Árpád, Fiedler Rezső, Horti Emil, Kertész Mihály, Haás Kálmán, Andorka Sándor, Brandstein Illés, Ágoston Péter, Hirossik János, Vincze Sándor, Poósz Jenő, Kalmár Simon, Biermann István, Bogár Ignác, Donáth Frigyes, Hegedűs Márton és Zelenka Gyula elvtársak.

A női szekciót Singer Vera, Grünbergerné M. Mária, Fonyó Sári, Gárdos Mariska, Mánuel Sári és Vincze Sándorné elvtársnők alkották.

A vonulásban elfáradt dolgozók szórakoztatásáról is megpróbáltak gondoskodni a városligeti szervezők. Az agyonhajszolt zenészek forradalmi muzsikálásán kívül eső attrakciókat is mutattak be. A liget színházaiban megállás nélkül pörögtek az előadások, szabad színpadok, cirkuszok és mozik kínálták programjaikat a látogatóknak. Azoknak a nézőknek, akik többsége még nem is sejtette, hogy semmivel sem szerencsésebb, mint a bőripari dolgozók, akiknek másnapi sorozását az előző részben már ismertettem. A zsibbadtan, a forgatag káprázatától szédülten jövő-menő emberek még nem tudták, hogy órákon belül összeül a kormányzótanács, a hatalom bitorlásának kérdésében dönteni. Sejtelmük sem volt, hogy a katonailag reménytelen helyzetben az esztelen vérengzés folytatása mellett foglalnak majd állást, s másnaptól elrendelik az általános mozgósítást…

A Nemzeti Park látogatói sem tudták ezt, akiket az Általános Munkásdalárda, majd a Vörös Hadsereg egyik zenekara szórakoztatott, mielőtt Brandstein Illés elvtárs vette magához a szót, hogy kifejtse május elsejével kapcsolatos, magvas gondolatait.

A Népligetben szórakozó csepeli, ferencvárosi, kőbányai és kispesti munkások sem tudhattak arról, amit a lelkileg összetört Kun Béla és tettestársai fognak majd este dönteni. Brunner elvtárs sem mondott erről nekik semmit, amikor, négy óra tájban, a liget közepén ácsolt emelvényen, a szórakoztatást félbeszakítva, nekifogott, hogy kifejtse a nap eszmei tartalmát.

Őt Hamburger Sándor elvtárs követte a pódiumon. Ő sem beszélt őszintén a valóságról. Ehelyett a kapitalizmus ostorozásába fogott, melynek az ő hódító háborúja után az a legnagyobb gondja, hogy miként állítsa vissza a termelésbe azokat, akiket kecsegtető ígéretekkel a harcterekre küldtek. (Hamburger elvtárs bizonyára nem értesült arról, hogy a háborús időkben a proletár irodalom képviselőinek legnagyobb gondja a nők és gyermekek munkába kényszerítése volt. Mivel a férfiak, elhagyva a termelés frontját, az arcvonal lövészárkaiba meneteltek, győzni vagy meghalni. Valakitől olyan hamis információt kapott a nevezett szónok, miszerint a munkátlan lumpeneket küldték ki harcolni, azzal az ígérettel, hogy rendes állást kaptok, ha győztesen tértek vissza. Pedig a valóságban a munkátlan lumpenek az árdrágítással töltötték drága idejüket, a hátországban.)

Hamburger elvtárs mindenesetre előrevetítette a küszöbön álló súlyos idők érkezését, majd vizionált egy kicsit. Lenin istentelen eszméinek krisztusi megtestesülését látta és láttatta hallgatóságával. Mint mondta: „… az eszme nem ismer területi határokat. Az eszme nálunk győzött, az imperialisták országaiban pedig győzni fog, mert az orosz testté vált gondolat mérföldes léptekkel halad a világ munkásságának fölszabadító útján.” Ahogyan néhány résszel ezelőtt írtam, a vallásos áhítat megmaradt, mindössze Istent tagadták ki a lelki életből, hogy ők telepedjenek a helyére.

Csillag Ferenc elvtárs is beszélt a kilátástalan harc szükségességéről, majd Brunner elvtárs vette vissza a szót. Igazán konstruktív ötlettel állt elő: már nem a proletárokat ijesztgette a kapitalistákkal, hanem a dolog logikáját megfordítva, a burzsujokat akarta rémületbe kergetni a munkásokkal. Mégpedig a következő módon: „néhány szót arról az impozáns elvonulásról, amely megfagyasztja majd a mosolyt mindazokban a kishitűekben és tamáskodókban, akik nem ismerve meg a kor lelkét, nem tudnak szívvel-lélekkel odaállni a proletárdiktatúra mellé.”

E hozzászólás után Vidor József szavalta el saját versét. A produkció annyira sikerült, hogy még az ég is elsírta magát. Örömében-e, vagy bánatában, azt csak az ég tudja.

„Az eső kis időre megakasztotta a szórakozásokat, de az elvtársak azért nem futottak haza, hanem igyekeztek sportházakban és vendéglőkben födél alá jutni addig, amíg a zápor el nem állt.”

Mertek is szegények elszaladni, mikor a forradalmi törvényszék árnya lebegett felettük! A Vérmező, külsőségeiben, a tatabányai megoldáshoz hasonlított. Azzal a különbséggel, hogy ide nem hozták a koporsót, itt készen várta Martinovicsék hatalmas ravatala az ünneplő munkásokat. A katafalk négy oldalára szónoki emelvényeket ácsoltak. A sok ezres tömeg között, ide vonultatták fel az összes budai kórház rokkantját és nyomorékját. Az élükön haladó transzparenst tartott a kezében, melyen ez állt: „A burzsoázia áldozatai!”.

Az istentelen vallásosság innét sem hiányozhatott: „Az egyre növekvő tömeg, könnyezve, mámorosan,

izzón ismételte a kipirult gyerekekkel, akik lelkesen, fáradhatatlanul, szinte zsolozsmás áhítattal énekelték a proletárdalokat és indulókat.”

Déltájban elhallgattak a katonazenekarok, a déli vasútiak bandája is abbahagyta a muzsikálást, mert a munkásság dalkara rázendített az Internacionáléra. Ezt követően Migray József elvtárs emelkedett szólásra. Május elseje jelentőségét ecsetelgetve elmondta, hogy a világ legszebb ünnepe ez a nap. A munkáskezek mindenütt leállnak, ezzel fejezve ki a proletárok összetartozását. Ezen a kijelentésen megint sokat gondolkodtam, bevallom, eredménytelenül. Eddig azt gondoltam, az összetartozás az együttműködésben képes testet ölteni, nem pedig az együtt nem működésben. Végül másodfokú egyenletként fogtam fel a dolgot, s a negációban kerestem a második megoldást. Ez egy régi mondáshoz vezetett, mi szerint a dologtalan kéznek a sátán ad munkát. Innét már van megoldás Migray elvtárs mondanivalójára, abban a sátáni rendszerben, amit Magyarországra idéztek Kun Béláék.

A ravatal másik oldalán Farkas István elvtárs, megrázó erejű beszédében a kapitalizmus biztos bukását vetítette elő, melynek bekövetkezése csupán tempó kérdése. Szóba hozta az áldozatokat is, melyek szerinte sem lényegesek, ha győzni akarnak.

Kőrösi Sándor, Kocsis Sándor és Mihók elvtársak szóltak még az egybegyűltekhez, majd a hallgatóság szétoszlott. Mentek az alkalmi jelleggel felállított vurstliba, hogy szórakozzanak. Ezt az elfoglaltságot késő estig űzték a Vérmezőn.

A proletár gyermekek hadát a Munkások Gyermekbarát Egyesülete vezette fel a Margitszigetre. Piros zászló a kezekben, Internacionálé és Marseillaise a gyermekszájakon, vörös diadalkapu a sziget bejáratában – kell még valami? Igen!

„… néha egy-egy kis öreg komoly vezényszót kiált harsányan, utána ezer meg ezer kis hangocska:

- Éljen a proletárdiktatúra!”

Délután 4 órára mind a tízezer gyermek együtt volt már a szigeten, akit odavártak. Ezzel meg is fejtettük a múlt heti rejtvényünket: a felajánlásban szereplő 10.000 süteményből minden gyermek kapott egyet! Persze, csak azok, akiket a diktatúra döntéshozói a Margitszigetre vezényeltek… Ők uzsonnát is kaptak, majd, mint a nagyok, szórakozhattak a helyszínen. Tréfás versenyek, foci, cirkusz, s a Munkások Gyermekszínházának előadása volt hivatott kacagást csalni a sokat nélkülözött gyermekarcokra. Csak mesemondás 7 helyszínen folyt aznap. Este 6 órakor, a kísérők felügyelete mellett felsorakoztak a kicsik, s katonás rendben, ahogyan jöttek, hazavonultak.

Csongrádon nem volt ilyen szervezett a május elsejei politikai tevékenység, de annál őszintébben mutatta meg a diktatúra valódi arcát. Szelevényről a városba menekült az ottani direktórium. Kénytelenek voltak ezt megtenni, mert az előrenyomuló románok nem mutattak hajlandóságot a proletárünnep közös celebrálására.

Távozásukat siettette az is, hogy Szelevény lakossága sem örvendezett tevékenységük felett. Ez az ellenérzés nem csak Szelevényről búcsúztatta, de Csongrádon is fogadta a menekülő vörös tisztviselőket. Sütő Mihály, volt csendőr, szelevényi lakos, tettleg is bántalmazta a falusi kiskirályokat..

Sarró Sámuel 36 éves kőműves volt ekkor a csongrádi vörösőrök parancsnoka. Úgy vélte, a szelevényi elvtársakkal szemben tanúsított minősíthetetlen magatartás szellemi szerzője, s egyben a felbujtó is Sütő Mihály. Arra a döntésre jutott, hogy egyetlen elfogadható intézkedést foganatosíthat a volt csendőrrel szemben. Nevezetesen a kivégeztetést. Maga mellé vette hát Bereczky Sándor 24 éves péksegédet, Komlósi János 22 éves napszámost és Papp Imre 29 éves napszámost. Mindhárman alárendeltségébe tartozó vöröskatonák voltak.

Elfogták Sütő Mihályt, csónakba ültették, s a Tisza közepére eveztek vele. Ott aztán, Sarró Sámuel utasítására Bereczky Sándor főbe lőtte Sütő Mihályt, s a folyóba lökte. Ezután feleveztek a Tiszán, Szelevényig.

Ugyanekkoriban végezték ki Pintér András csongrádi gazdálkodót is. Az ő halálának körülményei felderítetlenek maradtak.

A Szolnoki Királyi Törvényszék 1921. november 13-i ítéletében Bereczky Sándort 8 év fegyházra ítélte. Sarró Sámuelre halálbüntetést szabtak ki, ám az ítéletet nem hajtották végre, mert Sarrót, fogolycsere keretében átadták a Szovjetuniónak.

Ahogy mondtam, a csongrádi proletárünnep nem cikornyás volt, hanem őszinte.

 

Ludányi Rózsa István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>