A vörös terror – 73. After party

A vörös terror

  1. After party

 

A csongrádi halál-különítmény, Bereczky Sándor 24 éves péksegéd, Papp Imre 29 éves napszámos és Komlósi János, 22 éves napszámos, vöröskatonák, Sarró Sámuel 36 éves hódmezővásárhelyi kőműves parancsnoksága alatt, Szelevényre érve, haladéktalanul intézkedni kezdett.

Előállították Szépe Sándor 44 éves községi pénztárnokot és Döme Sándor 40 éves földművest. A vád ellenük ellenforradalmi magatartás volt. A bűncselekményt a direktórium állítólagos bántalmazásával valósították meg. Golyó általi halálra ítélték őket. Az ítéletet úgy hajtották végre, mint Sütő Mihály esetében: csónakba ültették áldozataikat, s a Hármas-Kőrös közepére eveztek velük. Ott főbe lőtték, őket, holttestüket pedig a folyóba lökték.

Tettüket követően visszatértek Szelevényre. Ott május 2-án délelőtt eljárás alá vonták Bene Jakab 60 éves földművest. Őt is ellenforradalmi magatartás tanúsításában találták bűnösnek. Szerencsétlen ember fehér zászlót tűzött ki a házára. A vörösök elrettentő példát statuáltak rajta: a templom előtt agyonlőtték. A Szolnoki Királyi Törvényszék 1921. november 13-án Sarrót halálra ítélte, ám az ítéletet nem hajtották végre, mert fogolycsere keretében átadták őt a Szovjetuniónak. Bereczkyt és Pappot 8 évi, Komlósit 6 évi fegyházra ítélték.

Miskolc nem tudta tovább tartani magát. A Miskolczi Napló a következőképpen tudósított a hadi helyzetről:

„Csütörtökön délután hosszú sorokban vonultak végig a városon a katonai szekerek s immár nem volt szükség semminemű hivatalos jelentésre, egymás arcáról olvashattuk le:

A front felbomlott!

A vasút szirénájának éles jeladása süvített végig a városon este 8 órakor.

Az első parlamenter-küldöttséget este 8 órakor bocsátották útjára.

Dr. Szentpály István, Mauks Sándor, dr. Dévényi Miklós és dr. Hodobai Sándor fehér zászlókkal, kürtössel és fáklyásokkal két városi kocsira ültek, hogy Sajószentpéter felé útra kelve érintkezésbe kerüljenek a cseh-szlovák csapatok parancsnokságával és a város békés átadásának feltételeit megtárgyalhassák.”

Eközben Sajószentpéteren a jegyzőkönyvet is felvették a város átadásáról.

„Miután Miskolc városát a holnapi nappal a vörös katonaság kiüríti, a fentnevezett urak eljöttek, hogy a várost a következő kívánságok teljesítése fejében a csehszlovák csapatoknak átadják:

A város átadása május 2-án történik a városi téglagyárban a várostól északra körülbelül másfél kilométernyire, a Miskolctól Sajószentpéterre vezető országúton, közép-európai számítás szerint 2 órakor.

A város politikai vezetése ideiglenesen az eddigi hatóságok kezén marad (amelyek március 21-ike előtt működésben voltak), természetesen katonai ellenőrzés mellett és mindaddig, amíg a cseh-szlovák kormányzóság új hatóságokat nem állít fel.

Megtorló intézkedéseket senkivel szemben nem foganatosítanak, sem a vezetők, sem pedig a lakosság ellen.

A városnak élelmiszerrel, valamint szénnel való ellátásáról a gáz- és villanyművek számára gondoskodni fognak.

Miskolc városában jogosulatlan rekvirálásokat nem fognak megengedni; mindarról, ami a csapatok számára szükséges, a város vezetősége útján fognak gondoskodni s az árát a katonai hatóságok az előzőleg megállapított maximális árakon fogják kiegyenlíteni.

A miskolci magyar újságok cenzúra alatt megjelenhetnek.

Mindezen intézkedések Diósgyőr-Vasgyárra is vonatkoznak. …”

 

A kommunista diktátorok a Szovjetházban tartottak a politikai bizottság részére éjszakába nyúló értekezletet. A tarthatatlan katonai helyzetre kívántak gyógyírt találni. Ülésük után, éjjel 1 órakor, Kun Béla utasította a gödöllői főhadiszállást, hogy minden tiszai hidat robbantsanak fel, ezzel is lassítva a román előrenyomulást.

Julier Ferenc vezérkari ezredes rögzítette a parancsot, ám esze ágában sem volt végrehajtani. Úgy döntött, szabotálni fogja a végrehajtását. Saját biztonsága érdekében azonban tennie kellett valamit, legalább látszat kedvéért. Bizalmas embereivel úgy határozott, hogy a szolnoki vasúti hídnak egy mellékág felett ívelő, kisebb szelvényét robbantatják fel.

A politikai bizottság éjszakai döntésének megfelelően, május 2-án összehívták a budapesti forradalmi munkás- és katonatanács ülését az Újvárosháza épületébe. Az összejövetel célja eredetileg, a riadt éjszakai tanácskozás értelmében, a lemondás és a hatalom átadása volt. A kommunista vezetés menekülni készült.

Időközben azonban – mint az Padányi Viktor Összeomlás című művéből egyértelműen kitűnik – Benest megrémítette a gyors román előrenyomulás. Megkérte hát Párizsban Clemenceau urat, fékezné le kicsit a románokat, Clemenceau úr erre sürgönyözött Bukarestbe, hogy ne nyomuljanak tovább a Tiszánál. A távirat célba ért, a román hadsereg megállt.

Az üzenetet azonban elcsípte a csepeli szikratávíró is. Kun Béla és elvtársai megértették belőle, hogy mégsem omlott össze még minden. Nem kell azonnal menekülniük. A munkásgyűlésre már úgy mentek el, hogy céljuk már nem a lemondás, hanem, egyértelműen, az általános mozgósítás elrendelésének szentesítése volt. Ki időt nyer, életet nyer…

A május 3-i Népszava már kész tényekkel jelent meg. Érdekes megfigyelni, hogy amíg Kun Béla feltételes módban beszél bizonyos, kényes kérdésekről a munkástanács ülésén, addig Pogány József milyen agresszív modorban nyilatkozik az újságba írt cikkében. Magabiztosságát bizonyosan növelte, hogy az elfogott távirat valósnak bizonyult, s a cikk megírásáig a munkástanács jóváhagyta az általános mozgósítást.

Kun: „Katonailag, elvtársak, a helyzetünk az, hogy Szolnok a románok kezén van már valószínűleg. A hidat felrobbantottuk magunk mögött.”

Pogány: „Rossz hírek jönnek a frontról. A románok elfoglalták a szolnoki hídfőt ‘és átkeltek a Tiszán.”

Kun: „Miskolcra is ma délután valószínűség szerint bevonultak a csehek…”

Pogány: „Miskolcot kiürítettük. A cseh csapatok előrenyomulóban vannak.”

Kun: „Arról van szó, elvtársaim, hogy odaadjuk-e Budapestet, vagy pedig küzdjünk Budapestért, küzdjön-e a budapesti proletariátus azért, hogy a diktatúra Budapesten megmaradjon…”

Pogány: „Olyan a helyzet, hogy nem szabad sem lelkesíteni, sem agitálni. A diktatúra válságához érkeztünk és most a tömegeket illeti meg a szó. A tömegek akaratából kell folynia a döntésnek.”

Kun: „Én, elvtársaim, azt mondottam mindig: én nem ismerek erkölcsöst és erkölcstelent, én csak egyet ismerek, azt, ami használ a proletariátusnak, és azt, ami árt a proletariátusnak.”

Pogány: „Nyíltan és férfiasan ki kell mondani: a helyzet az, hogy proletárdiktatúra lehetetlen proletárság nélkül, viszont a proletárság lehetetlenné válik a diktatúra nélkül.

A proletárságnak választania kell: megmenti-e önmagát és a diktatúrát, vagy pedig elhajítja történelmi hivatását és átengedi az uralmat a burzsoáziának, föláldozza a szocializmust a kapitalizmusnak.”

Az utóbbi két megnyilvánulás eléggé egyértelmű: a kommunista diktátorok szerint nincs sem erkölcs, sem demokrácia. Diktatúra van, s az, ami élteti a diktatúrát. Minden más törölve!

Már csak azt nem értem, kései követőik mit keresnek egy demokratikus államrendben?

Kun: „Küzdjünk addig, ameddig egy talpalatnyi föld marad Szovjet-Magyarországból!”

Forradalmi Kormányzótanács: „Mozgósítási parancs!

A proletárforradalom megmentésére elrendeljük a proletárság általános mozgósítását.

Minden katonailag kiképzett proletár haladéktalanul tartozik frontszolgálatra bevonulni.

Minden katonailag kiképzetlen munkás vagy kiképző zászlóaljakba kerül, vagy pedig erődítési munkák végzésére köteles.

Budapestet a mai naptól fogva hadműveleti területnek nyilvánítjuk.

Fölhívjuk a proletárságot, hogy a végsőkig tegye meg kötelességét!

A Forradalmi Kormányzótanács.”

Mint látható, saját hatalmuk védelmében nem átallottak semmit sem elrendelni. A munkaszolgálat rosszemlékű intézményével is éltek – már 1919-ben! Budapest területét, csakúgy, mint kései utódaik 2006-ban, zokszó nélkül műveleti területté nyilvánították, amint égni kezdett talpuk alatt a flaszter!

Kíváncsi vagyok, a jelenben meddig védelmezik az illegális behatolókat a valós nemzeti érdekekkel szemben…

Tormay Cécile a következőképpen emlékezett vissza a védelem kommunista megszervezésére:

„Hogy ez a védelem milyen lesz, arról egy Surek nevű elvtárs mondott valamit:

’Tisztelt Munkástanács!… a burzsoázia mindenütt vigyorog és örül. Ezt a vigyorgást rá kell fagyasztani az ábrázatukra! Holnap ki kell mennünk a gyárakba és az legyen a legelső, hogy a burzsoáziát tényleg tessék kiirtani a szó szoros értelmében. Tehát be kell váltani azt a kijelentést, hogy mire ideér az antant, ne találjon mást, csak hegyeket a burzsuj holttestekből és egy elszánt proletár sereget. Annyi burzsoát sem szabad belőlük életben hagyni, hogy kormányt lehessen belőlük alakítani.’

A lapok nem közölték a beszédet. A külföld miatt. De a politikai agitátorok széthordják Surek elvtárs szavát…”

A Jóistennek sem tetszhetett, ami ezen a május 2-án történt fővárosunkban. Egész nap szélvihar tombolt Budapesten. Felhőszakadások tarkították az orkán dühöngését. A majálisra felépített vörös drapériákat cafatokká tépték az elemek. A papírvásznakból az esővíz kimosta a vörös festéket, miáltal vérszerűen hömpölygött a csapadékvíz az utca kövezetén tova.

A Nagykörút és a Rákóczi út kereszteződésében, az EMKE-sarkon, délután 5 körül a vihar feldöntötte a díszletnek épített diadalkaput. A vörös drapériából kihulló gerendák két ember életét oltották ki. Az Újság című lap riportereként közismert, 40 éves Pariss Pál járt arra éppen, valamint egy ismeretlen munkás, kinek személyazonosságát később sem tudták megállapítani. Különös tragédiája volt ennek az időszaknak, hogy a vörös diktátorok ténykedésébe belefáradt, nyugalomra és biztonságra vágyó emberek felszabadítóként várták a történelmi Magyarországot feldaraboló cseh és román alakulatokat.

Amikor Gyöngyöshalásziba eljutott a csehek érkezésének híre, Csipkay Albert huszárszázados, mint katonai, Welt Ignác üvegkereskedő pedig, mint polgári vezető, vette kezébe a község ügyeinek irányítását, s felléptek a vörösök ellen. A közeli Gyöngyös direktóriumának elnöke Nemecz József volt. Nemecz nem játszott kicsiben. A direktóriumi elnökség mellett a városparancsnoki hatáskört és a forradalmi törvényszék elnöki tisztét is magának tartotta meg. Biztos, ami biztos…

Összes tisztsége sem volt elégséges azonban ahhoz, hogy némi tartást kölcsönözzön neki. Amikor hírét vette a Gyöngyöshalásziban lezajlott fordulatnak, egész direktóriumával együtt Budapestre futott.

Hatvan derék polgárai igen elcsodálkoztak, amikor városukba bevonult egy cseh egyenruhás alakulat. Csodálatuk oka az alakzat élén lobogó zászló és a katonák ajkáról csendülő dal volt. Magyar nemzeti trikolórral és hazafias dalokkal érkeztek ezek a fiúk. Ők voltak az iglói géppuskások. Az egyetlen idegen alakulat, akiről el lehet képzelni, hogy tiszta szívvel, a magyar testvéreik felszabadításának szándékával érkeztek…

 

 

Ludányi Rózsa István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>