A vörös terror – 74. Reorganizáció

A vörös terror

  1. Reorganizáció

 

A Pogány és Böhm által módszeresen elkövetett züllesztés megtette hatását a proletárhatalom hadseregében. Az egyenlőség-elv, a rendfokozatok eltörlése, a bizalmi rendszer, a politikai megbízottak, a katonatanács, a katonai esküdtbíráskodás, a régi tisztikarral szembeni megkülönböztetett bánásmód célba ért. A hadsereg Húsvét óta tartó gyászos szereplése nyomán lehetetlen volt tovább titkolni a rideg valóságot. A felpörgetett proletár-önérzet nap nap után kapta a front ökölcsapásait, s ez mind lejjebb lohasztotta a vörös mámort. A tisztán proletárok által vezetett állam fennmaradásának hagymázas álma erősen megfakult. A diktatúra bizonytalan értékű hadereje május elsejére, a nagy proletárünnepre, gyakorlatilag teljesen szétzüllött. A hadügyi népbiztosság naponta garmadával kapta a megsemmisítő tartalmú jelentéseket a vörös sereg gyáva, nyomorult és dicstelen viselkedéséről. A helyzet tudomásul vételéhez jelentések sem kellettek volna, a tények ordítva harsogták a vörös hadsereg értékelését.

A románok felzárkóztak a Tisza vonalához, a csehek túl voltak Miskolcon, a szerbek Hódmezővásárhelynél meneteltek. Az egyre olvadó, még megmaradt területen pedig óráról-órára újabb csapatkötelékek bomlottak fel. Bandákba verődött fegyveres vöröskatonák bolyongtak és fosztogattak mindenfelé.

Az egyes csapattestek parancsnokságaitól beérkezett akkori jelentésekből rekonstruálható, hogy május másodikán a diktatúra teljes hadereje mindössze 15—20 zászlóaljat tett ki. Ezt is, csak, mint élelmezési, illetve zsoldfizetési létszámot kell felfognunk, mert több mint felének a harcértéke egyenlő volt a nullával.

Az ország katonai lezüllesztése tökéletesre sikerült. A hadsereg talpra állítása pedig a létezés alapkérdését jelentette Kun Béláék számára, az adott kül- és belpolitikai körülmények között. A hadsereg általános és sürgős reorganizációja nélkül a vörös kormány napjai meg voltak számlálva.

A kommunistáknak a burzsuj iránt érzett engesztelhetetlen gyűlölete ugyan megmaradt, de megvetésük már régen megszűnt.

A beijedt, sarokba szorult proletár-gondolkodás, katonai téren, megszégyenülten kezdett a burzsuj keze után kapkodni. Értelemszerűen, ezt nem vallották be, de eltitkolni sem bírták, hogy a képzett és művelt középosztálybeli réteg nélkülözhetetlen érték a társadalom működtetése szempontjából. A kommunista agitátorok elvadult uszításán túl tekintve, be kellett látniuk, hogy katonai téren ezt kikerülhetetlenül respektálniuk kell.

A reorganizáció azzal kezdődött, hogy a hadsereg főparancsnoka teljhatalmat kapott, így a haderő vezénylése egy kézbe került.

A sereg szempontjából ez még akkor is szerencsés intézkedés volt, ha Bőhm Vilmost nevezték ki főparancsnoknak. Bőhm tartalékos tiszt volt a világháború idején, bár a fronton nem szolgált, egyebekben pedig semminemű stratégiai műveltséggel nem bírt. Ám, mint láttuk, helyezkedni igen jól tudott, s ez elegendő is lehetett számára hadsereg-főparancsnokként, feltéve, ha megfelelő vezérkara van. Bőhmnek hamarosan jó vezérkara lett, s volt annyi józan esze, hogy vezérleti ügyekbe ne avatkozzék bele. Hamarosan meg is születtek az első épkézláb vezérkari rendelkezések, intézkedések. Első ilyen megnyilvánulásuk a politikai megbízottak hatáskörének durva megkurtítása volt. Ezt gyorsan követte a parancsnokválasztás jogának megszüntetése, a katonai esküdtbíráskodás eltörlése, s a rebellió előtti katonai szolgálati szabályzat nagy részének újbóli érvénybe léptetése. Ez utóbbi bizonyára Stromfeld Aurél hatására valósult meg. A végén még a parancsnoki rendfokozatok létesítése is megvalósult. A proletár hadsereg szervezete viharos sebességgel kezdett visszatérni a régi „militarista” szellemhez.

A vörös csapatkötelékek felbomlása nyomán, május 1. után a frontok gyakorlatilag őrizet nélkül maradtak. A teljes Tisza-vonalon, Alpártól a Sajó-torkolatig mindössze négy-öt zászlóalj maradt. A többi alakulat vagy szétszaladt, vagy pedig, hogy az elfutást megelőzzék, visszavonták őket a puskaporos területről. Az ily módon visszavont, többé-kevésbé kötelékben maradt haderő hozzávetőleg tizenkét zászlóaljat tett ki. Ezekhez a Dunántúlon működő, néhány, igen kétes értékű zászlóaljat kell hozzászámolnunk, s előttünk áll a tanácsköztársaság egész akkori hadereje.

Amikor megindult a sereg létszámkeretének újbóli feltöltése, ebből a katonaságból és a május másodikát követően, Pesten toborzott 16 új zászlóaljból szervezték meg az új vörös hadsereget. Gyakorlatilag órák alatt.

Az új vörös hadsereg három hadtestre tagozódott.

Az első hadtest a még Tiszát őrző 4—5 zászlóalj köré szerveződött. Fokozatos feltöltéssel a 2., a 3. és az 5., később pedig a 7. hadosztályokat szervezték meg belőlük. A dunántúli zászlóaljakból alakult a második hadtest. A frontokról visszavont 12, továbbá a Pesten sebtiben toborzott 16 új zászlóalj állományából szerveződött a harmadik hadtest. Ez a hadtest az 1., a 4. és a 6. hadosztályokra tagolódott. A 4. hadosztályt Hatvanban, az 1. és a 6. hadosztályt pedig Hatvan katonai kisugárzási területén állomásoztatták.

A létszám-feltöltés elősegítése érdekében a kormány elrendelte, hogy a legénység azontúl katonai zsoldján kívül polgári jövedelmét is megkapja. A bankó, bármilyen rossz volt, megtette a magáét. Pesten az említett 16 új zászlóaljat két nap alatt szerelték fel.

Stromfeld Auréllal és Julier Ferenccel kezdődött meg a volt tényleges és tartalékos tiszteknek bevonása, mi több – parancsnoki szerepekhez való juttatása is a vörös hadseregben. Május 2. után ugrásszerű emelkedéssel haladt tovább ez a folyamat. Az a tragikomikus helyzet állt elő, hogy a proletárdiktatúra akaratából, a proletár-hadsereg proletár katonái fölött, burzsujok parancsnokoltak.

Az egykori tisztikar vörös hadseregbeli tömeges megjelenésének magyarázata elsősorban a kényszer volt. Elfogadható kifogás nélkül senki sem vonhatta ki magát a katonai szolgálat alól. Kifogást a diktatúra irányítói nem fogadtak el – elfogadható indoklást a távolmaradásra így tulajdonképpen senki, szolgálatra alkalmas tiszt nem terjeszthetett elő. Önkényes távolmaradásával szabadságát, esetleg életét kockáztatta volna az egykori tiszt. Ez volt a 22-es csapdájának prototípusa.

A kényszer más megnyilvánulásai is elősegítették az egykori tisztek tömeges bevonulását.

Közülük sokan a megszállás alatt álló országrészekből származtak, s az egyre kisebbedő proletárállamban nem nagyon találtak maguknak megélhetést. A városlakó egykori tiszteket a mindinkább növekvő ellátási hiányok, a napi gyakorlattá váló éhezés is a hadsereg irányába hajtotta.

Hazafias vetülete is volt a tisztikar reaktiválódásának. Elterjedt az a hír, hogy a proletárdiktátorok a történelmi Magyarország egész területéről ki akarják verni az ellenséget. A nemzeti érzület, származásuknál, neveltetésüknél fogva is általános volt az egykori tisztek körében – ez a meghirdetett program tehát feltétlen vonzerőt jelentett a számukra.

A reaktivált tisztek mindegyike dédelgette magában a gondolatot, hogy a külső ellenség visszaverése után, a hadsereg megbízhatóbb részével, az országon belül is helyreállítják a rendet. Azaz, felszámolják a proletárdiktatúrát. A már belépettek ez okból kapacitálták a még kinn lévőket – a siker érdekében át kellett venniük az újjászerveződő proletárhaderő minden lehetséges pozícióját.

A diktatúra hadseregének villámgyors – és nemzeti színű – újjáéledését ezek a tényezők segítették elő. (Padányi Viktor nyomán)

A tisztikar átalakulása azonban nem akadályozta meg az igazi vörösöket abban, hogy tovább öldössék a hazafikat.

Tiszavárkony területén és a község határában több száz vörös tüzér tartózkodott fronthelyzetben, május 2-án. A helybéliek úgy tudták, hogy a közeli Szolnok már a fehérek irányítása alatt áll. Dr. Markbreit Aladár tartalékos százados vezetésével lefegyverző akció szervezésébe kezdtek. A küldetés tényleges kivitelezését Megyery Antal csendőr őrmesterre bízták.

Az ügy előzménye volt, hogy április 27-én a szolnoki járási direktórium, a tiszavárkonyi direktórium közbenjárására, a tiszavárkonyi csendőr-őrsöt megbízhatatlannak minősítette. Ennek okán kérte a csendőrök áthelyezését. A helyi direktórium elnöke utasította az őrs állományát, hogy vonuljon be a Kunszentmártonban állomásozó vörös-őrszázadhoz. Mivel az utasítás végrehajtására felsőbb parancsot nem kapott, Megyery Antal, 2. o. tiszthelyettes, őrsparancsnok, vonakodott annak eleget tenni. A direktóriumi elnök erre megfenyegette Megyery őrmestert, hogy vörösőrökkel viteti el őket.

A fenyegetés hatására a parancsnok az őrsöt szabályszerűen átadta Garai István direktóriumi elnöknek és Baricza Gergely tanácstagnak. Ezt követően, délelőtt 10 órakor, Térmeg József és Rigó Ferenc csendőrökkel együtt, gyalog elindult Kunszentmártonba.

Késő délután, 5 óra körül érkeztek Tiszaföldvárra. Itt értesültek arról, hogy az ottani vörös század a románok elől már visszavonult Kecskemétre. Nem folytatták tovább útjukat. Az este folyamán Megyery őrmester leborotváltatta a bajuszát, és egyedül visszatért Tiszavárkonyba. Ott Marchbreit tartalékos százados vezetésével haladéktalanul nekifogtak a fehér gárda szervezésének.

Így kezdődött az a helyi ellenállás, mely oda vezetett, hogy május 2-án, a községtől mintegy két km-re fekvő, régi Marchbreit-féle majorban lefegyverezték a 101-es vörös tüzérüteget. Vállalkozásuk meglehetősen vakmerő volt, de sikerült kivitelezniük. (Ahogy fentebb írtam, így állt akkor a vörös haderő harci morálja.)

Több száz vöröskatonát fegyvereztek le. Az ágyúkat a község szélén tüzelő állásba helyezték.

A foglyokat néhány puskás diák és polgárőr kísérte Szolnok felé. Szándékuk az volt, hogy átadják őket az ott már győztes fehér gárdistáknak. Útközben tudták meg, hogy a megyeszékhelyen megfordult a helyzet, a városba visszatért vörösök már a szervezkedő fehéreket üldözik. A tiszavárkonyiak erre szabadon engedték a lefegyverzett tüzéreket, s gyanútlanul hazatértek.

Május 3-án reggel Kiskunfélegyháza felől egy vonat közeledett vöröskatonákkal. A tiszavárkonyi állomáson veszteglő két vasúti kocsi mennyiségű ágyúlövedéket akarták elvinni. A községtől 4 km-nyi távolságra a fehérgárda tüzérei 13 lövést adtak le a vonatra, eredmény nélkül. A fogadtatás azonban elég volt ahhoz, hogy a vonat Félegyháza felé visszavonuljon.

Megyery őrmester kilovagolt a vasúthoz, majd a vezsenyi állomás közelében 4 pár sínt felszedett.

Május 3-án, Szolnok visszavörösödése után, a harc kilátástalannak mutatkozott, ezért a fehérgárda tagjai elhagyták a műveleti területet. Marchbreit százados átkelt a Tiszán, a románokhoz. Megyery őrmester tiszavárkonyi lakására ment, s ott, a kertben növő rozsban meghúzódott.

A másodikai fiaskót megbosszulni szándékozó vöröskatonák este 9 órakor vonultak be Tiszavárkonyba. Még azon az éjjelen több ízben keresték Megyeryt a lakásán. Ő hajnalban a lakása alatt levő pincébe osont, majd május 4-én délelőtt civilbe öltözött, hogy így elmenekülhessen a vörösök elől.

A Smuck ezredparancsnok által vezetett megtorló akció elől mindenki menekült, ahogy tudott. A faluban csak a vörösökkel rokonszenvezők maradtak. Ők viszont hagyományosan féltek a csendőrségtől.

Mikor Megyery kiment a községbe, ott a vörösök felismerték, elfogták és a községházához kísérték. Útközben a felismerhetetlenségig összeverték. A későbbi boncolás koponya- és oldalbordatörés elszenvedését is megállapította az őrmester földi maradványain. a csőcselék viselkedésére jellemző, hogy, amikor később, sebláztól gyötörve, vizet kért, egy marék sót tömtek a szájába.

Azután kocsira tették és elindultak vele Szolnokra, a forradalmi törvényszék elé. Útközben Smuck Antal vörös tengerész-ezredparancsnokkal és Engel Jenő segédtisztjével találkoztak. Smuck a foglyot visszavitette Tiszavárkonyba. Ott, a helyi direktórium közreműködésével, kötél általi halálra ítélték. A halálos ítéletet Smuck Antal ezredparancsnok, Engle Jenő ezredsegédtiszt, a direktórium részéről Garai István direktóriumi elnök, Bárány Imre, Jágre János és néhai Baricza Imre tanácstagok írták alá.

Megyery őrmester megjegyezte, hogy ő ugyan egy ujjal se bántott senkit, ám, ha mégis meg kell halnia, hozzá is, meg a gyilkosaihoz is méltóbb lenne a katonáknál szokásos, golyó általi kivégzés. Smuck beleegyezett a módosításba. Megyery őrmester maga választhatta meg vesztőhelyét. A kivégzésre a református temető árkában került sor. A helyszínen, magát katonás „támasz” állásba helyezve, felszólította gyilkosait, hogy végezzenek az üggyel. Amikor be akarták kötni a szemét, nem engedte, mondván: „Gazemberektől semmiféle kegyelem nem kell! Éljen a haza!”

Bátorsága annyira megdöbbentette a vörösöket, hogy csak késlekedve, az elítélt siettető fejbólintását követően adták le gyilkos sortüzüket…

 

Ludányi Rózsa István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>