A vörös terror – 81. Diplomáciai fogások

A vörös terror

  1. Diplomáciai fogások

 

A Magyarországot terrorizáló tanácskormány gyakorlatilag teljes nemzetközi elszigeteltségben volt kénytelen áldatlan tevékenységét folytatni. Ideológiai alapon szigetelődött el – szélsőségesen baloldali működésével csak azok az országok szimpatizáltak, melyekben hasonló felfogású politikai erők voltak éppen hatalmon. Szovjet-Oroszország mellett a Bajor Tanácsköztársaság ideiglenes létezése adott átmeneti reményt a diktatúra vezetőinek arra, hogy kapcsolatrendszerüket bővíteni lesznek képesek a nemzetközi porondon.

A vesztett háborúból tántorogva ébredező Ausztria sorsa pengeélen táncolt abban az időben. Nem lehetett előre tudni, hogy a politikai inga milyen irányban és mértékben fog kilengeni. Kun Béla és társai, természetesen, mindent megtettek azért, hogy azt a bizonyos ingát a bal oldal legszéléig kilengessék…

Bécsben, a Bankgassén állt a Magyar Ház, mely a tanácskormány képviseletének adott helyt ekkoriban. Bécs volt az a város is egyben, hol nem csak a baloldaliak működtek befolyásuk kiszélesítéséért, hanem az általuk emigrációba kényszerített magyar hazafiak is serényen dolgoztak – éppenséggel a magyarországi kommunista diktatúra megbuktatásán.

Hajós Jenő követségi titkárként dolgozott a tanácskormány bécsi képviseletén. Hasznos és jó elvtársnak tartották, ezért bírta a kommunisták bizalmát. Félreismerték őt. Hajós igazi hazafi volt, a bécsi követség állományába beépülve, az ellenforradalmár magyar hazafiak munkáját támogatta…

Kun Béla, külügyi népbiztos, a magyar diplomáciai futárszolgálatot törvénytelenül felhasználva, jelentős összegeket csempésztetett ki Bécsbe, a magyar kincstár tulajdonából. E pénzeszközökkel igyekezett támogatni osztrák elvbarátait, elősegítve törekvésüket egy ottani kommunista forradalom kirobbantásában. A forradalom exportálásával is foglalkozó bécsi magyar követség politikai vezetője Bolgár Elek, gazdasági főnöke pedig Fenyő Andor volt. Természetesen, mindketten Kun Béla barátai és bizalmasai. Olyannyira, hogy a május 1. kapcsán rendezett budapesti ünnepségen is mellette kívántak lenni. Ennek okából hazautaztak Bécsből, Hajós Jenőre és a vörös tengerészekből álló ottani őrségre bízva a Magyar Ház sorsát.

Hajósnak tudomására jutott, hogy óriási értékben van már kinn magyar állami pénz, amiből az ottani kommunista hatalomátvételt kívánják Kunék finanszírozni. Értesítette erről az emigráns tiszteket.

Miután Bolgárék hazautazásról is értesültek, az elszánt fehér tisztek egy csoportja jól szervezett, ám a vakmerőség határát súroló akcióval rajtaütött a követség épületén. A londoni Daily Mail tudósítóját, a Sacher-ben, Bécs legelőkelőbb szállodájában lakó Ashmead-Bartlett-et is beavatták akciójukba.

Az elsejéről másodikára virradó éjjelen behatoltak az épületbe, s lefegyverezték az őrséget. Átkutatták a követséget. Hajós Jenő és Magurányi Sándor felnyitotta Bolgár Elek lakását, ahol is megtalálták a kérdéses pénzt. 140 millió aranykoronát rejtett a lakosztály. Két bőrönd kellett a fuvarozásához. A pénzt először Bartlett szállodai szobájába vitték el, ahol az ágyába rejtették, később Déri Frigyes, Bécsben élő magyar műgyűjtőnél helyezték biztonságba.

Az önkéntes tiszti kommandó tagjainak egy része ezután az osztrák-magyar határállomásra, Bruck-Királyhidára utazott. A Budapest felől érkező vonaton foglyul ejtették a visszatérő Bolgárt és Fenyőt. Néhány napig a ferencesek bécsi kolostorában tartottak fogva őket. Az osztrák rendőrség közbelépésére szabadon engedték őket. A rendőrök a két bőrönd pénzt is megtalálták. Felét lefoglalták az osztrák állam javára, felét a magyar emigránsok kezén hagyták. Így ment füstbe Kun Béláék bécsi forradalmának financiális háttere…

A tanácskormány elszigeteltsége olyan mértékű volt, hogy a háborúban győztes antant sem tartott fenn állandó missziót a kommunista megszállás alatt álló területen. Különböző, egyszerű célok elvégzésére érkeztek ugyan delegációk, de dolguk befejeztével már utaztak is vissza. Csak Olaszország tartott állandó katonai képviseletet Budapesten. Ám őket sem a kommün iránti szimpátia mozgatta: politikai és gazdasági befolyásukat kívánták kiterjeszteni Magyarországra, hogy ezzel ellensúlyozzák a frissen alakult délszláv államban általuk különösen sérelmesnek tartott francia hegemóniát. Ellensúly kialakítására irányuló törekvésüket már-már a politikai perverzió határáig sodorta a tény, hogy területi vitájuk támadt a délszláv állammal. Mégpedig Fiume kérdésében! Ami, ugyebár magyar volt, míg a rablók szemet nem vetettek rá…

Persze, volt mire alapozniuk, még a legdurvább területi követelést is, hiszen, mint Kun Béla azt kijelentette, ő és elvtársai nem álltak a területi integritás talaján. Borghese herceg, a budapesti olasz képviselet vezetője, május 5-én azt jelentette hazájába, hogy a diktatúra helyzete teljesen megromlott, összeomlása bármikor bekövetkezhet. Tájékoztatást ad arról, hogy meghívták őt egy csehekkel tartandó, Miskolcon esedékes tárgyaláson való részvételre, de ő az invitációt visszautasította, mivel szerinte a bolsevik kormány ilyen tárgyalásai kudarcra vannak ítélve. Ismertette a tanácskormány „nagyvonalú” javaslatát: “E kormány elképzelése az, hogy a szomszédos államokkal elfogadtatja Magyarország területi integritásáról való lemondásának koncepcióját, a nemzeti területek elve alapján való végleges rendezéssel, az ellenségeskedések azonnali beszüntetésével, és gazdasági, tranzitálási stb. megállapodások megkötésével egyidejűleg.”

Borghese azonban erőből politizált. Nem sokat akart, hanem mindent. Közölte a magyar kormánnyal, hogy az antant csak akkor veszi figyelembe e javaslatokat, ha a tanácskormány kéri Budapest antant általi megszállását, illetve a szélsőségeseket azonnal menesztik a kormányból.

Nyilvánvaló, hogy javaslatát nem fogadták el, hiszen éppen azoknak kellett volna távozniuk, akik ott és akkor döntési pozícióban voltak. Borghese május 6-i távirata a magyarországi terrorista túsz-szedésről szól. Sürgeti az antantot, hogy intézkedjék a törvénytelenül letartóztatott 500 főnyi arisztokrata és tőkés kiszabadítása érdekében.

Óriási dilemmát jelentett a győztes hatalmaknak, hogy meghívják-e a magyarországi tanácskormányt a békekonferenciára. Erről a politikai esélylatolgatásról szól Macchioro, bécsi olasz nagykövet május 5-i távirata. „Alizé francia követ, akit felhatalmaztak, hogy a magyar kormányt is meghívja a békekonferenciára, felkérte a bécsi angol katonai misszió vezetőjét, Cuninghame-et, hogy adja át a meghívást budapesti látogatása során. Cuninghame a jelenlétemben azt válaszolta, hogy nincs újabb felhatalmazása budapesti utazásra, s hogy a meghívást egy tisztjével küldené el. Úgy tűnik, a francia követ habozik, hogy elküldje-e a békekonferenciára szóló meghívást a kommunista kormánynak — amelynek közeli bukását várják —, mert attól tart, hogy ezzel a lépésével megerősítené annak megrendült helyzetét. Tudom, Alizé attól is fél, hogy Kun Béla megerősödésének visszahatásaként megerősödnék a radikális-szocialista Bauer helyzete is, akinek osztrák-német miniszterelnökségét, mint a kommunisták hatalomra jutásához képest kisebbik rosszat tűrik el. Jelenleg a francia politika teljesen Bauer ellen irányul, aki lángoló híve Német-Ausztria Németországhoz való csatlakozásának. Ilyen körülmények között Alizé táviratilag utasítást kért a francia kormánytól. Az angol tiszt, akit megbíztak, hogy hívja meg a magyar kormányt a békekonferenciára, már Budapesten van, de várja a francia kormány válaszát, mielőtt átadná a meghívást tartalmazó jegyzéket.”

Ma már tudjuk, hogy a diktatúra vezetőit nem hívták tárgyalóasztalhoz a győztesek. Évtizedeken keresztül azt oktatták az iskolai történelemórákon, hogy a háború elvesztéséért és az azt követő gyalázatos trianoni békediktátumért a háború előtti uralkodó osztály, az „ancient régime” és különösképpen a mártírhalált halt gróf Tisza István, egykori miniszterelnök volt a felelős. Sokan még ma is ennek a bávatag mantrának a hívei.

Ám, ha még egyszer, figyelmesen elolvassuk Macchioro nagykövet táviratát, kétséget kizáróan megtudhatjuk, kiknek szólt az antant ellenszenve – mi több, gyűlölete. A győztesek nem a vesztes Monarchia elitjétől óvakodtak, mint ördög a tömjéntől, hanem az itteni, rebellióval győzelemre jutott diktatúra prominenseitől! Ami, ugyebár, elég nagy különbség!

Segre tábornok, ugyanezen a napon, a következőket jelentette: „Értesüléseim szerint egy francia tábornokot már kineveztek Magyarország parancsnokává, az új ideiglenes demokratikus kormánnyal együtt. Három hét múlva állítólag választásokat tartanak, a kormányzási formára vonatkozólag is. Eközben folyna a propaganda-kampány természetesen a Romániához vagy Jugoszláviához való csatlakozás ellen. Úgy tűnik továbbá, hogy Magyarország blokádját feloldják, de csak Románia és Jugoszlávia részéről, Franciaország nevében. Triesztben a hírek szerint készen állnak 160 vagon különféle élelmiszer küldésére 12 millióért. Ma elküldöm alezredesemet és két alacsonyabb rangú beosztottamat Budapestre.”

A tábornok is nagyon várta már a bolsevik diktatúra bukását. Csak emlékeztetőül jegyzem meg, az a bizonyos, ideiglenes demokratikus kormány az Aradon megalakult nemzeti kormány volt, melyről néhány résszel ezelőtt szóltam. Sajnos, nem tudta betölteni hivatását, a kommunista rezsim utolsó leheletéig küzdött magyarországi rémuralma fenntartásáért. Mindegy volt neki, mibe kerül ez majd a Nemzetnek.

A Budapestre érkezett Tacoli ezredes május 6-án küldött táviratában tiltakozott a tanácskormány partnerként történő kezelése ellen. Mint írta, ez a lépés „a kommunista kormány nyílt elismerését és a Tanácsköztársaság-ellenes erők offenzívája gyümölcseinek az elherdálását” jelentené. Még aznap találkozott Weltner Jakabbal, a Népszava jobboldali szociáldemokrata főszerkesztőjével. (Képzeljük el, milyenek lehettek a szélsőségesen balosok!) Weltner tájékoztatta arról, hogy egy újabb válság esetén pártja már nem kötne szövetséget a kommunistákkal, ehelyett inkább Olaszország közvetítését kérné az ország ügyeiben. Tacoli erre olasz áruk szállítását helyezte kilátásba. Weltner elismerte, hogy a kormány vezetői az utóbbi pár napban „galvanizálták” a munkástömegeket, így azok most készek az ellenállásra, de azt is hozzátette, hogy „egy olyan szuggesztióról van szó, amely bármely pillanatban átadhatja helyét a néhány nappal ezelőtt tapasztalthoz hasonló újabb depressziós állapotnak.”

Tacoli megértette ebből, hogy a napok óta remélt, gyors összeomlás valószínűleg nem fog bekövetkezni, a diktatúra kitart még egy darabig.

Május 6-án Murari ezredes is jelentést küldött Bécsbe, melynek nyomán Segre tábornoknak is korrigálnia kellett a gyors kapitulációról alkotott korábbi véleményét. Rómába, majd onnét Párizsba továbbított jelentése így hangzott: „A tegnap Budapestre érkezett ezredesem azt telefonálta, hogy ott a helyzet nyugodt…”

Mint a korábbi részekben bemutatott gyilkosságok helyszínéből kiderül, Budapesten a helyzet lehetett nyugodt – de a terror megnyilvánulásainak helyein már korántsem. Weinberger György százados például Miskolc környékén járt szemleúton, amikor konstatálta, hogy eltévedtek. Egy útelágazásnál megkérdezte az ott posztoló vörösőröktől, hogy merre kell továbbmenniük Miskolc felé. Sofőrje félreértette a katonák útbaigazítását, rossz irányba kanyarodott. A vörösök erre a távolodó gépkocsi után kezdtek lövöldözni. Weinberger György századost halálos találat érte.

Esete egy katonai jelentésből látott napvilágot. Az ügyben érdemi nyomozást később nem lehetett lefolytatni. Az elkövetők büntetése – legalábbis földi bíróság közreműködésével – elmaradt.

 

Ludányi Rózsa István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>