A vörös terror – 85. Miskolc

A vörös terror

  1. Miskolc

 

A Forradalmi Kormányzótanács május 2-i felhívása nyomán, napokon belül tízezrek jelentkeztek a hadseregbe. A jelentkezők többsége, úgy a legénységi állomány, mint a tisztikar tekintetében, harcedzett katona volt: végigharcolták a világháborút. Cselekedetüket nem a proletárdiktatúra iránt érzett szimpátiájuk motiválta, sokkal inkább a haza megvédésének elszánása.

A haderő politikai alapon való újjászervezése ekkorra már teljesen háttérbe szorult. Az ideát erőltető Pogány Józsefet a frontvonalban lévő csapatokhoz irányították, hiába ajánlotta fel a csüggedés napjaiban, a szakszervezetekre és a munkástanácsokra támaszkodva, a védelem megszervezését a forradalmi kormánynak. Katonai, szervezési kérdésekben nem volt már hitele saját elvtársai előtt sem. A frontra került, ahol már nem volt beleszólása a hadműveletek irányításába. Az általános lelkesedés ezen időszakában a Haza függetlenségéért harcolni akarók olvasztótégelye lett a Vörös Hadsereg. Szervezeti keretei között együtt készültek a honvédő háborúra, illetve a megszállt területek felszabadítására a frissen verbuvált fővárosi baloldali munkások és a fegyverletételt visszautasító székely katonák, az egykori monarchiabeli tisztek irányítása alatt.

E tömeges jelentkezés lehetőséget nyújtott egy nem túl nagy létszámú, ám az addiginál ütőképesebb és megbízhatóbb fegyveres erő felállítására. A szervezés irányítását Stromfeld Aurélra bízták. Ő kemény, céltudatos munkával, ellentámadásra alkalmas, harckész hadsereget hozott létre, gyakorlatilag a semmiből, s mindössze két hét alatt.

Stromfeld Aurél 1878. szeptember 19-én született, Budapesten, bajor és német gyökerű család sarjaként. Mérnökként dolgozó édesapja korai halála egzisztenciális kilátástalanságba sodorta az akkor 6 éves Aurél családját. A pályaválasztása körül kibontakozó családi vitát ő maga döntötte el azzal, hogy beadta jelentkezését a Ludovika Katonai Akadémiára. Ez erős ellenkezést váltott ki rokonai körében, akik hagyományosan császár-ellenesek voltak, s mereven ragaszkodtak 48-as eszméikhez.

Az ifjú kadét, tanulmányi előmenetele okán, bekerült azon növendékek közé, kiknek tanulmányait magánalapítványok finanszírozták. 1896-ban avatták, mint végzőst, s 1897-től hadnagyként teljesített szolgálatot. Elvégezte a Ludovika felső tiszti képzését is, s katonai karrierje meredeken ívelt felfelé. Jellemzésében a következőket írták róla tanárai:

„Nagyon jó katonai ítélőképesség birtokában van, telve érdeklődéssel és becsvággyal. Nagyon fegyelmezett, szerény tiszt. Vezérkari szolgálatra különösen alkalmas.”

1907-től már tanított is a Ludovikán. A hadügy és a harcászat tantárgyakat oktatta a kadétoknak.

1912-ben, 34 éves korában a Honvédelmi Minisztériumba került, törzstiszti, vagyis őrnagyi rangban.

A szarajevói merénylet utáni napokban, hetekben Stromfeld erősen ellenezte a háború megindítását. El is távolították túlfűtött, háborúért lelkesedő közegéből. Balkáni körutazásra vezényelték. Sokáig nem tartott azonban kényszerű kirándulása, mert gyorsan hazavezényelték, s a szerb fronton találta magát.

1914 decemberében egy jelentős mértékű szerb ellentámadás a VIII. és a XIII. magyar hadtestet a teljes megsemmisülés fenyegette. Stromfeld azonban kiváló manőverezésével elérte, hogy sok katonát és hadieszközt sikeresen átmenekítsenek a Száván. Harctéri lélekjelenlétét jellemzi, hogy a visszavonuláskor utolsó katonaként kelt át a folyón.

Ezután az orosz fronton teljesített szolgálatot, vezérkari főnökként, a Dnyeszter mentén. A Bruszilov-offenzíva idején, 1916 júniusában, ugyancsak kiváló manőverezésével mentette meg a rá bízott hadsereget a teljes megsemmisítéstől. (Mint tudjuk, a Bruszilov-offenzíva volt a világtörténelem talán legnagyobb harcászati megmozdulása.)

1917-1918-ban az olasz fronton szolgált. 1918 októberében a kapott visszavonulási parancsot fegyelmezetten, szervezetten hajtotta végre. Mindaddig a helyén maradt, míg a rá bízott katonákat, végig hadrendben tartva, a biztonságos osztrák területre vissza nem vonta.

  1. november 20-án érkezett haza, Magyarországra, a szinte érintetlen V. magyar hadsereggel, a Haza, a történelmi határok megvédésének szándékával. Ekkor valami végzetes történés ment végbe egész világszemléletén: a baloldali demagógia hívévé vált. Be is lépett a szociáldemokrata pártba.

A Ludovika Akadémia vezetőjévé nevezték ki, később a Hadügyminisztériumban kapott beosztást.

A hadsereg-fejlesztési főcsoport vezetője lett, államtitkári minőségben.

Amikor 1919 tavaszán belátta, hogy az új kommunista-szociáldemokrata vezetés nem a Haza, hanem a saját pozíciójának megmentésével foglalkozik csak, lemondott minisztériumi megbízatásáról. Vidékre költözött.

A tanácskormány katonai helyzetének általános romlása, a román előrenyomulása és a csehek április 27-én elkezdődött offenzívája az addigi Pogány-féle vonal feladására és a hadsereg hazafias alapokon megvalósuló újjászervezésére kényszerítette a kormányzótanácsot. Ennek egyik következménye lett, hogy Tombor Jenő, a Hadügyi Népbiztosság részéről a katonai szolgálat felvételére utasította Stromfeld Aurélt. Röviddel ezután Szántó Béla a Vörös Hadsereg vezérkari főnökévé nevezte ki őt.

Szamuely Tibor saját gépkocsiján vitte őt Győrből Budapestre. Útközben tájékoztatta arról, hogy a vörös uralom alatt álló ország(rész) a teljes összeomlás szélén áll.

Ebben a drámai helyzetben kezdett hozzá Stromfeld Aurél a honvédő háború megszervezéséhez.

Május közepére, a hadsereg ütemes újjászervezése mellett, érzékelhetővé vált az idegen megszállással szembeni ellenállás fokozódása. A magyar csapatok ekkor már támadólag léptek fel Salgótarján térségében. Előbb a megszállásra készülő cseh csapatokat verték ki a városból. A frissen toborzott bányászokkal feltöltött 6. hadosztály május 10-én sikeres rohamot indított, mellyel a demarkációs vonalig sikerült visszavernie az ellenséget. A cseh hadvezetést megtévesztette ez a támadás, ezért fő erőit Salgótarján mellett vonta össze, a város elfoglalására készülve.

A salgótarjáni hadműveletekkel egy időben harcok folytak Eger térségében is. Az 5. hadosztály csapatai, váltakozó kimenetelű küzdelem után, május 10-én végre ellentámadásba mentek át, Egertől északra. E napokban a Vörös Hadsereg csapatai az északi arcvonal más szakaszán is győzelmet arattak.

Május 15-én döntött úgy a Hadsereg-parancsnokság, hogy az ellenséges erők további támadását megelőzve, offenzívába fordul át.

Stromfeld, a sikerek ellenére, csak a hónap végén látta kivitelezhetőnek az általános támadást. Úgy vélte, a toborzás következtében addigra fog megfelelő méretű és szervezettségű haderő a rendelkezésére állni. A frontokat megjárt, harcedzett katonák mellett rendkívül sok, harci tapasztalat nélküli fővárosi munkás is beállt a hadseregbe. A haderő általános harci felkészültségének ismeretében a hadvezetés mérlegelte a szemben álló ellenfelekkel megvívandó hadjárat lehetséges kimenetelét. Végül úgy ítélték meg, hogy harci szellemét és katonai erejét tekintve a csehek gyengébbek a románoknál. Ezért döntöttek a felvidéki hadjárat megindítása mellett. Ezen az arcvonalszakaszon a siker reményében vehették fel a harcot a Vörös Hadsereg csapatai a megszálló erőkkel szemben.

Stromfeld, a helyzet alapos elemzése után, a támadás elsődleges céljául Miskolc visszafoglalását jelölte meg. Több szempont is indokolta ezen elhatározását. Az ország életében gazdasági és politikai szempontokból egyaránt döntő jelentőségű volt Miskolc és a borsodi iparvidék. A város geopolitikai jelentősége is elvitathatatlan volt: földrajzi fekvésénél fogva kulcsfontossággal bírt a Felvidék birtoklása tekintetében.

Nagy súllyal esett latba Stromfeld Aurél helyzetelemzésében az is, hogy a város visszafoglalása lehetőséget nyitott az északi arcvonalon megindítandó általános ellentámadásra. Miskolc térségében, a város megtartása érdekében, a csehszlovák katonai vezetés jelentős erőket vont össze. Nyilvánvalóan ők is felismerték a város hadászati és politikai jelentőségét.

Stromfeld május 15-én adott parancsot Miskolc megtámadásának előkészületeire, az északi hadjárat főpróbájának tekinthető hadműveletre. Ez volt a VHP 515/17. számú parancsa.

A hadsereg Parancsnoksága a III. hadtestre testálta a miskolci hadművelet végrehajtását.

Május 18-án újabb, kétirányú, átkaroló cseh támadás indult meg Salgótarján ellen, s ez igen kritikus helyzetbe hozta a várost. Ennek ellenére Stromfeld nem oda vezényelt át erősítést, hanem eredeti terve mellett kitartva, a másik jelentős iparváros, Miskolc felszabadítására vezényelte alakulatait.

A Miskolc visszafoglalásáért indított csata május 20-án, reggel 7 órakor kezdődött. A támadást a III. hadtest 1. hadosztálya indította meg.

Az V. hadosztály osztagai délben Hejőcsaba alatt állottak. Miskolcot a magyar tüzérség tűz alá vette. A városban a csehek kijárási tilalmat rendeltek el. Az utcák emiatt is, de sokkal inkább a tüzérségi párbaj következtében, délutánra elnéptelenedtek. A cseh tüzérség késő délutánra feladta a harcot, megkezdte visszavonulását. A Forgó-hídnál bukkant fel az első magyar járőr, mely tűzharcba bocsátkozott egy cseh utóvédosztaggal.

Heves összecsapásokat eredményezett a több irányból megindított magyar támadás. Stromfeld katonái estére kelvén a város északi részébe szorították vissza az ellenséget. A megvert cseh hadsereg Zsolca irányába menekült ki Miskolcról. Este 8 óráig tartott átvonulásuk a városon. Ezután vonulnak be a városba a Vörös Hadsereg egységei.

A Miskolc visszafoglalásáért vívott csata hőse Kerekess József alezredes volt. Fogarassy László történész 1961-ben a Borsodi Szemle hasábjain a következőképpen emlékezett meg róla: „Kerekess József a néhai monarchia egyik legszebben dekorált törzstisztje volt. A Ludovika Akadémia tanára az I. Világháborúból maláriás megbetegedéssel tért haza. A vezérkari tiszt 1919-én vette át az 1. Hadosztály vezetését. A MÁV Gépgyár, a Ganz-gyár, a MÁV északi főműhely munkásaiból, a postások, pincérek, és hajógyári dolgozókból rögtönzött hadosztályának sikerült megakadályoznia a román és cseh seregek egyesülését. Miskolc 1919. május 21-én reggel Kerekess hadtestének kezébe került. A május 23-án indított cseh-szlovák-román ellentámadást visszaverte, és a következő napon észak felé sodorta Attilio Zincone olasz tábornok vezénylete alatt álló ellenséges csapatokat. Ennek hatására a románok is kénytelenek voltak feladni a tokaji hídfőjüket, és visszavonulni a Tiszántúlra.”

Mit mondhatnánk ehhez? Bárcsak sok Kerekess alezredese lett volna Magyarországnak ezen nehéz napjaiban! Mert, valóban, hiába összpontosította erőit a cseh országrabló, s a román csapatok támogatásával hiába indítottak koncentrikus ellentámadást május 23-án Miskolc elfoglalásáért – kifulladtak, mielőtt céljukat elérték volna. Május 24-én kénytelenek voltak megkezdeni visszavonulásukat. Nyomukban a nemzeti öntudatukra újra feleszmélt magyar csapatok vonultak. Salgótarján is megmenekült. Az itt állomásozó 80. dandár csapatai, valamint a térségbe vezényelt 3. hadosztály egységei, nehéz harcok árán, május 21-én újból felmentették a várost. További előnyomulásuk során, május 26-ig, megtisztították az ellenségtől az Ipoly–Rima–Sajó vonalától délre eső területeket.

Mert létezett ekkor is hazaszeretet és magyar virtus.

Persze, ha a nemzetárulók hagyták azt kibontakozni…

 

Ludányi Rózsa István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>