A vörös terror – 89. Nemesbődtől Tolnatamásiig

A vörös terror

  1. Nemesbődtől Tolnatamásiig

 

„BŐD. Elegyes falu Vas Vármegyében, birtokosai külömbféle Urak, fekszik Szombathelytöl más fél mértföldnyire, apró marhákkal kereskednek, Béts Városába hordozván azokat nyereség végett. Határja síkos, és jól termő, réttyei gazdagok, fájok elég van, legelőjök nem leg jobb; de ezt helyre hozzák jó tavaszi vetéseik, vagyonnyaiknak eladására meglehetős módgyok, első Osztálybéli.” (Vályi András: Magyar Országnak leírása. Buda: (kiadó nélkül). 1796.)

„Bőd, magyar falu, Vas vgyében, 654 kath., 8 evang. lak., kik szárnyas állatokkal Bécsbe jutalmas kereskedést űznek. Kath. paroch. szentegyház. Gazdag róna határ. F. u. Hegedűs, Vajda, Balla, s más nemesek. Ut. p. Kőszeg.” (Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára, mellyben minden város, falu és puszta, betürendben körülményesen leiratik. Pest: Fényes Elek. 1851.)

„ … a másik Szentgotthárd a Rába völgyében. Nem csekély jelentőségű, hogy ez az utóbbi, a német határon fekvő apátság a magyarlakta belső területekről kapja embereit. Népei között már Imre király 1194.-i oklevele ilyen nevűeket sorol fel: Arud, Bek, Bika, Bodor, Bogard, Bőd, Bulcsu, Cseke, Csom, Csuda, Csuk, Négy, Pete, Szolgad, Szombat, Varsa, Varo.” (Kalász Elek dr. S. O. Cist.: Vázlatok a magyar földön 800 éves ciszterci rend múltjából, a Ciszterci Rend Bajai III. Béla Gimnáziumának 1942-43. évi Évkönyvéből)

A vasi község nevét az ősi Bőd személynévről kapta, melynek legrégibb jelentése vélhetően a „nemzetségfő”. Az elnevezésben használt „Nemes” előtag arra utalhat, hogy kisnemesek lakták a falut. Területének jelentősebb birtokosai a Bődi, Czycz Tompa és Váti családok voltak. Első okirati említése 1226-ból származik, akkor „Beud” néven hivatkoztak rá. Templomáról 1344-ből maradt ránk az első írásos emlék.

Pecsétje érdekes életutat futott be. Amikor 1907-ben Vas vármegyében elvégezték a települések névtörzskönyvezését, az alispáni hivatal összegyűjtötte a régi községi pecsétnyomókat. A Vas Megyei Levéltár gyűjteményében azonban nem található meg a falu typariuma. Csak levéltári okiratokon szereplő lenyomatokból sikerült rekonstruálni a kinézetét. Az első, tisztán kivehető nyomat az 1862. évi adóbizonyítványon található. A képen két, egymás mellett álló, csücskös talpú pajzsot kapcsol össze egy ötágú, gombos korona. A jobb oldali pajzs rajzolata a magyar kiscímer. A baloldali pajzsban magyar vitéz látható, bal kezét csípőre téve, jobb kezével szablyát emel, melyre török ellensége levágott fejét szúrta. Körirata: BEÖDI NEMES KÖZÖNSÉGH PETSETJE.

Nemesbőd régi kurialista község. A török időkben vérrel szerzett nemességet bizonyító címeres-levelek szimbóluma ezért került át a helység címerébe is.

1626-ban Vas, Veszprém és Zala vármegyék rendjei a községben tartották gyűlésüket.

A bődi templom hányatott sorsot élt meg az idők folyamán. Az 1500-as években az evangélikusoké lett, s csak 1674-ben tudták visszaszerezni a katolikusok.

1919 májusában az a hír járta, hogy a kommunisták akarják kifosztani, el kívánják szállítani az egyházi szereket onnét. Terveik között szerepelt a plébániához tartozó fogat, s a két ló rekvirálása is. Ahogyan azt korábban írtam, a magyar falvakban egyébként is, viszonylag korán, ellenszenv alakult ki a tanácskormány vallás-ellenességével és istentelenségével szemben. A templomuk meggyalázására való vörös készülődés hírére a helybéli gazdálkodók, uradalmi munkások spontán önvédelmi készültséget alkottak. Falujuk, hitük, templomuk – az Oltáriszentség védelmében.

Az önvédelmi mozgolódás hírére a kommunisták kivezényeltek egy, nagyrészt ligetújfalusi vöröskatonákból álló osztagot, Stelczenbach, volt tényleges főhadnagy vezetésével. A terror-alakulat azután tette, amihez értett: lőni kezdett a helybeliekre. A fegyvertelen bődiek igyekeztek kikerülni a tűzvonalból. Ekkor érkezett Vát felől egy polgárokból álló, szintén fegyvertelen csoport, a templom megvédésének szándékával. A vörösök géppuskatűzzel fogadták őket. Az ártatlan civilekre leadott sortűznek hét halálos áldozata, öt súlyos és több könnyebb sebesültje lett.

A kegyetlen és értelmetlen vérontásban életüket vesztették: Udvardy Ferenc, Udvardy Antal, Derdák József, Pásthy Lajos, Tonka Antal nemesbődi polgárok, továbbá Polgár István alsómesteri földműves és Farkas János Emilia-majori lakos, földműves.

Az áldozatok emlékét tábla őrzi a templom falán. Az 1950-es években azonban Rákosi Mátyásék meggyalázták ezt az emléket is – a feliratból kivésték a lényeget, vagyis a hét ember mártírságának okát. A hivatalos kommunista álláspont szerint semmi rendkívüli nem történt Nemesbőd községben, 1919. május 28-án. Mindössze egy külső uszításra lábra álló ellenforradalmi kísérletet vertek le a vörös komisszárok…

A Szombathelyi Királyi Törvényszék nem ezen az állásponton volt. 1920. november 16-i, B II. 2543/9/1920 számú ítéletében a sortűz végrehajtásában résztvevő Vadkerty Ferencet 6 évi, Bognár Jenőt 3 évi fegyházra utalta. Az áldozatok számának ismeretében, meglehetősen lágyszívűnek tűnik a Királyi Törvényszék döntése. Ez volt hát az a rettegett fehérterror, amiről ma is oly hangosan, oly gyakran jajveszékelnek?

Balogh Dániel sajószentpéteri földművest ugyanezen a napon lőtték le ismeretlen vöröskatonák, állítólagos ellenforradalmi magatartás miatt. Az ügy további részletei ismeretlenek maradtak, áll a Miskolci Királyi Ügyészség 1921. december 19-i, 1921: El. 1. F. 59. számú jelentésében.

A kiskanizsai Neumayer Györgynek halállal kellett lakolni halláskárosultságáért. A népboldogító tanácskormány ugyanis országszerte rettegett az ellenforradalomtól. Nem történt ez másként Kiskanizsán sem. A vörösök olyan értesülés birtokába jutottak, mely szerint az ottani civilek le akarják fegyverezni őket. Ezért május 29-én bekerítették a települést, a lakosság birtokában lévő fegyvereket elkobozták, s kijárási tilalmat rendeltek el.

Neumayer György erről nem tudott. Elindult, hogy kiskertjében dolgozzon. Egy vöröskatona, kinek kiléte ismeretlen maradt, utána szólt, hogy menjen haza. A szerencsétlen férfi, süketsége miatt, ezt nem hallotta meg. A vörös pribék erre célzott lövést leadva, megölte őt. A gyilkosság büntetlen maradt – áll a Nagykanizsai Királyi Ügyészség 1921. szeptember 19-én kelt, 1921. El I/49.A. számú jelentésében.

Besenyei Pál, eredeti foglalkozását tekintve földműves, pillanatnyi állapota szerint vöröskatona, május 29-én este egy társa segítségével a rájuk annyira jellemző elfoglaltságot művelte Nagyszékely községben: rekvirált. Tettüket meglehetős erőszakossággal hajtották végre, miért is Holzapfel János bognár kérdőre vonta őket. A kérdés szóváltássá fajult, aminek az önérzetes vöröskatona egy szuronydöféssel vetett véget. A szúrás kioltotta Holzapfel János életét. A Szekszárdi Királyi Törvényszék, 1920. szeptember 9-én kelt, B.1706/6. számú ítéletében 2 év fegyházzal büntette a gyilkos vöröskatonát. (Már megint az a durva, embertelen fehérterror!)

Kőhídgyarmaton, május 31-én, Léderer Ferenc sárkányfalui földbirtokost találták ellenforradalmárnak a kommunisták. Halálra ítélték, a végrehajtás módját akasztásban állapították meg. A gyilkosságot Markó János, Szakállas Ferenc, Barna Imre, Nagy József és Szűcs György vöröskatonák követték el. Az ügy további részletei, illetve a gyilkosok későbbi sorsa nem ismeretes. Ezt a rövid tényvázlatot a Budapesti Királyi Ügyészség 28859/1920. k. ü. számú vádindítványa tartalmazta.

Zilahi István Zalaegerszeg rendőrkapitánya volt, a rebellió idején a város közbiztonsági és karhatalmi osztályának vezetője, vörös zászlóalj-parancsnok volt. Amikor május végén a vend-vidéki polgárság ellenforradalmi mozgolódásba kezdett, őt vezényelték ki „rendrakásra”. 350 fős alakulatával megszállta Muraszombatot és Belatincet. Fellépésük nyomán 4-5 helybeli meghalt, számosan megsebesültek. Az áldozatok vonatkozásában közelebbi adatok nem kerültek elő, mivel a terület később szerb megszállás alá került. Zalaegerszegi Királyi Törvényszék 1920. november 16-án kelt, B. 883/28/1919. számú ítéletében 4 évi fegyházbüntetéssel sújtotta Zilahi Istvánt.

Május 31-én, Disznóshorváton, vöröskatonák agyonlőtték Czövek Erzsébetet és Fodor Lídiát. Az elkövetők személye, tettük oka ismeretlen maradt. A gyilkosságok tényét a Miskolci Királyi Ügyészség 1921. december 19-én kelt, 1921. El. 1. F. 59. számú jelentése rögzíti.

Valamikor, e keserves május hóban lőtték agyon Hatvanban a 17 esztendős Fehér Illés István földművest is. A gyilkosságot Varjú István, borbélyból lett vörösőr követte el, ismeretlen okból, éjszaka. A gyilkosra 8 év fegyházbüntetést rótt ki az Egri Királyi Törvényszék, 1919. október 17-én kelt, B. 1319/3/1919. számú ítéletében.

Tolnatamási Tolna vármegye tamási járásának székhelye volt 1919-ben. A közel 6.000 lelket számláló, jellegzetesen dunántúli agrártelepülés lakosságának közel 2/3 része őstermelésből és egyéb, mezőgazdasághoz kötődő elfoglaltságból élt. A vörösök üres agrár-reform ígéretei közönyössé, a magántulajdon elleni fellépésük, erőszakos kollektivizálási kísérletük pedig egyenesen ellenségessé tette az itt élő, szerény módú embereket. Novák József 1959-ben úgy próbálta beállítani a tamási eseményeket, hogy „Tamási, mint mindig erős kulákfészek”, országos méretű ellenforradalomba kapcsolódott be május 30-án. Ez a beállítás éppúgy hamis, mint a korábban, a szekszárdi Igazság című lapban megjelent közlés, mely szerint „féleszű burzsoák és magukat intelligenciának nevező néhány sötét alak hónapokon keresztül izgatott Tamásiban és a környékén levő katholikus körökben és egyesületekben a vallás és tulajdon védelmének leple alatt”.

Az igazság ennél sokkal egyszerűbb. Tamási sokat szenvedett a világháború alatt. 191 hősi halottat áldozott a harcokban. A lakosok élet- és vagyonbiztonsága kilátástalanná vált, amikor 1918 őszén, a Károlyi-bagázs által lezüllesztett, hazatért katonák, az otthoni nép legaljával szövetkezve, koncentrált támadásokat indítottak a még megmaradt kevéske vagyonuk ellen.

Tamási felkelői ezt a teljesen bizonytalan állapotot akarták felszámolni elkeseredett harcukkal. Ahogyan a dombóvári vörös szakasz tagjai elleni, 1920-as vádirat megfogalmazta: „az úgynevezett tanácsköztársaság szervei által megtámadott alkotmányosság, élet- és vagyonbiztonság helyreállítására és megvédésére” ragadtak fegyvert.

A Holzapfel János életét kioltó gyilkosság miatt a vörösök zendüléstől tartottak, ezért a Tamásiban állomásozó alakulatuk egy részét átvezényelték Nagyszékelybe. A tamási ellenforradalmárok ezt kihasználva, május 30-án éjjel gyülekezni kezdtek a község északi peremén álló akácosban. A csendőrlaktanyából járőrözni vezényelték ki a vörösöket, így csak egyetlen őrszem vigyázta az objektumot. Őt lefegyverezték a felkelők, s a laktanyában zsákmányolt fegyvereket szétosztották a harcolni jelentkezők között. Az utcán cirkáló patrulokat ezután kezdték megadásra felszólítani. Az Erzsébet utcán a vörösök a felkelők közé lőttek. A tűz viszonzása során Mayer József lelőtte Müller Adolf vörösőrt.

Ezután a községháza őrségét is ártalmatlanították, s az ott talált fegyvereket is szétosztották az önvédelemben részt vevők között. Gonda Dánielt, a vörösőrség helyi parancsnokát foglyul ejtették.

A felkelés hírét a postafelvigyázó Vékási István adta hírül a felsőbb kommunista vezetésnek. Bóth Lajos direktóriumi elnök Szekszárdra sietett erősítésért, Schwartz Zsigmod pedig az éjszaka folyamán Dombóvárra gyalogolt át.

A megmozdulás leverésére Bonyhádról, Dombóvárról, Gyékényesről, Kaposvárról, Szekszárdról, Székesfehérvárról és Veszprémből is indítottak alakulatokat. A 44. vörös dandár VI. zászlóaljának főként dombóvári vasutasokból álló, 40-42 fős fegyelmi szakasza érkezett elsőként a lázadó községbe. 60 pécsi bányász átszökött a szerb megszállás alatt álló Pécsről, s a dombóváriakhoz csatlakozott.

Gróf Zay Dezső Elemér százados szervezte meg a szakaszt. Parancsnoka a dombóvári direktórium elnöke, Molnár György gimnáziumi tanár, parancsnokhelyettese az egykori huszárhadnagy, Fischer Pál magánalkalmazott, politikai megbízottja pedig Steinmetz István vasúti mérnök volt. Végül is ez a különös, hibrid alakulat fojtotta vérbe a felkelést.

Május 31-én, délután fél négykor szálltak vonatra, Dombóváron. A Tamásival szomszédos Páriból 40 bányászt előrevezényelt Zay. Ők az országúton közelítették meg a fellázadt települést.

Tamási közelében a dombóvári vonatot lelassították, s a fegyelmi szakasz 20 tagját elővédként meneteltették a sínek mentén. A miklósvári kastély vonalában bocsátkozott tűzharcba a felkelők és a vörös vasutasok elővédje. A magas búzában harcállást foglaló tamásiak közé kézigránátokat dobtak a kommunisták. A Várhegy észak-északnyugati oldalán berendezkedett védők állásait is kézigránátokkal zilálták szét. A település nyugati szélén, a Koppány folyó északi oldalán fekvő Kismezőn védekező helyieket a pécsi bányászok támadták.

A városkában heves utcai harcok folytak. Kéri József 46 éves földművest a Hunyadi utcában halálos találat érte. Schiszler János 56 esztendős földműves a Hunyadi téren esett el. (Marázdi) Molnár János volt a tűzharc harmadik áldozata. Egyes források szerint a Várhegy alatti állásoknál érte a halál, más adatközlők azt állítják, hogy a Kálvária alatti részen, egészen pontosan a vasúti síneken kapott halálos fejlövést a 37 éves földműves.

A mintegy másfél órás, heves tűzharcban, a gyengén felszerelt tamásiak muníciója elfogyott. Egyéb lehetőség híján, parlamentereket küldtek a vörösökhöz. Gyenis István, tekintélyes gazda és Cs. Bakó István, félkezű rokkant ment a fehér zászlóval küldöttségbe. A kommunisták elfogadták a békeajánlatot, büntetlenséget ígértek a lakosságnak, majd kisebb szakaszokra oszolva, megszállták Tamásit.

Ám ígéretük ellenére, bevonulásuk után, összefogdosták a község minden felnőtt férfi lakosát, s bezárták őket a járásbíróság épületébe.

Kiss A. József, magyarkeszi illetőségű, 42 éves, nőtlen napszámos lett a vörösök negyedik áldozata. Mert a felszólítás ellenére sem tette le fegyverét, a szakasz parancsnokai rövid eszmecserét követőn halálra ítélték. A kivégzés végrehajtására Kőműves Géza építőmester és Kővágó István sütősegéd önként jelentkeztek. Három pécsi bányászt jelöltek még ki melléjük, a kivégzőosztagba. Este 7 és 8 óra között, a járásbíróság falánál lőtték agyon Kiss A. Józsefet. Ő bátran viselte sorsát, a szemét sem engedte bekötni.

Az elfogottak maratoni kihallgatása kora este vette kezdetét. Közöttük volt Mozolányi István helyi plébános is, akit válogatott kínzásoknak és megaláztatásoknak vetettek alá. Az egyik vörösőr úgy hátba vágta fegyverével, hogy a puska csöve elvált a tusától. Egy másik a pap szájába nyomta a töltött fegyver csövét, a következő instrukcióval: „Fújd, én majd billegetek hozzá!” – s közben a puska elsütő billentyűjével játszott.

Az éjszaka folyamán megérkezett Székesfehérvárról a rettegett Fabik-féle különítmény, hajnali 5 órakor pedig a 100 fős veszprémi vörös alakulat vonata futott be. Ők 4 géppuskát is vittek magukkal.

A rögtönítélő bíróság június 1-én tartotta tárgyalásait. Szabó Gáspár géplakatos, Veszprém megyei kormányzótanácsi biztos, a veszprémi kötelék parancsnoka, bár területileg nem volt illetékes a tamási ügyekben, úgy gondolta, mégis neki van joga ítélkezni, hiszen korábban érkezett, mint a szekszárdi forradalmi törvényszék tagjai. Hatásköri vitájuk kevés híján a tettlegességig fajult.

Végül a szekszárdi vésztörvényszék ítélkezett, Aranyos György vezetésével. Tagjai voltak: Laufer Béla lapkiadó, Mautner Gyula villanyszerelő, Tánczos Vendel ügyvéd, valamint a már említett Szabó Gáspár. A felkelés résztvevői közül Madarász József 44 esztendős községi rendőrt, Hörich Imre 43 éves asztalosmestert és Berta Pál 45 éves mészárost halálra ítélték.

A kivégzéseket nyilvánosan hajtották végre, elrettentő célzattal. Délután 4 órakor, a járásbíróság előtti terecskén, egy-egy akácfára akasztották fel Madarász Józsefet és Berta Pált. Már a kihallgatások során rettenetesen összeverték a gyanúsítottakat. Madarász Józsefnek a fogait, Berta Pálnak a szemét verték ki. Hörich Imrének, akit a Kossuth tér egyik távíróoszlopára akasztottak, a karját törték el. A kivégzéshez használt kötél elszakadt Hörich Imre súlya alatt. A tömeg zúgolódásának dacára, egy másik kötéllel, ismét felhúzták áldozatukat a hóhérok. A gyilkosságokat a fehérvári Fabik-különítmény terroristái: Anka Flórián, Csuják Márton és Kalitín Ferenc hajtották végre.

A holttesteket alkalmi bitófájukon hagyták, fejük fölé vörös táblát szegeztek, a következő felirattal: „Így pusztul el a proletárság minden ellensége.”

Tamási széltében-hosszában dúltak és raboltak a vörösök. 100 vágómarhát rekviráltak a helyiektől, s az összes füstölt húst, szalonnát, zsírt, amit találtak, magukkal hurcolták. A községi trafik lakatját leverték, az ott talált árucikkeket szétosztották a katonák között. A tanácsuralom idején készült jegyzőkönyv a következőket rögzítette erről: „a házakba behatolva életveszélyes fenyegetéssel – amit értek, értékesebb holmit – mindent magukkal vittek”.

Így múlt el „dicsőséges 133 nap” 72. napja Tamásiban…

 

Ludányi Rózsa István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>