A vörös terror – 90. Apróbb-nagyobb történések 4.

A vörös terror

  1. Apróbb-nagyobb történések 4.

 

Schwarcz Bernát 25 éves kereskedősegéd „másodállásban” a zsebtolvajlás területén próbálta meg kibontakoztatni tehetségét. Ebbéli ténykedéséért már több ízben összeütközésbe került a törvénnyel, többször el is ítélték. Egy május végi napon, a villamoson utazva érzett késztetést egyéni sportjának gyakorlására. Egy, a kocsiban utazó, szegény felírónő 54 koronára rúgó fizetését lopta el. Rajtavesztett. A forradalmi törvényszék, mint visszaesőt, golyó általi halálra ítélte, mert példát akart statuálni az egyre inkább elharapózó zsebmetszésekkel szemben – állt a bírósági hírekben, május 29-én. A rendelkezésre álló adatokból nem tudtam megállapítani, végrehajtották-e az ítéletet. Váry Albert nem sorolta Schwarcz Bernátot a kommün áldozatai közé.

A Báthory utca 6 szám alatt, Schiller Henrik ügyvéd lakásán gyilkosság történt. Schmidt Anna, háztartásbeli alkalmazott (tulajdonképpen cseléd) támadt rá baltával munkáltatója feleségére. A gyilkos szerszámmal többször is fejbe sújtotta Schillernét. A súlyosan sebesült asszonyt a Rókus Kórházba szállították, ahol belehalt sérüléseibe. Az ügy előzményeiről, a gyilkosságig vezető emberi játszmáról nem tájékoztat a korabeli sajtó.

Az 50. magyar tüzérezred II. osztályának katonai forradalmi törvényszéke két ítéletet is hozott május végén. Zsitvai László vöröskatonát, lopás vétsége miatt, 10 évig tartó kényszermunkára ítélték. Krivánszky Vilmos vöröskatonát, gondatlanságból halált okozó, súlyos testi sértésért két év börtönnel büntették. (Vajon kitől és mit lophatott a szerencsétlen Zsitvai, hogy ennyivel súlyosabb ítéletet mondtak ki rá, mint az emberéletet kioltó társára?)

A nélkülözés egyre nőtt az országban. A különböző népbiztosságok már minden árura, termékre kiterjesztették fennhatóságukat. Rendeletet adtak ki a hordókészletek, összes mécses- és kész kompozíciógyertya, paraffin- és cerezinkészlet, a gazőztöltésre alkalmas üvegek, valamint a híg borseprő bejelentésének kötelezettségére. A bejelentés elmulasztása forradalmi bűncselekményt valósított meg. A híg borseprővel kapcsolatban azt is közölték, hogy azt majd az Engl Bernát és Társa központi szeszfőzde veszi át kifőzés céljára, és ki is fogja fizetni. A szesztilalomról szóló törvény ismeretében már csak azon töprenghetünk, vajon kinek kellett ennyi seprőpálinka?

A készletek és termelési háttér nélküli gazdálkodásban azonban nem sokat segítettek ezek az adminisztratív intézkedések. Az ínség nőttön nőtt. Már a Népszava is kendőzetlenül fogalmazott az éhezés tárgykörében.

„Az éhség dolgában valóban félre kell verni a harangokat. Őszintén meg kell mondani, hogy éhség van, mert ez az igazság. Meg kell állapítani azt is, hogy az élelmezési krízis az imperialista háború, a kapitalizmus lezüllésének következménye, amelyet fokoz az ellenséges megszállás, teljesebbé tesz az ántánt blokádja.”

Tulajdonképpen igazat írt az újság – bár nem árt pontosítanunk, mi is áll valójában a sorok között. A kapitalizmus lezüllése, már amennyiben a termelékenység drasztikus zuhanásának, az áruhiánynak a szemszögéből nézzük, kifejezetten a forradalmi rebelliók, a véget nem érő munkás-uszítás, demoralizálás, államosítás következménye volt. Ennek hatását valóban fokozta az idegen megszállás, ami viszont a hadsereg demoralizálásának, a történelmi Magyarország esztelen, áruló feladásának, s az ott tárolt jelentős készletek elvesztésének egyenes következménye volt (mint azt a Károlyi-éra működésének vizsgálatánál, korábban már kifejtettem.) Tehát csak maguknak, illetve a kommunista diktatúra előfutáraként szereplő vörös grófnak tehettek érdemi szemrehányást a baloldal újságírói.

A kevéske rekvirálható élelem elosztásánál különböző színű élelmiszerjegyeket terveztek bevezetni, melyek a jogosult által végzett munka kalóriaigényéhez igazodtak volna. Az elgondolás azonnal felkorbácsolta az irigységet, a mohóságot – már-már a munkásosztályon belüli szakadás rémképét vetítette elő. A Népszava igyekezett észérvekkel csillapítani a túlfűtött kedélyeket.

„Kun Béla elvtárs is kiemelte beszédében, hogy óvakodni kell az osztályadagolás hangsúlyozásától; a Kormányzótanács is kijelentette, hogy a különböző színű élelmiszerjegyek nem ezt a célt szolgálják. Felelőtlen, meggondolatlan, éretlen dolog ilyen körülmények között a proletariátus különböző rétegeit érdekellentétbe hozni. A dolgozók osztályának testvéri szolidaritásban kell megvívnia a maga harcát és bűnt követ el a proletariátus ellen, aki az osztályon belül is harcot, irigységet, féltékenységet akar támasztani.”

Az élelmezés kérdésének megoldása nem tűrt tehát sem halasztást, sem lazaságot. Erről tanúskodik, hogy a kormányzótanács már nem is rendeletet alkotott, hanem parancsot adott ki az élelmezésügy személyi átszervezésére, a diktátori triumvirátus felállítására.

„Budapest és az ország élelmezésének vezetését és irányítását a mai naptól kezdve diktátori hatalommal fölruházott három tagú bizottság kezébe adtuk. A bizottság tagjai: Erdélyi Mór, Hamburger Jenő és Lengyel Gyula népbiztos elvtársak.

Megparancsoljuk a legnagyobb nyomatékkal mindenkinek, hogy a bizottság minden rendelkezését teljesítse és minden utasítását haladéktalanul hajtsa végre, mert aki bármely, az élelmezés kérdésével kapcsolatos parancsnak ellenszegül, forradalmi törvényszék elé kerül és a legsúlyosabb büntetéssel bűnhődik.

Forradalmi Kormányzótanács”

Ilyen társadalmi háttér mellett készült a Vörös Hadsereg északi offenzívájára. A hadjárat célja kifejezetten geopolitikai volt: amellett, hogy sikeres előrenyomulással szétválaszthatták a cseh és román haderőt egymástól, közvetlen kapcsolatot is teremthettek Szovjet-Oroszország katonai erejével.

A május elején, honvédő kinézettel újjá szervezet hadseregben még sok pótolni való maradt, ha sikerrel akarták teljesíteni célkitűzéseiket. A Népszava tudni vélte, hogy a kapitalista államok hadseregei bomlófélben voltak már ekkor.

„Bomladozik, szakadozik az egész világon az imperialista országok hadserege. Nemcsak a legyőzöttek, de a „győző” államok fegyveres csapatai is kezdik mindenhol fölmondani a szolgálatot és a vérrel írott fegyelemnek se hire, se hamva. Az ántánt-országok állig fegyverben állanak ma is, de ez az ijesztő fegyveres hatalom nem komoly hatalom és nem komoly erő többé, mert a hadseregben bízni nem lehet, mert mindenkinek elég volt már a háborúból, mert a katonák az egész világon haza akarnak menni és mert úton van a nagy föleszmélés: kapitalista és imperialista érdekekért nem hajlandó többé vérét ontani a fölfegyverzett és uniformisba bújtatott dolgozók tömege.”

A katonai vezetés vagy másképpen tudta ezt, vagy nem tekintette komoly katonai szakértőnek a cikk szerzőjét, mert minden erővel a hadsereg korábbi, monarchista, kapitalista fegyelmét és szervezettségét próbálta meg helyreállítani. Éppen ezért, az újság ugyanezen számában, a következő felhívást tették közzé:

„A volt tisztek 18-tól 45 évig Kötelesek jelentkezni

Parancs!

  1. Az összes 1874—1901. születésű évfolyambeli hivatásos, nyugállományú, szolgálaton kívüli viszonybeli, tartalékos ós népfölkelő tisztek, alhadnagytól fölfelé, az ezredesi volt rendfokozatig bezárólag, tekintet nélkül arra, hogy milyen szolgálatra alkalmasak, tekintet nélkül arra, hogy milyen fegyvernemhez vagy különleges csapattesthez tartoznak, továbbá tekintet nélkül arra, hogy milyen állami vagy polgári alkalmazásban állanak, nyilvántartásba vétel végett ez évi június 2-ától számítandó három napon belül az alábbi fölsorolt dandárpóttest parancsnokságoknál személyesen jelentkezni tartoznak.”

És persze, a plakátokról, az újságokból, minden honnét ordított: Be a Vörös Hadseregbe! A sorozó bizottságok szünet nélkül mustrálták a katonakorúakat, megkezdődött a dunántúli munkások nyilvántartásba vétele is. Az eredmények a hadvezetés igazát bizonyították. Az imperialisták seregei nem mállottak még szét.

„A “Magyar Távirati Iroda” jelenti május hó 28-án:

Az Ipoiy mentén járőrharcok.

Sajószentpétert csapataink heves harcok után szerdán reggel elfoglalták. A többi arcvonalon semmi harci tevékenység nem volt.

Hadseregfőparancsnokság.”

A május 29-én megindult északi hadjárat kétséget kizáróan a honvédő, nemzeti eszméért harcoló katonák sikertörténete volt. Böhm Vilmos, az akkori hadsereg-főparancsnok így emlékezett vissza a történésekre:

„Az új támadás május 29-én indult meg és néhány napon belül gyors lendülettel megtörte az ellenséges főerőket. A románokat a vörös hadsereg átvetette a Tiszán, megszakította a román és cseh csapatok érintkezését, a főerőkkel Kassa felé vonult, a jobbszárny Szerencs és Sátoraljaújhely, a balszárny Léva és Érsekújvár felé nyomult előre. Szinte néhány napon belül Léva, Rimaszombat, Losonc, Érsekújvár, Szerencs, Sátoraljaújhely, Selmecbánya, Korponc, Nagysurány, Kassa, Eperjes, Bártfa és hatalmas földterület a vörös hadsereg birtokába került. Rohamlépésekben közeledtek csapataink a régi Magyarország északi határvonala felé.”

A fentebb említett külső körülmények és célok mellett, belső nyomás is nehezedett a kommunista vezetésre, mely arra inspirálta őket, hogy erőt mutassanak fel és eredményeket érjenek el a hadszíntéren is. Pogány József, akit múlhatatlan felelősség terhel a hajdani erős és fegyelmezett katonaság szétzüllesztésében, május közepén elérte, hogy visszakerülhessen a hadsereg kötelékébe. Népbiztosi rangját megtartva, hadtestparancsnokká nevezték ki, feladatul a 2. dunántúli hadtest szervezését kapta meg.

Az északi hadjárat megkezdésének napján a következő jelentést küldte a gödöllői főhadiszállásra:

„A parasztság teljes egészében a legaktívabb módon ellenforradalmi, a munkásság pedig passzív, nem érzi magát angazsálva (elkötelezve) a proletárdiktatúrában. A katonaság nem teljesíti a parancsokat. Nincsen nap, hogy valamelyik vidékről ne érkezne ellenforradalomnak híre. Devecserben, Nagykanizsa vidékén, Vas megyében egész sora a községeknek lázad fel és csak formális ütközetek útján lehetett őket megfékezni. Tüzérség és repülők is kénytelenek voltak beavatkozni a harcba. A parasztság mindenütt, ahol nem is lázad fel nyíltan, csak fogcsikorgatva tűri uralmunkat. A parasztsággal könnyen el lehetne bánni, ha a munkásság elég forradalmi volna. A munkásság azonban egyáltalán nem hajlandó önfeláldozásra és aktivitásra.

A Dunántúl, ahogyan ma van, a legkisebb kudarc esetén teljesen ki fog siklani a kezünkből. A dunántúli parasztságot semmiféle szocialista propaganda nem fogja a közeli jövőben mellénk állítani.”

Ép ésszel szinte felfoghatatlan, hogy a diktátorok például miért nem gondolkodnak el néha azon, vajon mi váltja ki az ellenállást velük szemben. Pedig nem gondolkodnak el ezen, a történelem ékesen, ámbátor gyászosan bizonyítja ezt. Ahelyett, hogy magukba néznének, saját cselekedeteikben keresnék a konfliktus okát, általában bűnbakok felhajtásába fognak. Nem tett másként a proletárdiktatúra vezetése sem. A vidéken egyre élesebben jelentkező elégedetlenség kiváltó okaként megnevezték az első számú népellenséget: a papokat.

„A proletárdiktatúrára a papok nem kicsit haragudtak, sőt bátran mondhatjuk, hogy kevés kivétellel nagyon is haragudtak. Arra nem igen volt eset, hogy a proletárdiktatúra egészségéért imádkoztak volna. Esőért imádkoztak, jó időért imádkoztak, felleg elébe harangoztak, de a proletárdiktatúra érdekében nem igen tettek az úristennél lépéseket és amit elibe harangoztak — mert ezt megtették — az sem volt egyéb rágalomnál, átkozódásnál. Így vesszen el, úgy pusztuljon el!

De hiszen ez érthető is. Olyan rendszer, ami a dolgozók megélhetését biztosítja, nem igen tetszhetik azoknak, akiknek a munka sohasem volt kenyerük, akik a papi tőke árnyékában sütkéreztek, akik a másvilágon ígérgették az istennek eljövendő igazságát, amely majd egyformán méri ki a jussát gazdagnak és szegénynek.”

Csak hát, a proletárdiktatúra nem olyan rendszer volt, ami biztosította volna a dolgozók megélhetését. Ezért lázadoztak a kisemmizettek is, a szűkölködők is. Papi segédlettel, vagy anélkül…

Ludányi Rózsa István

 

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>