A vörös terror – 93. Onga

A vörös terror

  1. Onga

 

A korszak máig elhazudott, súlyos valóságtartalmának, a környező rablóállamok igazi ténykedésének megértéséhez feltétlenül meg kell ismernünk az ongai tragédia történetét. A súlyos incidens ugyan nem a vörös diktátorok számláját növeli, ám megbocsáthatatlan mulasztás lenne kihagyni az események tárgyalásából. Az antant-alakulatok a magyar kommunisták ellen harcoltak ugyan, de figyelembe véve azt a tényt, hogy a történelmi Magyarország feldarabolására vonatkozó megállapodásukat már jóval a vörösök hatalomra kerülése előtt nyélbe ütötték, megállapíthatjuk, hogy a proletárállam jelenléte csak szalonképes ideológiai alapot biztosított számukra a területszerző háborújuk folytatásához.

Június 3-án magyar bizottság vizsgálta ki a csehek által Onga községben elkövetett gyilkosságokat.

A Miskolc visszafoglalása után megindult északi hadjárat hátországának biztosításához feltétlen szükség mutatkozott arra nézve, hogy a stratégiai fontosságú iparvárost az ellentámadások lehetséges irányaiból biztosítsák. A térségben Landler Jenő parancsnoksága alatt állomásozó III. hadtest 1. hadosztálya a következő távirattal fordult gödöllői főparancsnoksághoz:

„Miskolc környékének tartós kézbentartása szempontjából szükséges, hogy Tiszalúc – Gesztely – Onga – Boldva – Sajószentpéter vonal birtokba vétessék. Ezen vonal eléréséhez az 1. hadosztály jobb szárnyát kellene előretolni Tiszalúc környékére, ami azonban csak harc árán lehetséges, melyhez a hadtest elegendő erővel nem rendelkezik.”

Onga, Boldva és Sajószentpéter magyar kézre került. Tiszalúcra és Gesztelyre jelentős erőket vontak össze a csehek. Semmiképpen nem akartak beletörődni abba, hogy elveszítették az annyira áhított Borsodi-medencét. Az is nagyon felzaklatta őket, hogy a magyar előretörés szétszakíthatja a románokkal kialakított közös frontjukat a Sajó-torkolat térségében. Ezért aztán már május 23-24-én kétségbeesett támadást intéztek Miskolc újbóli elfoglalására.

A négy irányból indított antant rablótámadás súlyos harcokat eredményezett a Miskolc környéki falvak térségében. A 9. magyar vörös ezred egy zászlóalja és egy ütege Felsőzsolcán állomásozott ekkor. Kötelékéből vezényelték át Petrovics Ferenc parancsnoksága alatt a 2. postás századot Ongára, hogy kelet felől biztosítsa Miskolcot. A század május 22-én, kora délután érkezett meg új felállítási helyére. A felderítő jelentéseknek megfelelően, másnap, május 23-án hajnalban, a második miskolci csata kezdetét jelentő cseh támadás meg is indult. A cseh 23. legionárius zászlóaljat a Szikszó felől érkező páncélvonat támogatta meg. A védelemben álló postás századot váratlanul érte a cseh előrenyomulás. Kornya Paula postamesternő így emlékezett vissza az eseményekre:

„Mint régi ismerőssel, sokáig beszélgettem Petrovics kartárssal. Lehetett éjfél, amikor lefeküdtünk. Az őrök mindenütt ki voltak állítva. Arra nem gondoltunk, hogy a csehek támadni mernek, hisz oly hirtelen távoztak, hogy a felszerelésük nagy részét is visszahagyták. Úgy éjjel kettőkor lövésekre, majd sortüzekre ébredtünk. Dörömböltek az ajtón, ki kellett nyitni. Visszajöttek ugyanazok a cseh katonák, akik tíz nappal ezelőtt itt tartózkodtak.

Mind részeg volt. Azt kérdezték, vannak-e itt bolsevik katonák. Az igazat nem tagadhattam le, és azt mondtam, hogy a század parancsnoka és a legénye van itt. Kértem, ne bántsák őket, megadják magukat. Félrelöktek, benyomultak a szobába, Petrovics és Boros kartársak szállására. Mindkettőjüket agyonlőtték. Gyilkos munkájuk végeztével, futólépésben eltávoztak. Ekkor már az egész községben állt a harc.”

A cseh túlerővel szemben a postás-század nem tudott komolyabb ellenállást tanúsítani. Az elfogott magyar katonákat a megszállók a községháza elé hajtották. Egy csoportjukat, sortűz által, azonnal kivégezték. A holttesteket szekérre rakták, s a régi temető szélére fuvarozták, ahol végül elhantolták őket.

Serbők Vilmos, Onga akkori jegyzője a következőket mondta el egy későbbi vizsgálat alkalmával:

„Éjjel két óra felé felébresztett a sűrű puskalövés, a gépfegyverek kattogása, a gránátok robbanása, erős harc fejlődött ki a község alsó részében.

Vagy két óra hosszat tartott. Már világosodott, amikor láttam, hogy körülbelül harminc lefegyverzett magyar katonát hajtanak a csehek. Fél óra múlva hat ingre, gatyára vetkőztetett katonát hoztak, akiket a tűzoltószertár falához állítottak, hogy agyonlőjék őket.

A csehek erősen dülöngéltek a részegségtől. Egy őrmester és egy szakaszvezető azon vitatkoztak, hogy elhajtsák-e foglyaikat Gesztelyre, vagy itt lőjék főbe őket? Az egyik katona felhasználva a vitatkozás kínálta alkalmat, kiugrott a sorból, átugrott a kerítésen. Erre a többiek is szétszaladtak. Menekülés közben, az utcán lőtték agyon őket a csehek, illetve csak négyet, mert kettő megmenekült.

Déltájban hoztak még nyolc magyar foglyot a csehek. Egy tisztnek látszott, mert bricseszben és fényes csizmában volt. Gesztely felé mentek.”

A szerencsésebb magyar bakák, akiknek sikerült elmenekülniük, a Bársonyoson átgázolva célozták meg Felsőzsolcát, zászlóaljuk állomáshelyét. Egyik túlélő vöröskatona imígyen emlékezett vissza a cseh betörésre:

„Éjjel a páncélvonat egy zászlóaljnyi katonaságot hozott. Látva a felfejlődésüket, azonnal útba indítottam társamat a postára, Petrovics századparancsnokhoz, hogy intézkedjen sürgősen, mert be vagyunk kerítve. A csehek azonban megelőzték a társamat… Kénytelen volt visszajönni. … láttam, hogy egy szakasz cseh katona közeledik felém … Dülöngélt valamennyi, határozottan részegek voltak… Elsiettek a postaépület irányába… a magas rozs védelme alatt Felsőzsolca felé iparkodtam.”

Az elfogott, még életben lévő magyar katonákat és néhány polgári személyt Gesztely felé terelték a megszállók. Útközben az egyik (állítólag francia) tiszt bántalmazott egy fogoly közlegényt, mire a baka megverte fogva tartóját. A helybéli szemtanúk később állították, hogy az eseményeket követően a tisztet bekötött fejjel látták a faluban. A lakosság körében elterjedt a történet a fehér kötés okáról. A kivégzéseket a postás katona bátor, harcias fellépéséről eredeztették.

Az affér után ugyanis a rablóhorda sértett tisztje 5-6 fős csoportokban a Hernád-híd nyugati oldalán fekvő legelőre tereltette, s kivégeztette a foglyokat. (A kivégzések helyszínén áll ma a gesztelyi 1919-es emlékmű.) Összesen 23 magyar katonát gyilkoltak le a magukból kivetkőzött barbárok ekkor.

A gesztelyiek később sírva mondták el, hogyan kínozták, ütlegelték az antant „tisztjei” a mezítlábas, megkötözött, védekezésre képtelen foglyokat, leöldösésük előtt. A lerészegedett csehek (tótok?) magyarul káromkodtak, szidták foglyaik édesanyját, a kommunistákat, a tanácskormányt – meg ami eszükbe jutott. A foglyokkal megásatták sírjaikat, a gödör szélére állították őket, s úgy lőtték le valamennyit. Az említett tiszt közvetlen közelről, revolverével lőtte a szerencsétleneket. A részeg lövöldözés célzási pontatlanságait puskatussal és rohamkéssel „javították ki” az elvetemültek.

„Az úton több parasztemberrel találkoztunk. Mentek füvet kaszálni a közeli rétre, ők beszélték el nekünk, hogy azon a napon délelőtt fogoly katonákat kísértek a csehek. A kísértek csoportja huszonhárom emberből állt.

A falu végén megásatták velük a saját sírjukat és agyonlőtték őket.

Mindannyiuknak egyformán postakürt jelzésük volt. …

A történteket a falu végén lakó gyerekek és asszonyok beszélték el. Eszerint először hat, másodszor tizenhét magyar katonát hajtottak kivégzésre. Az előbbi csoportot vagy huszonöt részeg cseh katona kísérte egy őrmester vezetése alatt. Verték, gyalázták őket.

A másik csoportot még embertelenebb módon, összekötözve, szidalmazva és véresre verve hajtották. Előbb a hat katonát, aztán egy órán belül a tizenhetet agyonlőtték, közvetlenül itt a falu szélén, a gyerekek és az asszonyok szeme láttára. Ahol meghaltak, ott vannak elhantolva. Sírjaikat sok-sok virág és koszorú borítja.

A faluból a felnőtt férfiakat és a nagyobb fiúkat is elhajtották a csehek kocsival, lóval, ásóval és kapával, de ezek közül még senki sem tért vissza.” – áll az egykori ongai jegyző már idézett tanúvallomásában.

Az első sortűzből megmenekült két magyar katona ólban, istállóban keresett menedéket. Egyikük a község kondásánál lelt búvóhelyre. A jó magyar ember viseltes ruhát adott neki, s beállította maga mellé, mint kiskondását. A másik katona Juhászék lóistállójában húzódott meg. Egy napi rejtőzködés után visszaindult egységéhez.

Onga polgári lakosai is megszenvedték a csehek indulatait.

Grosz Viktornak hívták a kocsmáros fiát. Aranyórája megtetszett a randalírozó cseheknek. A fiú azonban nem volt hajlandó önként átadni nekik az órát. Elfutott előlük a mező irányába, egy búzatábla felé. Utána lőttek. Holttestét néhány nap múlva a búzában találták meg.

Papp Károly szervezett munkás volt. A hódítók megtalálták nála szakszervezeti igazolványát. Ez elég ok volt ahhoz, hogy agyonlőjék.

Zsák Károly 19 éves napszámos kopott katonazubbonyban járt-kelt – nem volt neki egyebe. A magyar mundér még így, kopottan is rettentően frusztrálta a „vitézlő” intervenciósokat. Hasba szúrták miatta a szerencsétlen sorsú fiatalembert.

A község cigányzenészét Borsosnak hívták. Ő a neve miatt lelte korai halálát. A felfordulás közepén valahová el akart menni otthonról. A felesége utána kiabált: ” Borsos gyere be!”. Nevét a csehek bolseviknek értettek. Még mielőtt visszaérhetett volna lakásába, többen belelőttek.

 

 

Minden férfi “bolsevik-gyanús” volt – ha nem tudta magát igazolni, már vitték is.

 

Az elsöprő erejű magyar ellentámadás május 25-én teljes győzelemmel zárult. Miskolc és környéke felszabadult a cseh megszállás alól, véget ért a második miskolci csata.

A cseh mészárlást vizsgáló bizottság kiszállt a helyszínre.

Szabó György, a vizsgálóbizottság tagja írta:

„„Én, e sorok írója, a postás vörös ezred zászlóalj politikai megbízottja voltam.

Vizsgálatot folytattunk Ongán, tisztázva, hogyan történt a 2. századunk tragédiája, ami csaknem végzetes lett az egész postás vörös zászlóaljra. A posta épülete előtt frissen hantolt sír, virágokkal díszítve, a felírás jelzi:

„Itt nyugszanak bajtársaink: Petrovics századparancsnok és Boros Gyula szakaszparancsnok!”

… A kihallgatások után elmentünk oda, ahol megölték a katonáinkat. Kihallgattuk a szemtanú asszonyokat. …

Utasítást adtam a jegyzőnek, hogy csináltasson emlékművet ezzel a felírással:

„Itt nyugszik 23 hős postás katona, akiket a cseh és a román imperializmus vad hordái kegyetlenül legyilkoltak. A szabadságért haltak hősi halált.

  1. júniusa.””

Az esemény után a direktórium fel is állíttatott egy 3 méter magas fakeresztet(!), melynek vízszintes részére ráégették:

„Itt nyugszik 20 budapesti postás vöröskatona vértanú és 3 ongai polgár, akiket a cseh és román imperializmus vad hordái kegyetlenül legyilkoltak.”

A proletárdiktatúra bukását követő román megszállás idején a helybéliek eltávolították a kereszt feliratát. Attól tartottak, az új megszállók újabb vérengzéssel torolják meg, hogy sírfeliratban örökítették meg dicstelen szereplésüket Ongán.

Persze mi, a hivatalos történelem-tanítás satujában felnőtt generációk tagjai tudjuk, hogy a magyar soha nem szenvedett a történelme folyamán. A mi eleink csak elnyomták a szegény nemzetiségeket.

Erről szólt ez az ongai eset is, nem?

 

Ludányi Rózsa István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>