A vörös terror – 94. Túl a Dunán…

A vörös terror

94.Túl a Dunán…

 

A Szombathelyről indult vasutas-sztrájk sokkal nagyobb méretet öltött és sokkal kellemetlenebbé vált a hatalom számára, mint azt kezdetben vizionálták volna a diktátorok.

Sárváron már május végén szervezkedésbe kezdtek a lakosok, hogy ha kell, fegyveres erővel döntsék meg a vörös uralmat. Az ellenállás élharcosai itt (is) a vasutasok voltak, élükön Krusztich János állomásfőnökkel. Körültekintően kellett eljárniuk, mert a város vörös őrségén túlmenően a műselyemgyár és a cukorgyár felfegyverzett munkás-alakulatait is hatástalanítaniuk kellett a siker elérése érdekében.

A szervezkedés Guáry Leó, korábbi helyettes főszolgabíró eszmei irányításával folyt. A jogvégzett, 1901-től közigazgatásban ténykedő férfiúnak alapos oka volt előmozdítani a tanácsrendszer bukását. A direktórium hatalomátvételét követően megfosztották hivatalától, ahová Urbán Lajos elnök kvártélyozott be. Ez sem volt elég: Guáry Leó otthonát is rekvirálták. A hajléktalanná és kenyértelenné tett helyettes főszolgabíró kénytelen volt kertészeti munkásként tengetni napjait, ha nem akart éhen halni. (Mivel beállt fizikai munkásnak, a puszta létezéséért, feltételezhetjük, hogy a közigazgatási pályán nem sikerült igazán meggazdagodnia.)

A kommunisták annyira haragudtak rá, hogy a puszta élete is veszélyben forgott. Ellenszenvüket bizonyára táplálta az az életrajzi tény is, hogy Guáry Leó 1916 után a rekviráló bizottság elnökeként ténykedett Bács és Zemplén vármegyékben. (Az, hogy állami akaratot hajtott végre, nem jelentett felmentést ellenségei szemében. Ahogyan az sem, hogy Bács vármegyében, éppen emiatt, egy kődobással kioltották bal szeme világát.) Az ellenforradalmi szervezkedésbe bevonták a környező falvak népét is.

Június 2-án érkezett a felhívás a szombathelyi vasutasok által kezdeményezett sztrájkhoz történő csatlakozásra. Ez a fejlemény egy kissé átírta a szervezők forgatókönyvét: a vörös őrség lefegyverzését elnapolták miatta. A módosított terv szerint június 3-án, délelőtt 10 órára kellett Rábasömjénbe vonulniuk a bogyoszlói, felsőpatyi, hegyfalusi, jákfai, ölbői, pósfai, répceszentgyörgyi és uraiújfalusi földműveseknek.

Ugyanekkor Gömbös Miklós tartalékos százados három századot szerelt fel Jákfán. Ezek a felkelők már nemzetiszínű és fehér zászlókkal, a rejtekhelyekről előszedett fegyverekkel vonultak át Sömjénbe. Az eredeti elgondolás szerint az ostffyaszonyfai hadifogolytábor őrszemélyzetét is csatlakozásra kívánták felszólítani. Ekkora megmozdulás nem maradhatott titokban a hatalom előtt.

Mivel a munkás-alakulatok lefegyverzése elmaradt, a sárvári direktórium intézkedni tudott pozíciója megőrzése felől. A városba vezető utakat délben megszállták a vörös egységek. A vasúti töltés oldalában és a műselyemgyárban is harcállást alakítottak ki. A gyár tetejére 8 géppuska-állást telepítettek.

Füzessy János, a felkelés egyik szervezője és összekötője, Huszár Mihály apátplébános és Varga József evangélikus lelkész kíséretében Sömjénbe sietett. Közölték az egybegyűltekkel, hogy, bár dicséretes a falvak elszántsága, a proletárhatalom megdöntésének ideje még nem érkezett el. A felkelők, megértve az üzenet húsba vágó tartalmát, otthonaikba távoztak. A vérfürdő elmaradt… A direktórium később összefogatta a megmozdulás községi irányítóit és Krusztich János állomásfőnököt. Urbán Lajos és a helyi vezetők végül mégis eltekintettek a forradalmi terror alkalmazásától.

Sopronban is egyre feszült a helyzet. Az ottani lakosok érzelmileg még az áprilisi poncichter-lázadás traumájának hatása alatt álltak, s egyáltalán nem javult meg viszonyuk a regnáló hatalom irányában. A városban mind a MÁV, mind a GySEV alkalmazásában álló vasutasok teljesítettek szolgálatot ekkor (is). A szombathelyi kollégák felhívására egy emberként léptek sztrájkba mindkét vasúttársaság dolgozói.

A Vasútpalota udvarán június 4-én, szerda reggel 6 órakor vette kezdetét az érzelmektől, indulatoktól túlfűtött munkásgyűlés. Szónoklat szónoklatot követett, s az egybegyűltek leszavazták a tanácskormány mellett érvelőket. Változást akartak. Mozdonysípok adták hírül a vasutasok munkabeszüntetésének kezdetét. A postaigazgatóság és a távírdai központ alkalmazottai kiküldötteiken keresztül figyelték a vasutasoknál beálló fejleményeket. Amikor a sztrájk megkezdéséről értesültek, ők is haladéktalanul beszüntették a munkát. Pontosan delet ütöttek az órák, Hunyadi János emlékére kondultak a harangok, amikor Sopron minden kapcsolata megszakadt a külvilággal. A vörös diktátorok számáras oly fontos menekülési útvonal központi városa mély hallgatásba burkolózott. Két órán belül a város minden munkás-közössége csatlakozott a sztrájkba lépőkhöz. Már gyári kürtök és szirénák is tudatták a világgal: Sopronban leállt az élet. Csak a szerkesztőségi és nyomdai dolgozók, meg a kórházak személyzete maradt szolgálatban.

Az Erzsébet-kert lett a lázongó dolgozók főhadiszállása. Ők csak egyszerűen sztrájktanyának nevezték a helyet. Sorra érkeztek az elégedetlenek, az egyezményes jelként használt fehér rózsával a kezükben, vagy az öltözékükön. A bázison megtartott városi munkás-gyűlés akként foglalt állást, hogy a hatalomból távozniuk kell a kéretlen és hívatlan kommunista vezetőknek. Sopron vezetését vegye vissza a legutoljára, törvényesen megválasztott grémium. A szakszervezetek, de még a munkástanácsok vezetői között is akadtak többen, akik nem helyeselték a diktatúra embertelen elhajlásait. Közülük verbuválódott az a delegáció, mely felkereste dr. Thurner Mihályt, a hivatalából elüldözött korábbi polgármestert, s kérte, álljon újra a város élére. Az egykori vezető meghallgatta a követek kérését, megköszönte a sztrájkolók bizalmát, de a felkérésre nem mondott sem igent, sem nemet. A fejleményektől tette függővé döntését.

Mivel Kellner Sándor, Sopron vármegye teljhatalmú politikai biztosa éppen Budapesten tartózkodott ekkor, Knapp Gábor, Sopron város politikai biztosa volt élet és halál ura a térségben. A Károlyi-rezsim idején a szociáldemokrata Knapp még élesen bírálta a kommunistákat. Az események idején, politikai biztosként, foggal-körömmel védelmezte Kun Béla és elvtársai hatalmát. A válságosra fordult helyzetből való kitörés lehetőségeit Entzbruder Dezsővel, a népellenes fellépéseiről elhíresült katonai vezetővel, az Alpokalja Haynaujával vitatta meg, míg a dühös proletárok a Sztrájktanyán keresték a megoldást. Végül üzentek az Istenadta népnek. Tudatták, hogy alávetik magukat a többség akaratának. Ám, mivel a hatalom törvényes birtokosa (szerintük) a város munkás- és katonatanácsa, a hatalom gyakorlásának kérdéséről csak ez a testület dönthet. Hívják hát össze ezt a legfőbb szervet este 6 órára a Városházára, s az ott kialakítandó többségi vélemény szerint fognak eljárni. A helyzetet tisztázó tanácskozáson feltétlenül legyenek jelen a párt, a munkások, a karhatalom képviselői és a szakszervezeti vezetők. (Milyen érdekes, hogy ezek a kategóriák már akkor is elváltak egymástól (és a dolgozóktól) – pedig (állítólag) mind a munkások boldogítására fejtette ki ténykedését.)

A lázadók képviselői készségesen elfogadták a Knapp-Entzbruder duó javaslatát. Úgy gondolták, biztos erőfölény birtokában vannak, s a javaslat a diktátorok tisztes visszavonulásának lehetőségét célozza meg… Nem tudták, hogy az Alpokalja mészárosa már az estére tervezett erőszakos fellépés részleteibe avatta be ekkor bizalmasait… Nem is gondolták, hogy ilyen álnokságon töri magát. Ugyanis az történt, hogy mindenki meglepetésére, megjelent a Sztrájktanyán, s szenvedélyes hangú beszédet intézett az ott lévőkhöz. Kemény szavú bírálatban kelt ki a diktatúra hibái ellen, hangsúlyozta a sztrájk szükségszerűségét, követeléseinek jogosságát. Akik hallották, nem akartak hinni a fülüknek. A karhatalom csatlakozik?! Nem is kellett volna elhinniük a hallottakat. Az egész csak figyelem-elterelés volt… Az esti gyűlésre érkező rebelliseknek azután kellemetlen meglepetésben volt részük. A lépcsőházban, a folyosón, az ajtók külső-belső oldalán vöröskatonák posztoltak. Még a széksorok kereteit is vöröskatonák adták: elöl, hátul és két oldalt. Joggal merül fel a kérdés: honnét volt ekkora katonai ereje a leváltásra szánt kommunista vezetésnek, mikor pedig már a vöröskatonák is fehér rózsákkal szállingóztak a Sztrájktanyára?

A rejtély megoldásához a Selmecbányáról elmenekült Bányászati és Erdészeti Főiskola hányatott sorsa adhatja meg a kulcsot. A főiskolának 1919 tavaszán, a cseh megszállás miatt, el kellett hagynia felvidéki székhelyét. Csonka-Magyarországon Sopron városa mutatott hajlandóságot a befogadására, hallgatói és tanárai elhelyezésére. Kellner komoly lehetőséget látott hatalma konszolidálásához a főiskola adoptálásában. Március végén a kiürített Károly-laktanyában helyezték el az intézményt, de április közepén a vármegye politikai biztosa már beadvánnyal bombázta a hadügyi népbiztosságot, melyben követelte, hogy a Katonai Főreáliskola épületcsoportját adják át a főiskola honosításának céljaira. Mint előadta, „…a katonai főreáliskola … a proletárdiktatúra idején reális jogalappal nem bír.”

A hadügyi népbiztosság éppen ekkor nem bírt érdemben foglalkozni a javaslattal, mert képzett tisztek és szervezettség hiányában, sürgős menekülési feladatot láttak el a román fronton…A kommunista vezetők komoly hangsúlyt fektettek arra, hogy az otthonukból kiebrudalt, jóindulatukra utalt selmecbányai diákokkal és tanáraikkal látszólagos jó viszonyt – valójában egy kemény függőségi rendszert – építsenek ki. Entzbruder élen járt a fiatalok ideológiai behálózásának megvalósításában. Valószínűleg katonai tartalékot látott a fiatalok erejében, ezért szinte napi kapcsolatot tartott fenn Seemann Ferenc erdőmérnök-hallgatóval, aki a kommunista eszme lelkes szószólója volt a főiskolán. A bizonytalan sorsú főiskola hallgatóságának megnyerése olyannyira fontos volt, hogy május 26-án Pogány József látogatta meg őket. A menza ebédlőjében, Réz Géza rektor és Kellner Sándor vármegyei politikai biztos kíséretében jelent meg, s tartott előadást a hallgatók proletárdiktatúrával szembeni katonai kötelezettségéről. Felszólította őket, hogy „…lépjenek be a vörös hadseregbe, s legyenek parancsnokai a felállítandó munkászászlóaljaknak”. Ebben, az erősen kiszolgáltatott helyzetben próbált meg Sopron életébe beilleszkedni a Selmecbányáról elüldözött Bányászati és Erdészeti Főiskola. Sem a hallgatói, sem a tanárai nem értették félre helyzetüket. Nem gondolták, hogy az udvarias formába csomagolt kérésnek ellent mondhatnának. Nem voltak abban a helyzetben.

Ezért, amikor június 4-én a kommunista rezsim Takáts Ferenc erdőmérnök-hallgató, ifjúsági elnök közbeiktatásával tolmácsolta kérését a proletárhatalom megvédésére vonatkozóan, nem sok választásuk maradt.

A kommunista történetírás úgy emlékezett, hogy Kellner Sándor hívta fegyverbe a hallgatókat. Figyelembe véve azt a körülményt, hogy Kellner akkor éppen a fővárosban tartózkodott, sokkal valószínűbb, hogy Entzbruder vagy Knapp járt el ez ügyben. A végeredmény szempontjából mindegy is – 120 diák állt fegyver alá. A kommunisták szerették úgy beállítani ezt a tényt, hogy a proletárdiktatúra védelmében fogtak fegyvert ezek a hallgatók. Én inkább arra hajlok, hogy az iskolájukat, félbe tépett tanulmányaikat, kettétörni látszó életüket védelmezték. Mert másuk sem maradt a csehek hódítása nyomán… Így történt, hogy nagy létszámú vörös katonaság fogadta a Városházára érkező néphatalmi képviselőket. Így esett meg, hogy Knapp Gábor, a tisztes visszavonulás helyett, magabiztosan elnökölt a leváltására összehívott gyűlésen. Bájos ez a kommunista megközelítés, nem? A bizalom felázott, ingoványos talaján álló vezető vizsgálja ki saját alkalmassága ügyét! Bizonyos, hogy az elhangzott érvek nyomán objektív döntést fog hozni, ha kell, maga ellen is…

 

Ludányi Rózsa István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>