A vörös terror – 95.Túl a Dunán… 2.

A vörös terror

95.Túl a Dunán… 2.

 

Szóval, Knapp Gábor elnökölt azon a június 4-e estéjén tartott munkásgyűlésen, amit éppen azért hívtak össze, hogy őt és cinkostársait eltávolítsák a város és a megye éléről. Knapp elvtárs már magabiztos volt – az épületben és a nagyteremben elhelyezett nagyszámú vöröskatona bizonyította: Entzbruder elvtárs képes volt uralni a helyzetet, még a sztrájk kellős közepén, Kellner elvtárs távollétében is.

A levezető elnök szinte már provokálta az elkeseredett munkás-képviselőket, mikor bátor kiállásra, őszinte, kendőzetlen hozzászólásra biztatta őket. (Más kérdés, mennyire akarta ezt igazán, s valójában mily mértékben bízott abban, hogy a vörösőrök jelenléte éppen az igazság kimondásától tartja vissza a sztrájkolókat.) Várta hát, hogy kifejtsék, mi a megmozdulás tulajdonképpeni célja, mik a munkabeszüntetők kívánságai.

A fellázadt munkások képviselői azonban nem voltak afféle anyám-asszony katonái. Nagyon nem ijedtek meg a posztoló vörösőröktől, úgyhogy rendre kifejtették véleményüket. A sztrájk fő okaként a szolidaritást nevezték meg. Előadták, hogy erkölcsileg lehetetlen magukra hagyniuk a szombathelyi, nagykanizsai, celldömölki, székesfehérvári és budapesti vasutasokat, akik egy szebb holnapért nyúltak a munkások e végső fegyveréhez.

Ami a céljukat illeti: a proletárdiktatúra megdöntése nem állt szándékukban, de a vezetőket feltétlenül alkalmasabb személyekre kívánták cserélni. Ahogyan egyik hozzászóló megfogalmazta: „Ne dirigáljanak Sopron népének olyan emberek, akiket a körülmények dobtak hirtelen felszínre, vagy a budapesti diktatúra küldte őket teljhatalommal, a helyi lakosság megkérdezése nélkül!”

Ebben minden felszólaló egyetértett. Mintha erőt kölcsönöztek volna egymásnak, nem is akart vége szakadni a hozzászólásoknak. Mire azonban túlságosan kényelmetlenné vált volna a helyzet Knapp számára, oldalán egy mordály-méretű pisztollyal, háta mögött gyilkos tekintetű, felfegyverzett testőrökkel, becsörtetett a terembe Entzbruder, az Alpokalja hiénája. Újra a régi volt, a gátlástalan hóhér – magatartásában nyoma sem maradt a Sztrájktanyán eljátszott korábbi fellépésének.

A szónoki emelvényhez rontott, s gyakorlatilag letaszította onnét az éppen beszélő munkás-képviselőt. Magából kikelve, öklével verte a pulpitus lapját, s hol fültépő, hol elfúló, hörgő hangon, a legválogatottabb fenyegetéseket vágta a hallgatóság fejéhez. Olyanokat, melyeknek hallatán még a frontot megjárt, harcedzett katonákban is megállt az ütő. Például a következő tiráda is ott hangzott el tőle:

„Van még számunkra föld, ahová elmegyünk és ahonnét, – ha élve nem, hát, mint zörgő csontú kísértetek, fehér lepedőkkel, lobogó sörényű halálparipákon, mint ördögi hadsereg, tiprunk szét a fehér ellenforradalmakon és vértől lesz piros minden – és ez lesz a kommunizmus igazi diadala!”

A néhai asztalos rendesen megácsolta azt a soproni pulpitust, ugyanis Entzbruder másfél órán át köpte, hörögte bombasztikus fenyegetőzéseit az egybegyűltek elé – s kirohanásait szűnni nem akaró ökölcsapkodással kísérte. Az emelvény pedig kitartott.

Este kilenckor még mindig ott tartott a gyűlés, hogy a katonai vezető fenyegetőzött. Rajta kívül csak Knapp Gábor tudta a teremben, hogy mire megy ki a játék. Időhúzás volt az, semmi egyéb. A két helyi fő-elvtárs tudta, hogy futárrepülőgép érkezik Budapestről, a híradásoktól elzárt városba, s a futár tolmácsolni fogja a tanácskormány cseppet sem szívderítő üzenetét.

Bizonyos Bernhard elvtárs volt ez a kormányküldött. Végre-valahára meg is érkezett, Knappék nem kis megkönnyebbülésére. Meglehetősen hatásvadász módon dübörgött be a terembe. A légi katona-utasok feltűnést keltő ruházatát viselte, s a nyomaték kedvéért magával vitte a beöltözött pilótát is. Entzbruder, meglehetősen vészjósló hangnemben, bemutatta a gyűlés résztvevőinek, majd átadta neki a szót.

A jelenlévők nem nagyon tudták elképzelni, mi következhet még, a vasútbiztosító őrség parancsnokának másfél órás pokoli ijesztgetése után, hát lélegzetüket visszafojtva várták a folytatást. Ami nem is maradt el – bár érdekes fordulatot vett a kommunikáció.

Bernhard ismerte a feladatát, s tökéletesen el is tudta látni azt. Higgadtan beszélt, nem fenyegetett, nem agitált, nem kapacitált. Mindössze tényeket közölt. Előadta, hogy a vasutas-sztrájk mégsem vált általánossá. A győriek végül úgy döntöttek, mégsem csatlakoznak a munkabeszüntetéshez, a Keleti Pályaudvar dolgozói pedig már abba is hagyták a demonstrálást. Zavartalanul folyik a munka a főváros és az ország egyik legnagyobb csomópontján. Kitért a Vörös Hadsereg északi hadjáratának eddigelé páratlan sikereire. Elmondta, hogy Kassa, Losonc, Rimaszombat, Érsekújvár és Rozsnyó felszabadult. A tanácskormány szilárdan kezében tartja a helyzetet, s ez az állapot, mind katonailag, mind politikailag, napról napra javul.

Bernhard viszonylag halk, rövid, tényszerű beszédének sokkal nagyobb hatása volt, mint, Entzbruder harmadosztályú, ijesztgetős ripacskodásának. A gyűlés résztvevői teljesen elbizonytalanodtak. Már tisztán látták, hogy követeléseik érdemi megvitatása elmarad. Eredménytelenül kell visszatérni megbízóikhoz – a legtöbb, amit az adott helyzetben tenni tudtak, az volt, hogy kitartottak a sztrájk folytatása mellett.

Míg ezek a remény-hervasztó események zajlottak a Városházán, a reménykedő munkások tömege a Sztrájktanyára várta vissza képviselőit. A késői óra ellenére senkinek sem akaródzott hazamenni, míg a gyűlés kimeneteléről első kézből nem értesül.

A tömeg az Erzsébet-kertben, küldöttei a Városházán várakoztak – a város pedig elnéptelenedett. Azaz, mégsem teljesen! A vörösök észrevették a helyzet kínálta előnyt, s a felduzzasztott létszámú katonaságot járőrökbe szervezték. sűrített patrulok rótták Sopron utcáit – a kommunisták teljesen ellenőrzésük alá vonták a várost, ami néhány órája még veszni látszott – legalábbis a vörösök szemszögéből vizsgálva az eseményeket.

 

Mindeközben Sopron vármegyében elterjedt az a téves hír, hogy a megyeszékhelyen megdöntötték a proletárdiktatúra uralmát. Ennek hatására – különösen a csepregi és a kapuvári járásban – erős mozgolódás támadt. A falvak fölművesei úgy határoztak, hogy fegyvert fognak, s bevonulnak Sopronba, ily módon fejezve ki a köz óhaját a változások szükségessége iránt.

Gyülekezőhelynek a megyeszékhelytől 15 km távolságra fekvő Nagycenket választották ki. Vezetőik – frontot járt, edzett katonák – itt, a község nagyvendéglőjében ültek asztalhoz, hogy egyeztessék elképzeléseiket. A hírzárlat miatt teljes tájékozatlanságban voltak a valós soproni helyzet felől, ezért követeket menesztettek oda.

Három hírnökük: Csenáry János, Lutter Árpád és Németh József az esti órákban el is jutott a Sztrájktanyára. Akkor még éppen tartott a városházi nagygyűlés, tehát semmi bizonyosat vagy érdemlegeset nem tudtak meg a politikai helyzet állásáról.

A nagycenken várakozó irányítók nem akartak lemaradni az esetleg felkínálkozó kedvező helyzetről, ezért futárokat indítottak a lázadozó falvakba, gyülekezésre szólító paranccsal. A felkelőket Nagycenkre rendelték.

Nem volt alaptalan az ellenforradalmi megmozdulás szervezőinek várakozása. A dunántúli megye parasztizáló népe előtt antipatikus volt a kommunista földprogram. Mint emlékszünk rá, már Károlyi sem a kis- és középgazdaságok kialakításában, sokkal inkább állami gazdaságok létrehozásában gondolkodott az évezredes reménységgel várt földreform kivitelezése kapcsán. Ezt az écát a kommunisták azután még tovább fejlesztették, s a magánkézen lévő földek teljes kommunalizálását kezdték vizionálni. Ezen a ponton teljessé vált a kisparaszti társadalom elszakadása a vörös hatalomtól. A kommunista felfogású szakírók előszeretettel mutatták be a dunántúli ellenforradalmi megmozdulásokat úgy, mintha azok, a bécsi arisztokrata emigráció uszítására, csak úgy céltalanul és a semmiből pattantak volna ki. Ez, ebben a formában, természetesen, nem igaz.

A falvak népét kicsinyke gazdaságuk megvédésének szándéka szólította fegyverbe a szocializáló vörösökkel szemben. Még akkor is, ha a bécsi magyar emigráció – értelemszerűen – egyetértett a magántulajdon védelmével. Csak hát, óriási különbség van a között, hogy a bécsi magyar arisztokraták egyetértenek az itthon maradt földmívesek önvédelmi megmozdulásával, és a között, hogy az elbutított gazdálkodók a mágnások hazatérését megsegítendő fognak-e fegyvert!

Amikor a földek államosításának szándéka köztudomású lett, Csorna járás gazdái tábort ütöttek, mint egykor a husziták, s akciók szervezésébe fogtak, birtokaik védelmében. Tóby József, soproni tanár volt az ellenállás egyik vezetője. A „Dunántúl Népe!” kezdetű, Sopronban kiadott röplapjában fejtette ki az önvédelem meglehetősen világos céljait.

„Budapest nem az ország, Budapest nem a nemzet! Kommunizálják csak a pesti aszfaltot, de a nemzet véren szerzett földjét nem adjuk!”

Tóby József bajtársa Östör Lajos csornai ügyvéd volt ezekben a szervezkedésekben. Együtt járták be a megye falvait, s világosították fel a falvak népét az önvédelem szükségszerűségéről.

A kommunisták sem voltak tétlenek – vagyoni helyzetük alapján próbálták szembeállítani a földmíveseket, s már akkor kijátszották a „kulák-kártyát” A legszegényebbekkel azt akarták elhitetni, hogy a gazdagabb kulákok miatt nem fog nekik jutni a nagybirtokok felosztásából, mert a kulákok, vagyoni fölényüket kihasználva, ki fogják szorítani őket ebből a lehetőségből. A szomorú valóság pedig az volt, hogy egyáltalán nem is akartak földet osztani az ország új, vörös urai.

Sajnos, mégis akadt, aki elhitte demagógiájukat.

A kommunisták, még hatalomra jutásuk előtt, minden szócsövet megragadtak, hogy a nyilvánosság előtt vívhassák meg földért folyó mérkőzésüket. Természetesen, gyűlöltek mindenkit, aki a magántulajdon védelmének reakciós álláspontjából közelített ehhez a problémakörhöz. Östör Lajos is a likvidálandó ellenfelek táborába tartozott. Róla hamar elterjesztették, hogy a háború alatt katonai felmentésekkel üzérkedett…

Darázsfészek volt Sopron vármegye földmíves-társadalma ekkoriban. Igen csípős darazsak lakták ezt a fészket. Június 5-én reggel ez a felbolygatott, egzisztenciális félelembe kergetett közösség készül Sopronra zúdulni, hogy megszabadítsa szeretett megyéjét és megyeszékhelyét az addig megélt legnagyobb fenyegetéstől: a vörös rémuralomtól…

 

Ludányi Rózsa István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>