A vörös terror – 98. Nem Nagy-Magyarországot…

A vörös terror

  1. Nem Nagy-Magyarországot…

 

A hadszíntér frontjain vívott elkeseredett harcok egyértelműsítették, micsoda történelmi méretű árulást követett el Károlyi Mihály és balos kormánya, amikor a magyar hadsereget lezüllesztve, védtelenné tette Hazánkat. A területrabló kis-antant államok mellett az antantot is kíméletlen beavatkozásra késztette, azáltal, hogy félreérthetetlenül utat nyitott a Szovjet-Oroszországból importálandó bolsevik rettenet előtt. Márpedig ebben a kérdésben nem ismertek tréfát a Károlyi által olyannyira dicsőített nyugati urak. Annyira nem voltak demokraták…

Az emberi cselekedetek mögött általában (többé-kevésbé átgondolt) szándékok húzódnak meg. A szándékok az adott ember, emberek érdekeinek megvalósításához vezető út első lépcsői. A másik ember szándékának ránk kifejtett hatása alapján különböztetünk meg jó- és rossz-szándékú személyeket, csoportokat. Éppen ezért, az ilyen minősítés mindig relatív tud csak lenni – szinte kizárt, hogy valaki csak jó- vagy csak rossz-szándékú legyen. Mindig akad legalább egy ember, akinél fordítva érvényesül a vizsgált akarat. A legnagyobb jó szándéknak is vannak áldozatai, ugyanakkor a legnagyobb rosszakarat is rendelkezik haszonélvezőkkel. Emiatt nem lehetséges egységes szemléletet kialakítani senki társadalmi megnyilvánulásáról, történelmi szerepvállalásáról. Teljesen érthető módon, aszerint ítéljük meg alakját, hogy a ténykedése kapcsán mi melyik oldalra kerültünk. Nyertünk-e vagy veszítettünk fellépésével.

Ebből az is következik, hogy a hatalom részéről teljesen felesleges fordított előjellel beállítani valakit. A kárvallottak úgysem fogják megszeretni!

A mi történelmünkben, magyar szemmel vizsgálva, ilyen, egyértelműen negatív figura volt Edvard Benes. A magyar-faló politikus a csehországi Kozlanyban született, 1884. május 28-án, szegényparaszti családba. Jól tanult, ezért a Plzen melletti faluból ifjan Prágába került. Ott végezte középiskolai és egyetemi tanulmányait. (Valóban annyira emberellenes berendezkedés volt a Monarchia a XX. század fordulóján? A sehonnai szegényparaszt gyermeke egyetemre mehetett – és ez tény. Lesz még ilyen valaha?) A prágai egyetemen későbbi politikus-társa, Masaryk is tanította őt. De, hogy fokozzam a parasztgyerek felemelkedéséről szóló igaz történet feszültségét, elmondom, hogy egyetemi tanulmányait nem Prágában fejezte be. A franciaországi Dijonban folytatott politikai és szociológiai tanulmányokat, végül ott szerzett, 1908-ban jogi doktori diplomát. Szakdolgozatának témája már nagyon elgondolkodtató: a Habsburg-birodalom föderációs átalakulások melletti fennmaradásának lehetőségéről értekezett.

Ez viszont cseppet sem zavarta a Birodalom elöljáróit: visszatérése után három évig a Prágai Kereskedelmi Akadémián, ezt követően pedig a Károly Egyetemen taníthatott. A háború kitörése után a hadkötelezettség elől Párizsba emigrált, ahol a világégés ideje alatt végig az önálló Csehszlovákia mellett agitált.

„Meg kell semmisíteni a Habsburg-birodalmat és visszaállítani a csehszlovák nemzetet!” – mondta 1916 márciusában. Figyelembe véve, hogy sem 1918 előtt, sem 1992 óta nem létezik még csak ilyen állam sem, nemhogy efféle nemzetről beszélhetnénk, azt kell mondanunk, a parasztfiú, minden tehetsége dacára, vagy nagyon félreértett valamit tanulmányaiból, vagy kihagyta azokat az előadásokat, melyek a nemzetállamok lényegi vonatkozásairól szóltak.

Sajnos, ez az antant-ban pozícionált szövetségeseit nem zavarta, nekik elegendő volt annyi, hogy érdek-közösséget találtak az Osztrák-Magyar Monarchia szétverésének kérdésében Benessel. Ő pedig, a háború után, a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot képviselve, Genfben és Párizsban zsizsegett. Minden alkalmat megragadott, hogy történelmet csináljon.

„Én egyáltalán nem igazságokra törekszem, én politikát csinálok. S ezért olykor tudatosan követek el jogtalanságokat, az állam érdekében és személyes érdekemben.” – mondta a párizsi béketárgyalásokon. Mi, magyarok, ezt enélkül is tudtuk, de e saját bevallása nyomán legalább nem kell fáradságos munkával bizonyítanunk a tételt. Antant-béli barátait nem borzasztotta ez a hozzáállás, sőt, a későbbi eredmény ismeretében, azt is mondhatjuk, még imponált is nekik. Zsák a foltját, holló a hollónak… – tartják közmondásaink.

Benesnek oroszlánrésze volt abban, hogy rágalmaival a lehető legkedvezőtlenebb színben tüntesse fel Magyarország háborús szerepvállalását. 1919. júniusában azonban igen komoly aggodalmak ráncolták homlokát. A magyar hadsereg sorra szorította ki a területrabló cseh hordákat a Felvidék településeiről.

„A magyar betörést minden erőnkkel visszaverjük, és a győzelmet következő céljaink elérésére használjuk ki:

  1. Elfoglaljuk a dunántúli területek ránk nézne fontos körzeteit, éspedig mindenekelőtt:
  2. a) a Pozsonnyal szemben fekvő jobb partot, egész az osztrák határig.

Lehetséges, hogy birtokunkba vennénk egy, a Duna egész jobb partja mentén húzódó földsávot, legalábbis Komáromig;

  1. b) Komárommal szemben olyan darab területet, hogy a hidat és a Dunát uralhassuk.
  2. Az Ipolytól kezdve a Duna mentén egész Vácig és innen egyenes vonalban a demarkációs vonalig.

A jelenlegi magyar betörésből az a tanulság, hogy a folyók nem jó stratégiai határok, és hogy az Ipoly-köz a magyaroknak egy esetleges újabb invázióhoz jó felvonulási terepet nyújt.

  1. Elfoglaljuk Budapestet, és kényszerítjük a magyarokat, hogy minden kárt és költséget fizessenek meg. Előlegképpen mozdonyokat, vagonokat, a dunai flottillát és hadianyagot veszünk el tőlük.

Ezeket a terveket természetesen jóváhagyatnánk az antanttal, hogy legalábbis ne gördítsen akadályokat utunkba, mivel nem követelünk semmi mást, csak amihez jogunk van, és ami jövőnk biztosítása szempontjából feltétlenül szükséges.” – állt a Masarykkal ekkoriban lefolytatott levelezésében.

Az antant, persze, nem gördített akadályt. Mi több, segítette e rablókat terveik véghez vitelében. Ahogy fentebb írtam, minden történelmi szembenálláson túl, a kommunizmus rémképe is gyötörte őket. Maurice Pellé, francia nemzetiségű tábornok, a csehszlovák hadsereg főparancsnoka, a következő felhívást tette közzé június 5-én:

„Tisztek, altisztek, katonák!

Veszélyben a haza!

A magyar invázió sikerei a szlovákok ezreit juttatták vissza a magyar járomba és tették ki a magyarok bosszújának. Veszélyben forog minden, amit a forradalomban kivívtatok, és ami olyan drága nektek. Nem lehet, hogy az antant cserbenhagyjon benneteket, csehszlovák testvéreit – de időre van szüksége, hogy segíthessen.

Hasonló körülmények között a haza még sohasem hívta föl fiait áldozatos odaadásra, és most hív a haza! Mindenkinek kötelessége most, hogy az utolsó betűig teljesítse a parancsokat, áldozzon fel mindent, ha kell, életét is!

Akárhogy, s akármint, – a magyarokat visszaverjük!

Pellé tábornok”

Hát, igen… A magyarokat visszaverik – de honnét is? A saját hazájukból! Senki ne botránkozzon meg ezen! A franciák így gondolkodtak. Bárkit visszavertek, meggyilkoltak, megcsonkítottak a saját hazájában, ha érdekeik azt kívánták. Nem szabad elfelejtenünk, hogy egy meglehetősen agresszív gyarmattartó társadalom közgondolkodásáról beszélünk. Arról a társadalomról, mely a világ kalandoraiból felállította az Idegenlégiót, hogy a világtörténelem legkegyetlenebb katonai terrorját tarthassa fenn az általa megszállt területeken.

Ugye, nem kell bizonygatnom, hogy Rejtő Jenő (P. Howard) nem ősi keresztény, arisztokrata családba született? Tehát, a két világháború között írt műveiben nem vezette őt semmiféle irredenta, revizionista vagy soviniszta szándék. Aki olvasta már légiós történeteit, pontosan tudja, mik történtek a gyarmatokon. A történések szempontjából pedig teljesen mindegy, hogy a szerző éppen hogyan árnyalja a légiósok ellen harcoló berber vagy tuareg vezér jellemét, alkalmazott eljárásait. A felkelő otthon volt. A légiós nem. Már csak azt gondoljuk végig, hogy a megszállt magyar területeken, ahol gyarmattartó országok tisztjei vezényelték a hadakat, ugyanez a légiós-gondolkodás vert tanyát. Úgy gondolom, Pellé tábornok sorai mögött is ez a kolonialista meggyőződés húzódik meg, amikor úgy a saját, mind a megszálló idegen katonák hazájának aposztrofálja a száz sebből vérző magyar Felvidéket.

Június 6-án, pénteken, a magyar alakulatok megkísérelték az átkelést a Tiszán, a Szabolcs megyei Gáva és Vencsellő községek között. Az átkelési kísérlet kudarcba fulladt, a hadparancsot nem sikerült végrehajtani. A Tiszántúl megszállva tartó román sereg parancsnoka, a fent említett gyarmattartói gőgjében haragra gerjedt, s megtorlást rendelt el. Gáva községből Nyíregyházára hurcoltak öt foglyot: három csendőrt és két pénzügyőrt. Az elfogott magyarokat, megtorlásként, kivégezték. De, mert otthon érezték magukat, mint gyarmattartó cinkosaik általában az idegen földön, bosszújukat kiterjesztették minden ártatlan helybélire. A korabeli jelentés a következőképpen szólt a románok e hőstettéről:

„A román parancsnok Vencsellő község lakosságát azzal gyanúsította, hogy a román őrség elfogását, illetve a vöröscsapatoknak a Tiszán való átkelését elősegítették, ezért június hó 6-án a 82. román királyi gyalogezred parancsnoksága Vencsellő községet katonáival felgyújtatta, s a község teljesen leégett.”

Valóban, az oláh megszállók elpusztították a község valamennyi középületét, s 369 lakóházából 231-et felégettek. Így mentek a dolgok a felvilágosult antant jóváhagyása mellett. Tudom, hogy (elméletileg) a kommunizmus ellen harcolt akkor az idegen hadsereg. De azt is tudom, hogy nem élhetett ennyi vörös a szerencsétlen sorsú községben…

A magyar hadmozdulatok másutt szerencsésebbek voltak.

„Böhm Vilmos elvtárs, diadalmas Vörös Hadseregünk főparancsnoka, a következő táviratát küldötte Kun Béla elvtárshoz:

Boldogságtól és örömtől repeső szívvel jelentem, hogy nagyszerű vörös csapataink, a kiváló vezetés, a minden ellenállást megtörő harci készség, akaraterő és a proletárdiktatúra iránti lelkesedéssel két napi kemény harc után megverték a cseh imperialisták csapatait és ma délután fölszabadították Kassa elnyomott proletárjait” – tudósít a Népszava, június 7-i számában, az előző napon történt eseményről.

„Vörös katonáink Kassán kívül elfoglalták Selmecbányát, Korponát és Nagysurányt. A proletárkatona egyszerűségével nem találok szavakat dicső csapataink harci készségére, csupán a következőket jelentem: ilyen minden tekintetben kiváló harci szakszerű vezetést a legfőbb vezérkari főnöktől kezdve a hadtestparancsnokságon, hadosztályparancsnokságokon és az összes parancsnokságokon keresztül kiváló módon készítette elő a biztos sikert, a lehető legkevesebb veszteséggel.” – folytatja távirati jelentését Böhm.

„Ugyanakkor, amikor a távíró drótja mindenfelől a proletariátus forradalmának növekedését hozza hírül, amidőn mindenütt forradalmi feszültségben rázza bilincseit a dolgozó nép, győzelmes vörös katonáink maguk előtt űzik a végóráját ütni érző és reszkető kapitalizmus félre-vezetett katonáit.” – áll Kun Béla távirati válaszában.  Nem kedvelem őket, mégis döbbentem olvasom, ahogyan a saját őrültségüket maguk dokumentálják. Eszükbe sem jutott, hogy a magyar katonák a Haza felszabadításáért, az általuk ismert és szeretett, történelmi Magyarországért hajtották végre a legdicsőbb haditetteket. Annyira benne éltek világforradalmi elmebajuk hagymázas képzelgéseiben, hogy már semmit sem tudtak a valóságnak megfelelően értékelni, vagy értelmezni…

De nem csak a legfelső vezetés agyában tengett túl a proletár-kreténség.

A Szepsi úton, Kassa déli bejáratánál, 25 tagú cigány-zenekar fogadta a felszabadító katonákat. A 46. gyalogezred érkezett elsőnek, Tornyosnémeti irányából. A városba már úgy masíroztak be, hogy a menetoszlop élén a zenekar haladt, s mindvégig a Rákóczi-indulót játszotta. A katonák felbukkanását követő percekben zászlódíszbe öltözött Kassa belvárosa. Vörös és nemzetiszínű zászlók erdeje bomlott ki az örömben. Cséri Sándor vörös városparancsnok haladéktalanul intézkedett. A piros-fehér-zöld zászlókat, lobogókat, drapériákat és díszítéseket azonnali hatállyal eltávolítani rendelte a homlokzatokról, erkélyekről és tetőkről.

„Nem Nagy-Magyarországot jöttünk visszaállítani, hanem szlovák proletár testvéreinket felszabadítani!” – mondta indoklásként.

A szerencsétlen…

 

Ludányi Rózsa István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>