A vörös terror – 99. Győzelmi mámorban

A vörös terror

  1. Győzelmi mámorban

 

A kommunista forradalmi törvényszékek ítélkezési gyakorlatában nem volt ritka eset, hogy valakit kényszermunkával büntettek. Akár nagyon hosszú időre is. Akkoriban még nem működtek internáló táborok – nyilván idejük sem volt felállítani azokat. Az ítélet gyakorlati kivitelezése úgy valósult meg, hogy a bűnösnek talált ember szabadlábon maradhatott ugyan, de bármikor, amikor szólították, köteles volt a hatóságok által kijelölt közmunkára vonulni.

Lajcsák István ötvenkilenc éves sertéskereskedőt és Telek Fehér Mihály negyvenkilenc éves községi másodbírót a ceglédi törvényszék többévi kényszermunkára ítélte. Június 6-án ismeretlen vöröskatonák érkeztek kocsin, azzal a céllal, hogy Lajcsák és Telek Fehér elítélteket magukkal vigyék. A két érintett minden ellenkezés felszállt a járműre, abban a hiszemben, hogy a közmunka végzésére szállítják őket.

A kocsi Abonyban állt meg. Egészen pontosan Beliczey Tibor földbirtokos kertjében. Ott a két ceglédi férfit minden magyarázat és teketóriázás nélkül, elrettentő példaként, agyonlőtték.

A gyilkosságokat elkövető pribékek személyének kiléte ismeretlen maradt – tudjuk meg a Kecskeméti Királyi Ügyész 1921. október 31-én kelt, El.1/9. 62. számú jelentéséből.

A dunántúli elégedetlenség Horvátlövőre is kiterjedt. Ellenforradalmi tüntetés bontakozott ki, ám az egyre jobban erőre kapó kommunisták katonaságot vezényeltek ki a tömeg oszlatására. A fegyverhasználat, természetesen meg volt engedve nekik, hisz védeni kellett az országot a magyaroktól. A katonák szétkergették a tüntetést, sőt olyan is akadt közöttük, aki úgy gondolta, a menekülő, fegyvertelen civileken kell bemutatnia lőtudományát. Így esett, hogy ismeretlen elkövető, menekülés közben, agyonlőtte a védtelen Veszelits Ferencet – derül ki a Szombathelyi Királyi Ügyészség 1921. szeptember 30-án kelt, El. 1. A. 87. számú jelentéséből.

Az országvesztő diktátoroknak, természetesen, nem okozott komoly főfájást a magyar vér ontása a hátországban. Hatalmuk múlott azon, hogy a nép rettegésben éljen, ezért, ha az északi hadjárat sikeri mellett egyáltalán szóba hozták a dunántúli eseményeket, természetesen jogosnak és indokoltnak találták az általuk végrehajtatott terror-gyilkosságokat. Kun Béla, a Budapesti Forradalmi Munkás- és Katonatanács június 7-én estére összehívott ünnepi gyűlésén, mint a rendezvény exkluzív szónoka, a következőket mondta erről:

„A vasutasok sztrájkmozgalmi kísérlete, az ellenforradalmi kitörések a Dunántúlon, amelyek ha szórványosan is, de már jelentkeznek, – ez azt jelenti elvtársak, hogy a diktatúrát következetesen érvényesíteni kell, mert minden ingadozás a diktatúra tekintélyét csorbítja, minden ingadozás, elvtársaim azt jelenti, hogy fölösleges vérontás fog történni. … Hogy a Dunántúlon ne folyjék felesleges vér, szükséges volt a statárium, szükséges volt azért, mert a Dunántúlon ezt az ellenforradalmi mozgalmat, amely kezdett átterjedni a parasztság módosabb rétegeire, a parasztság burzsoá rétegeire is, ezt az ellenforradalmat csak a városi és a falusi proletariátus egységes, erőskezű diktatúrája nyomhatja el.

Elvtársak, el kell nyomnunk mindenkit, aki a proletárdiktatúra ellen emeli fel a kezét.”

Elnyomni, vagy eltiporni? Mint látjuk, nekik ez egyre ment.

A Népszava diadalittas beszámolói híven tükrözik azt a ma már nem nagyon értelmezhető, mi több, torznak tetsző proli-mámort, mi akkor tombolt a vörösök szekértáborában. Természetesen, semmi nemzeti jelleg nem bírt kötődni a történethez – ahogyan azt az előző részben, a felszabadított Kassán történtek kapcsán már elmondtam. Valami felfoghatatlan infantilizmustól vezérelve, egyre a proletárok győzelmét ordítozta a vörös banda, mintha a csehek Magyarország rovására végrehajtott honfoglalása nem nacionalista, hanem burzsoá ideológia talaján valósult volna meg.

„A Vörös Hadsereg gyönyörű, nagyjelentőségű győzelme a munkásság ünnepévé avatta a szombati napot. Hatodik hadosztályunk pénteken este fölszabadította Kassát és egyik legszebb, leggazdagabb városunk ezzel a Magyarországi Tanácsköztársaságé lett.”

Nem magyar lett újra! Olyan itt már nem volt – legalábbis a diktátorok szerint. A magyarországi tanácsköztársaságé lett. A Magyarországot is csak azért használták megfogalmazásaikban, hogy földrajzilag különbséget tudjanak tenni a Nagy Testvér és a saját dolgaik között. Ami, ugye, később még jól jöhet majd, ha a dicsőség újra-elosztása esetleg szóba jönne. Ahogyan más helyütt fogalmaz az újság:

„A győzelem kivívása érdeme csak szaporítja azokat az érdemeket, amelyeket a magyarországi proletariátus avant gárdája, a szervezett munkásság szerzett a nemzetközi forradalom kiérlelése terén.”

Ugye, egyértelmű? Garbai, Kun, Szamuely, Szántó és a többiek tudjanak már mit mondani Leninéknek, ha mégis győz az a hőn áhított világforradalom! Persze, a babérokból hullatni kell valamit a klientúrának is ezért folyik egymás fényezése, nagy fordulatszámon:

„A szervezett munkásság áldozatkészsége, fegyelme kovácsolta meg tüneményesen rövid idő alatt a forradalmi szocializmus, a vörös Magyarország kardját. A világtörténelemben páratlan az a teljesítmény, amit a szervezett munkásság a Vörös Hadsereg újjászervezésével, megteremtésével végzett.”

Bizonyára emlékeznek még az Olvasók arra, Pogányék hogyan züllesztették szét az ütőképes nemzetim hadsereget, s állítottak a helyére egy bizalmi emberekre, szabad parancsnokválasztásra alapozott, megélhetésből katonáskodó, gyáva csürhét. Amit azután az utolsó órában észbe kapva, felerősítettek a nemzeti érzelmű, addig kigúnyolt, félreállított és üldözött egykori tiszti- és altiszti karral. A nemzeti gondolat hadseregen belüli újraéledésének lett eredménye az északi hadjárat sikeres lefolyása. Akik valamit is értettek a háborúzáshoz, s voltak elég bátrak meg is cselekedni, amit kellett, mind a nemzeti felszabadítás, a nemzeti trikolór jegyében mentek a csatákba, nem holmi munkáshatalom kiterjesztéséért. A kommunisták hálájára, együttműködési készségére jellemző, ahogyan a győzelem pillanatában rendezték a dicsőség, az érdemek kérdését. Az idézett írás folytatásából kiderül:

„Hogy ezt a kardot most illetéktelenek is csörtetik, hogy a szervezett munkásság nagyszerű helytállásából, áldozatkészségéből helytelen következtetéseket vonnak le, az nem zavarja a mi örömünket, büszkeségünket. A büszkeség és öröm forró, lázas érzése tölti el minden öntudatos, igazi szocialista szivét a győzelmek hírére.”

Vajon kikre gondolnak, amikor az illetéktelen kardcsörtetőkről beszélnek? Annyi bizonyos, hogy a K.u.K. reaktivált tiszti állományát nem az öntudatos proletárok között tartják számon.

Szóval a nemzeti felszabadítástól teljesen függetlenül (szerintük) lesújtott a forradalom ökle – a vörösök hadseregének öntudatos proletár-fegyelemmel megvívott, kemény harcát siker koronázta.

„Kassán, Korponán és Selmecbányán újra munkások kormányoznak.”

Ebből a hírből az „újra” az, ami nem nagyon értelmezhető. A júniusi bevonulást megelőzően, úgy igazából, mikor kormányoztak kommunisták a Felvidéken?

„A cseh kapitalizmus kizsákmányolásának területe megszűkült. A forradalom, a szocializmus hatalmas és értékes területet nyert. A cseh bankárok, nagybirtokosok és felvidéki osztályos társaik osztályuralma helyébe az igazi fölszabadulás lép, a nemzetközi szocializmus hódítása, a forradalom térnyerése.”

Nem lehet panaszunk: az imént feltett kérdésre gyorsan megkaptuk a választ. Ha ez az előrenyomulás a szocializmus hódítása, akkor olyan helyre tették be a lábukat, ami addig nem volt az övék. Hódítani a másét szokták, az egykor-volt sajátot általában felszabadítják. a kérdéses terület magyarnak magyar volt mindig, de sosem volt kommunista. Magyarként haza mentek volna, de vörösként valóban hódítani, leigázni mentek valakiket, akik származásuktól, etnikai hovatartozásuktól függetlenül, eladdig nem voltak kommunisták.

Azon gondolkodom, vajon a későbbiek során, egészen a trianoni békediktátum életbe léptetéséig, vajon mennyit ártott a történelmi Magyarország, a Magyar Nemzet ügyének a vörös bérfirkászok ilyenfajta, felelőtlen kérkedése és ostoba fogalmazása?

Azon, hogy az óvoda kiscsoportjába illő módon, szájbarágósan, túlcifrázva és agyonlihegve mutatták be a proletariátus örömét, nyilván mindenki nevetett az ellenérdekelt felek közül.

„…a munkában kifáradt, pihenő budapesti proletariátus nem is tudta, milyen napra ébred szombat reggel. A napfényes, szép délelőttön a helyőrség összes katonai zenekarai hangos zeneszóval vonultak végig az utcákon … A munkások, átérezve a nagy győzelem döntő fontosságát, ragyogó arccal vonultak gyáraikba, műhelyeikbe, hogy elvégezzék munkájukat és délután átadhassák magukat a zavartalan ünneplésnek. … a munkások ezrei elindultak az Országház-térre, hogy ott a proletárerő és a proletáröntudat nagyszerű győzelmét gyűlés keretén belül megünnepeljék. Vörös zászlóik alatt vonultak a munkások…”

Azt hiszem, a fedezet nélküli, nyálas ömlengés prototípusát megtaláltuk ebben a beszámolóban. De, vegyük egy pillanatra komolyan, csak a játék kedvéért, amit a szerző leírt! Ha valaki hatalmas örömhírről értesül, az ugye, azt keresi, Pünkösd szombatján is, hogyan mehetne be még egy műszakot robotolni a munkahelyére, mert csak úgy ünnep az ünnep, ha előtte „csapágyasra hajtja” magát, akire rászakadt az öröm. Egyértelmű, sőt azzal is meg lehet toldani, hogy az igazi öntudatos proletár ilyenkor nevez be munkaversenyre, tart kommunista szombatot, a rövidre szabott ebédszünetben pedig békekölcsönt jegyez.

De belegondolhatunk abba is, hogy mondjuk, a Hunyadi János által kivívott nándorfehérvári diadal hírére hogyan reagáltak e proletárok felmenői! Az egyházi alkalmazásban állók fényes délben harangozni mentek. A többiek pedig gyűlésre rohantak, hogy meghallgassanak egy rakás szerencsétlent, akinek semmi köze sem volt a csatához. Ennek van történelmi hagyománya, vagy mégsem?

Inkább mégsem.

A semmiből jött vörösök ezzel a bávatag népámítással próbáltak ostoba, ám az ő érdekeiket jól szolgáló szokásokat meghonosítani.

Az ömlengésnek azonban ezzel koránt sincs vége. Más helyütt ismét bemutatja az újság, mennyire serdületlenek voltak szerzői és mennyire gyermeknek nézték olvasóikat.

„Ilyen ünnepe még nem volt Budapest munkásságának. Büszke öntudat, ujjongó öröm, lángoló lelkesedés ömlött el a Munkás- és Katonatanács szombat esti ülésén. A hódolat, hála, köszönet érzése sugárzott a front felé … Nagyszerű, lelkes, izzóan szép ünnep volt a szombati nap. Véssük jól a lelkünkbe szépségét, nemes lendületét.”

Próbálom magam elé képzelni azoknak az örömét, akiknek családját szétszaggatta az országot nyomorító idegen megszállás, megélhetését ellehetetlenítette a vörös rémuralom. Izzóan szép lehetett nekik is ez a nap. Csak hát, az a gyanúm, hogy az ő ünnepük fehéren izzott, nem vörösen.

Szántó Béla elvtárs ünnepi beszéde sokkal visszafogottabb volt, mint a bérfirkászok zengedezése.

„A vörös Magyarország Vörös Hadserege viszi előre a forradalmat. És amikor ma ünnepelni jöttünk ide, nem szabad megfeledkezni arról, hogy ezeket a dicsőséges és örömteljes napokat válságos napok is követhetik. Fogadják meg, hogy a válságos napokban sem felejtik el, hogy a forradalomnak győzni kell. Ezen az úton nincs megállás, nincs visszatérés. A proletárság nem mondhat le a maga diktatúrájáról, mert különben jön a burzsoá-diktatúra. Eltiprunk mindenkit, aki meg akarja akadályozni a proletárság győzelmét.”

Nem tudom, az elvtársak megfogadták-e, amit kért, forradalom győzelmének szükségszerűségére emlékeztek-e a válságos napokon. Azt viszont tudom, hogy a háborúban győztes Antant megértette Vágó Béla üzenetét. Tettek róla, hogy Magyarország soha ne nyerje vissza azt az erejét, melynek hátterével valódi veszélyt jelenthet a győztesek társadalmi berendezkedésére az eltiprást kilátásba helyező kommunista fenyegetés.

Úgyhogy, amikor a trianoni tragédia okait kutatjuk, nem kell olyan mélyre és olyan távolra ásni. Nem kell a háborúban vesztes Monarchiát egyedüli felelősnek beállítani. A Nemzet temetésének voltak vörös köpenybe bújt, felelőtlen sírásói is szép számmal…

 

 

Ludányi Rózsa István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>