„Álmos ő, de nem beteg”

„Álmos ő, de nem beteg”

 

Az őszi betakarítás után lehet számvetést végezni: mi került pincébe, kamrába, padlásra, lesz-e elegendő élelem az új tavaszig, van-e valamiből felesleg, amit cserélni lehet. A gazdaember gondosan megtervezte mindig jó előre a tennivalókat, s úgy iparkodott, hogy a hét szűk esztendők sorában is jusson betevőfalat a családnak, ne szenvedjenek hiányt semmiben. A föld művelői mindig megbecsülték, amit ajándékba kaptak, el nem pocsékoltak, kárba nem veszett soha semmi, amiért megdolgoztak, amit Anyaföldünk számukra juttatott. A kenyérmorzsát is összeseperték az asztalról, s ha néha felesleg maradt estebéd után a lábas alján, azt egy kis maradék zsírral, kenyérhéjával felhígítva adták az öreg házőrzőnek, aki máskor beérte akár a száraz kenyérrel, csonttal is. A papír, amíg tiszta volt, kellett csomagolásra, ha elhasználódott, a gyújtós alá került. Fahulladék, fémdarabok, mindnek-mindnek helye volt a gazdaságban. Felesleget a gondos gazda soha nem termelt. Az öreg gúnyát munkára fogták, ha onnan is kikopott, lett belőle lábtörlő, kiscsibék alá melengető. Az üveg, ha néha eltörött, kellett a kemence tapasztáshoz. Szőlővenyige, napraforgó kóró, kukorica csutka, mindnek helye volt, s a portákat soha nem verte fel a szemét, rendje és ideje volt mindennek. Manapság azt olvasni, hogy egy egész földrésznyi szeméthegy úszik az óceánban, mérgezve élővilágot, vizet, levegőt, mert az emberi szűklátókörűség, a haszonelvűség nem enged tovább látni az orruknál. A folyamatos fejlődés hajhászása, az egyéni vagyonok felhalmozása előbb-utóbb az emberiséget a Húsvét-szigeteki tragédiához juttatja. Amikor már mindent feléltek a kivagyiság hirdetésében a környezetükből, akkor egymást öldösték le, s így pusztult el kultúrájuk, jövőjük az ottaniaknak. S ilyen jövőkép vár a ma emberére szerte a világban, ha nem képes a természet törvényeit tiszteletben tartani. Lehet mutogatni a másikra, hogy ő többet szemetel, nagyobb kárt okoz, de addig, amíg ki-ki a saját lelkében, majd a saját portáján nem tesz rendet, nincs joga a másikat megszólni. S ha rend van mindenütt, nem kell a figyelmeztetés. Nincs annál cinikusabb, mint amikor óriásplakátokon hirdetik: óvjuk a természetet. Vajon hány ezer fát vágtak ki azért, hogy ostoba reklámszövegeiket elhintsék, hogy bugyuta szövegeikkel a felelősséget másokra áttestálják? Egyáltalán miért kell a természetet károsító anyagokat előállítani? S ezért ki a felelős? Az egyszerű fogyasztó bizonyára nem. Neki csak a lelkiismeretére akarnak hatni, hogy lám-lám én megmondtam, miért nem hallgat a jó szóra. Ugyanakkor reklámok milliói buzdítanak mindenkit a még több fogyasztásra, a még nagyobb felhalmozásra. Ennek az ostoba és céltalan élvhajhászásnak az egyik súlyos terméke a mostani terrorista hullám is, amely most az arabság körében szedi millió és millió áldozatát. Egyelőre, hiszen nem tudni még, hogy a migráns-hullám mit eredményez a világban. Hiszen a harácsolás miatt kiüresedett lélek számára már egyetlen örömforrásként maradt a még nagyobb vagyon felhalmozása, amelynek eléréséhez fegyverek kellenek, véráldozat, az emberi kultúra elpusztítása, hogy majd ők mutassák meg, hogyan kell élni, mit lehet fogyasztani, mennyit szabad a megtermelt árukból magunk részére felhalmozni. A szép új világban, amit ezek a beteg elmék számunkra megterveztek, az ember sem más, mint biorobot, biofegyver, biomassza, amely utasításokra várva tenyésztetik. Ha ez a jövőkép az, amelyért őseink a Földre érkeztek, bizony igen nagy baj van a fejekben, amelyek ezt akarják elhitetni az emberiséggel. Hogy mindez csak egy rémálom, abban reménykedhetünk, hiszen a természet is csak hosszú álmára tér ősszel, de tavasszal, bármilyen zord telet is kellett átvészelnie, mindig új életerőre kap. Az emberiségnek vajon meddig kell még rémálmában tengődnie, hogy végre észhez térjen, tudatára ébredjen s elkezdjen élni, úgy, ahogy valóban méltó az emberi léthez? A természet törvénye az állatvilágban épp úgy, mint a növények körében igyekszik korrigálni az elhajlásokat. Vajon az emberiséget milyen kórokozó mételyezte meg, hogy ilyen sokáig nem képes kigyógyulni bajából, amelynek méregfoga a pénz? A mammon imádat, a pénzhajhászás az, amely önzővé, mi több, ragadozóvá tette az egyes embereket és ma már a többség sem Istent, sem embert nem ismerve tapos át a másikon. Ki-ki a maga szintjén. Nézzenek körül, hogy ez a csudamód hatalmas fejlődés boldogabbá, szebbé, emberibbé tette-e létünket? S ha őszintén képesek válaszolni a kérdésre, közös erővel megoldást kell találni. Politikusnak, bankárnak épp úgy, mint a nép egyszerű fiainak, mert ahogy Vörösmarty Mihály is megénekelte: Itt élned, s halnod kell! A pénz, a vagyon, a feltételezett siker tiszavirág életű. Egyik nap még fenn, másnap már a tömlöc fenekén. Egyik nap siker, pompa, másnap golyóval a szívében fekszik, mint számos országvezető, akiknek ilyen tragikus véget szántak embertársaik. Őseink valaha azért voltak képesek minden vészen túljutni, mert a munkában épp úgy, mint az örömökben közösen osztoztak. Ők valóban elsők voltak az egyenlők között, s senki nem képzelte magáról, hogy földre szállt Isten. Még nagykirályaink sem, akik pedig megtehették volna. Nagyságuk éppen abban rejlett, hogy Ady szavaival élve nemcsak hirdették de úgy is éltek, hogy minden ember fenség, s ezt tiszteletben is tartották. Addig, amíg e sok felfuvalkodott here pimasz nem képes belátni, hogy a pénzzel, az aranyborjú kergetésével mit okoztak Hazájuknak, embertársaiknak, az egész világnak, ez a rémálom tovább tart. Jó volna, ha az ébredés nem ilyen riasztó lenne, de ehhez elsőként mindenkinek saját testében-lelkében, környezetében kell eljutni a változás igényéig. S aztán jöhet a cselekvés órája!

R.M:

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>